A paprikafélék csípősségét a kapszaicin okozza. Mérésére először Wilbur Scoville amerikai kémikus dolgozott ki eljárást. A paprikából készült oldatot cukros vízzel addig hígították, amíg a tesztelők már nem érezték a "csípést". A habanero chile 300 ezer feletti SHU-értéke azt jelzi, hogy ehhez több mint 300 ezerszeresére kell hígítani. Vannak azonban, akik hobbiból "tesztelik" a paprikák csípősségét.

Ők a "samottarcok". A samott az a tégla, amivel a cserépkályha tűzterét bélelik. Kósa Szabolcs kezdte, de az elején még csak "szószoztak". Hozott valaki Amerikából egy flaska erőset: bement egy mexikói élelmiszereket árusító boltba, és kérte a legerősebb szószt. Itthon aztán a csípősség szerelmesei cseppenként adagolták, és mert igen fogósnak bizonyult az anyag, elvoltak vele legalább egy évig. Ebből a flaskából szabadult ki végül a világ minden csípős paprikájának erejét adó növényi alkaloida, a kapszaicin szelleme.

 Paprikák a balkonon

Almási Norbert a neten rábukkant egy brit honlapra, ahol a világ legerősebb paprikáiból lehet magot rendelni, s nemsokára mindannyiuk lakásában, teraszán, balkonládájában paprikapalánták zöldelltek.

Havi összejöveteleik célja nem más, mint hogy az étel üssön, égessen. Norbert aforisztikus tömörséggel foglalja össze a lényeget: "Előttünk a pizza, rákarikázzuk a paprikát, esszük és röhögünk. De csak az első tíz percben, azután már nem." Amíg a saját chilitermés kitart, addig azt eszik, utána pedig vásárolnak. Szerencsére az elmúlt években idehaza is bővült a kínálat. Ha tehetik, mindig friss paprikát fogyasztanak, mert annak az illatával, aromájával egyetlen készítmény sem vetekszik. És a hazai ellátás várhatóan tovább javul: a solymári chilifesztiválon már olyanok is bemutatkoztak, akik kereskedelmi célú termesztéssel is foglalkoznak. Igazi fanatikusok gyűltek ott össze, még paprika-szépségversenyt is rendeztek.

A samottarcok szerint ahány fajta chili, annyiféle íz. Van, amelyik csokoládéra emlékeztet, a másik inkább gyümölcsös aromájú. És persze mindegyik másként csíp. Az egyik fajta a nyelvet zsibbasztja el, de úgy, mintha nem is lenne a szánkban. A másik chili torkon ragad, szorít, mint a satu, és akad olyan is, ami tarkón csap, akár az Isten nyila.

Endorfinfröccs és lábremegés

A piacon vásárolt nyers bogyiszlói vagy macskapöcse paprikában is van erő, sőt a hegyes erősben kifogtak már olyat is, hogy félbe kellett hagyni egy szusszanásnyi időre, mert igazán ütősnek bizonyult. A remek magyar paprika úgy emeli meg az étel, mondjuk egy jó halászlé ízét, hogy csak lebeg, aki belekóstol. Mert tényleg jók ezek a magyar nap alatt érlelődött paprikák, de - a társaság szerint - mégsem elég erősek. A cseresznye paprika 30 ezres értéken szerepel a Scoville-skálán, míg a rusnya, fonnyadt, jelentéktelen külsejű, Kovács György termesztette, s a kapszaicinőrültek által érezhetően fetisizált naga jolokia eléri az egymilliós értéket. Egy vastag szelet chili a falatra, aztán jön a hatás: az alapvető életfunkciók megzavarodnak, gyorsul a légzés, remeg a láb, az izmok az agyból érkező ingerületekre összevissza reagálnak. "Van olyan chili, amit ha megeszel, úgy érzed, hogy lefolyik az ínyed" - foglalja össze a lényeget Kis "Kipe" Péter.

Hogy akkor mindezt mégis miért csinálják? Mert jó. Miért mászik fel valaki egy harmincemeletes toronyház tetejére, áll ki a párkányra és veti le magát apró ejtőernyővel a hátán? Mert az elrugaszkodás után a testet a másodperc tört része alatt elöntő endorfinfröccs élményéhez semmi sem hasonlítható. Úgy látszik, a világ legerősebb paprikáinak majszolása a gasztronómia bázisugrása.

A paprikák szertartásos szeletelése közben felhívják a figyelmet arra, hogy ezt követően kézmosás nélkül lehetőleg ne érintsük meg a testünket. Mi tagadás, jól mutatnak a fehér tányéron a kupacokba halmozott paprikakarikák, a vörös habanero (577 ezer SHU) mellett a méregzöld jalapeno (2,5-5 ezer SHU), mellettük szerényen húzódik meg a mindent elsöprő naga jolokia. S ott sorakoznak a különféle chiliszószok és -esszenciák is, egyikkel-másikkal egy kisebb falu teljes lakosságát meg lehetne fektetni.

Parazsat nyaltam

Érkeznek a pizzák, gazdagon megrakják chilivel, csepegtetnek a szószokból, adagolják a porokat - és esznek. Pontosabban előbb többnyire csuklanak, aztán a homlokukon gyöngyöző verejtékcseppek elindulnak a szem felé, de vigyázat, nem szabad kézzel törölgetni, mart akkor újabb frontot nyitunk a kapszaicinnal vívott csatában! Norbert meredten néz maga elé, szuszog, nyög: "Asszem, magot fogtam, nem is egyet!" Ez ugye azt jelenti, hogy ráharapott a chili magjára, ami a legfőbb erő hordozója.

Végül, huncut biztatásuknak engedve - "azt a darált feketét kóstold meg, az tényleg remek!" - a szerző is megszórt egy falat pizzát és bekapta. Ez volt a szárított, darált naga, a kapszaicin kvintes?szenciája. Soha életemben még csak hasonlót sem éreztem. A régi gyermekvers jutott eszembe: "parazsat nyaltam, darazsat faltam". Egészen bizonyos, hogy a samottarcok nyálkahártyái valójában üvegszállal erősített polisztirolból vannak. A szeánsz végén a pincér udvarias érdeklődésére ("Nos, uraim, milyenek voltak a pizzák?") szinte kórusban válaszolták: "Nem tudjuk!"