A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Cikkek

A Gundel-sztori

Magyar Konyha

2013. október 28.

„Hogy mi a magyar ételek ízletességének titka? Végy egy konyhát, amelynek ükapja kaukázusi, dédapja olasz, nagyapja török, sógora osztrák, nagybátyja francia. Keress ehhez egy népet, amelynek jó ínye, fejlett ízlése, és emellett érzéke, kedve van a főzéshez.” (Gundel Károly)

Gundel János az ősvendéglős alaptípusa. „Úgy vezette dolgait, mintha nem is fizető fogyasztókat fogadna helyiségeiben, hanem szívesen látott kedves vendégeket, akiknek jóvoltáról gondoskodni nem üzlet, hanem magyaros vendégszeretet” – írta róla Mikszáth. Az ifjú Gundel Jánossal, nagy vendéglős leszármazottjával Vinkó József beszélgetett. Részlet az interjúból:

– Nagyapja 130 éve született, 57 éve halott. Hogy érzi, az elmúlt fél évszázadban megkopott a Gundel név?

– A Gundel nemzeti kincs, ikon, divatos szóval élve: brand. Ausztriában, Németországban még ma is hívószó, mint Puskás Öcsi. A legtöbb külföldi útikönyv még mindig az 1939-es New York-i Világkiállítás New York Times-ban megjelent cikkét idézi: „A Gundel-vendéglő nagyobb, jobb hírverést biztosított Budapest számára, mint egy hajórakomány turista prospektus”. De – sajnos ez is igaz – a legenda fénye már megkopott. Találkoztam egyszer vidéken egy pincérrel, aki azt hitte, hogy a Gundel egy palacsinta. A családról nem is hallott.

– Azért a név ma is legendás.

– Nyilván a felmenőim szorgalma, kreativitása meg a szerencse miatt. 1949-ben, az államosításkor, kevesen tudják, a vendéglőt átkeresztelték Május 1. étteremre, de Rákosi elvtárs néhány nap múlva szerencsére meggondolta magát. Maradhatott a név.

– Hogyan emlékszik Gundel Károlyra?

– Tizenöt éves voltam, amikor meghalt. 1947-ben megvakult, majdnem húszszor operálták Grazban. 1955-ben jött haza, ült egy fotelben, hófehér szakállával, vastag fekete szemüvegben. Jóságos, kicsit mély hangja volt, és amikor eléje járultunk mi, az unokák, mindnyájunknak végigsimított az arcán, és kedves szavakkal érdeklődött az életünkről. Ha volt a vendégnél fontosabb dolog a nagyapám életében, az imádott családja volt. Tizenhárom gyermeke és huszonhat unokája volt. Az életreceptje így hangzott: „Főzd meg jó puhára a kiválasztott médiumot (embert), s szeresd oly forrón, ahogyan csak szeretni tudsz. Hámozd le és dobd el magadtól az önzésnek még a csíráját is. Fordítsd minden erődet és figyelmedet családod javára. Ne keresd az életnek más fűszerét, mint amit munkád és családod nyújt, és ne kívánd, hogy mindig neked legyen igazad. Mint kötőanyag, legalkalmasabb a gyerek. Minél több, annál jobb. Az élet ízét, zamatát ők javítják.”

– Másik vesszőparipája a minőség volt.

– Egy gondolata idehaza és külföldön is szállóige lett, számos nyelvre lefordították: „Jó minőségű alapanyagból könnyű rosszat főzni, de rosszból sohasem lehet jót”. Minden nap korán reggel kiment a piacra, maga választotta ki a húst, halat, baromfit. Sertéshizlaldát bérelt, disznót tenyésztett és vágott, külön konyhamészárost alkalmazott, volt kertészete, gombapincéje, a boroknak pincéket bérelt Budafokon. Ez volt a „Gundel-minőség”, a „Gundel-tradíció”.

 

 

 

A teljes interjút olvashatják a Magyar Konyha novemberi számában

 

 

Legújabb magazin számunk!

Megnézem Szeretnék előfizetni a magazinra