GasztroHírek  » 

A régészet segíthet a mai élelmezési problémák megoldásában

A régészet segíthet a mai élelmezési problémák megoldásában

2019.09.03.  | Orbán Szilvia

A legújabb átfogó jelentés szerint a jelenlegi élelmiszer-termelési módszerek radikális megváltoztatására lenne szükség ahhoz, hogy elkerüljünk egy klímakatasztrófát. A szakértők szerint ideje lenne, hogy visszanyúljunk a gyökerekhez, és tanuljunk őseinktől.

Az étel, amit elfogyasztunk, nem csak nekünk árthat, de magának a Földnek is. Az üvegházhatást előidéző éves gázkibocsátás körülbelül negyede ugyanis épp abból származik, ahogyan az emberiség az élelmét előállítja – a szarvasmarha-tenyésztés rengeteg metánt, a kémiai fertőtlenítés nitrogén-oxidokat, a termőterületért vagy legelőkért elpusztított erdőirtás pedig hatalmas mennyiségű szén-dioxidot termel.

Mindezek a gázok csapdába ejtik a hőt a Föld légkörében, ennek egyik eredményeként pedig az extrém időjárás, az aszályok és áradások, egyre gyakoribbak és súlyosabbak felmelegedő világunkban. A klímaváltozás következtében veszélybe kerül a termés, megrövidülnek a termő időszakok, ez pedig végső csapást mérhet a már amúgy is véges és bizonytalan élelmiszer utánpótlásra, hiszen bolygónk népessége folyamatosan, megállíthatatlanul növekszik.

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legújabb jelentése arra figyelmeztet, hogy

a földhasználatban, a mezőgazdasági technológiákban, az emberi étrendben bekövetkező drasztikus változtatások nélkül nem leszünk képesek a globális hőmérséklet-emelkedést a kívánatos 1,5 °C alatt tartani.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy égető szükség van egy olyan rendszerre, amely bár tápláló élelemmel látja el a világot, de nem pusztítja tovább a környezetet – ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy vajon egy ilyen szisztéma képes lenne-e több milliárd ember ellátására anélkül, hogy tovább szennyezné a Földet, és károsítaná a biodiverzitást?

Sokan gondolják úgy, hogy ebben nagy segítségünkre lehet a régészet, ugyanis a régi idők mezőgazdasági rendszereinek tanulmányozása olyan megoldásokkal szolgálhat a ma emberének, amelyek hozzájárulhatnak egy, az eddiginél jóval fenntarthatóbb termeléshez, írja az Independent.

Dél-Amerika: csatornák és kukorica

Annak, hogy az egyes népek számtalan kudarc és siker során hogyan kísérletezték ki a számukra legmegfelelőbb termelési módszereket, hosszú a történelme. Ezek a technológiák aztán nagyban alakították a helyi környezetet, sőt, a termőföld tulajdonságait is.

Bár az ősi mezőgazdaság sem volt mindig egyensúlyban a természettel – bizonyítékok vannak például arra, hogy a gazdálkodás kezdetén sok termelő károsította a földet túllegeltetéssel, vagy rossz öntözéssel – azonban még ennél is több adat mutatja azt, hogy a régmúlt élelmiszertermelő rendszerei ténylegesen javították a termőföld minőségét, növelték a terméshozamot, és megvédték a terményt az aszálytól vagy éppen az áradásoktól.

Egy, az inka kor előtti gyökerekkel rendelkező, dél-amerikai rendszer, a waru waru – amely a Kr. e. 300 és Kr. u. 1400-as évek között volt leginkább elterjedt – például 2 méter magas, 6 méter széles megemelt „ágyásokat” alkalmazott, amelyek között vizes csatornák húzódtak.

A technikát a 60-as évek táján fedezték fel a tudósok a Titicaca környékén, és a következő évtizedekben Bolívia és Peru láp- és hegyvidéki területein újra elkezdték alkalmazni. S bár néhány projekt befuccsolt, a legtöbb gazda arról számolt be, hogy a módszernek köszönhetően magasabb terméshozamot értek el, ráadásul bármiféle kemikália használata nélkül.

A megemelt ágyások közötti csatornák ugyanis aszály idején elegendő vizet tároltak, míg a nagyobb esőzésekkor sikeresebben vezették el a vizet a terményektől. A csatornáknak a hőháztartásban is fontos szerepük volt, ugyanis az ágyások környékén ezeknek köszönhetően átlagosan 1 °C-kal magasabb volt a hőmérséklet, amely épp elég volt ahhoz, hogy megóvja a növényeket az éjszakai fagyoktól. Ráadásul a csatornákba idővel halak is települtek, ezzel további élelmiszerforráshoz juttatva a gazdákat.



A kutatások napjainkban is tartanak, és a waru waru rendszer egyre elterjedtebb a kontinensen – még a világ egyik legnagyobb lápjának területén is sikerrel alkalmazzák Bolíviában.

A waru waru a szakértők szerint az aszályok és áradások kivédésében rendkívül hatásos eszköz lehet a jövőben, ráadásul a segítségével olyan területek is bevonhatóak a termelésbe, amelyeket eddig alkalmatlannak gondoltak – ezzel pedig lekerülhetne végre a nyomás az esőerdőkről.

Ázsia: halak és kártevők

A mai ember számára a mezőgazdasági terménytermelés szinte egyet jelent a monokultúrákkal, vagyis olyan óriási földterületekkel, amelyeken egyetlen növényfajtát termesztenek, hogy a magas hozamot minél könnyebb legyen kezelni. Azonban ez a módszer nagyon gyorsan kiszipolyozhatja a talaj termékenységét, károsítja a természetes élőhelyeket, pusztítja a vadon élő állat- és növényvilágot. A földbe juttatott kémiai anyagok ráadásul a talajvízbe szivárognak, ahonnan a folyókba, tengerekbe jutnak, közben a rovarirtók pusztítják a vadállatokat, és hozzájárulnak az ellenállóbb kártevők megjelenéséhez, elterjedéséhez.

Egyre többen osztják azt a véleményt, hogy a monokultúrák ideje leáldozóban van, hiszen ha egy adott földterületen több fajta növény is terem, az végső soron táplálóbb és ellenállóbb terméshez vezet, miközben a honos állatállományt sem tizedeli, sőt.

A módszer tehát több mint megfontolásra érdemes, ráadásul látható, hogy már őseink is sikerrel alkalmazták.

Ma Dél-Kínában például egy olyan rendszert ültettek újra gyakorlatba, amely már a Han dinasztia idején (Kr. u. 25-220) is sikeres volt. A módszer lényege, hogy a rizsföldekre a gazdák halakat telepítenek, ezáltal ugyanaz a földterület jóval több élelmet ad, mintha csak rizst termesztenének rajta. Mindemellett a rizs monokultúrák egészségesen tartása érdekében alkalmazott kémiai szerekre sincs többé szükség, hiszen a halak kiváló kártevőirtóknak bizonyultak – a kutatások azt mutatják, hogy az ilyen rizs-hal gazdaságok 20 százalékkal több rizst termelnek, mint a sima rizsföldek.

A módszer jelenleg leginkább a helyi kisgazdák között népszerű, azonban egyre több nagytermelő is nyitott a változtatásra, hiszen egyértelműnek tűnik, hogy segítségével jelentősen több élelem termelhető úgy, hogy a természetbe és a légkörbe szinte alig kerül szennyezőanyag.

A fenti ősi módszerek tartós sikere emlékeztethet minket arra, hogy újragondoljuk a globális élelmezéspolitikát; ahelyett, hogy újra feltalálnánk a kereket, sokszor érdemesebb lenne arra figyelni, mi működött a múltban, és azokat a módszereket adaptálni napjainkra.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.