Ha azt mondjuk, hogy a bor története szinte egyidős a civilizált ember történetével, több mint banalitás. Ha annyit állítunk: kultúránk része, az szintén kevés. De ha azt mondjuk, hogy a szőlő és a bor szeretete megtanít az alázatra, az önzetlenségre, a kudarcok elviselésére és emelkedett pillanatok szívből jövő átélésére, a „nem halogatom, mert most élek” érzés keresésére, már közelebb kerültünk az igazsághoz.

Mindez ugyanis benne lehet egy pohár borban. Évszakoktól, napszakoktól, aktuális kedélyállapotunktól függetlenül. Csak kicsit közelebb kell lépnünk hozzá, s ennek a legjobb módja az, ha tanulunk róla. Mert a borkóstolás megtanulható. Rövidebb vagy éppen hosszabb idő alatt, ritkán egyedül, gyakrabban társakkal, csüggedve vagy örömtől duzzadó lélekkel. Ma már nem csodálkozik rajta senki, ha egy pincében vagy borkóstolón személyre szabott köpőcsészénkkel jelenünk meg. Mindenki megtanulta ugyanis a leckét Rohály Gábor tanár úrtól, miszerint meg kell különböztetnünk egymástól az ismeretszerző borkóstolást és az örömszerző borivást. Az előbbi gyakorlása segít az utóbbi méltó hordozásában.

Lehet, hogy sokak számára visszatetsző a borok szakértő szemmel való méltatása, bemutatása. Igaz, hogy egy szép és gazdag tapintású szövetet ma már aligha fognak a szakma szabályai szerint eladni a vásárlónak – kikopóban a szakértelem –, de a bor talán képes lesz megőrizni vagy éppen kialakítani a fiatalokban is ennek az igényét. Mert bort kóstolni jó. Még megrögzött, magukat „nem iszom bort” kategóriába soroló afféle ellenállók is kimondják néha egy-egy bor illatáról, hogy igen, gazdag, tetszetős, mezei csokorra, mézdinnyére, bodzára stb. emlékeztet. De vajon valóban az a legfontosabb egy-egy bor értékének megállapításakor, hogy az illata, íze mire emlékeztet bennünket? Hát nem.

A borok aromavilágának, díszítő ízeinek megragadása csak az út ahhoz, hogy lényegüket megérthessük. Mert bármennyire gyönyörködtet is néha egy szép bor színe, illata, a lényeg itt sem látható. A lényeg a szájunkban bontakozik ki, ott, ahol minden bor kötelező elemei, a savak és az alkohol adják meg az alaphangot. Sokszor könnyedén, légiesen, fiatalosan, máskor tiszteletet parancsolón, drámaian, súlyos nyomot hagyva maguk után. Valójában ez nem más, mint a bor lenyomata, bemutatkozása, amit érzékszerveinken keresztül tudunk majd mint információt megszerezni. De máris jöhet az újabb kérdés: mit kezdjünk vele, ha már megszereztük?

Ha meg tudjuk különböztetni az erőteljes, üde savakat a tompább, puhább, visszafogottabb savérzettől? Ha érezzük azt, hogy egy kékfrankosnak általában élénkebbek a savai, jobban beindítja a nyálképződésünket, mint egy cabernet sauvignon, amelynek viszont az összehúzó hatása lesz erősebb a nyálkahártyánkon.

Ha érezzük a sokszor kimondottan csekély maradékcukor-tartalmat is egy borban, vagy azt, hogy nincs a szőlő ki nem erjedt cukortartalmából visszamaradt édessége. Ha ezeket az érzeteket felismerjük, és el tudjuk őket mennyiség és minőség szempontjából is különíteni egymástól, akkor nincs más hátra, mint mindezt saját kis képzeletbeli borélményeinket raktározó könyvtárunk megfelelő kartonjai között keresgélni, rendezgetni, hasonlítgatni és értékelni.

A borkóstolás ugyanis nem más, mint összehasonlítás. A sokszor fájdalmasan lebecsült szaglásunk és ízlelésünk – gusztatórikus érzékszerveink – által begyűjtött információhalmaz általában aszerint nyeri el valódi értelmét, hogy összemérjük más, korábban szerzett élményeinkkel. A biztos alapokon nyugvó borkóstolási képesség elsajátításának tanulási folyamata nem más, mint korábbi és friss élményeink összehasonlítása, és ezek alapján az egyéni értékrend kialakítása. Ahhoz, hogy ez az értékrend sokak számára elfogadható, azaz általános érvényű lehessen, sokat és rendszeresen, ráadásul tudatosan kell a borokat kóstolni.

A „jó – nem jó” fogalmak meghatározása persze igencsak szubjektív lehet. Hogy ezt mindinkább elkerüljük, érdemes saját ízlésünket háttérbe szorítani. Ha valaki komolyan vehető értékeléseket szeretne mondani, írni, közzétenni, vagy bármi módon másokkal megosztani – amit többnek gondolhatunk, mint egy baráti beszélgetés alkalmával elhangzó hevenyészett ítélet –, akkor bizony felelősek leszünk a szavainkért. Ebben a körben pedig már a „szeretem – nem szeretem” kategorizálás nem lesz elég.