GasztroHírek  » 

A piramisoknál is menőbb az ősi tojáskemence

A piramisoknál is menőbb az ősi tojáskemence

2019.05.13.  | Orbán Szilvia

Az ősi egyiptomi kultúra számos vonatkozásban hatott az ókori görögökre, ezáltal később az egész a nyugati világra: tanultak művészetükből, papiruszkészítő és matematikai ismereteikből – csakúgy, mint tojáskeltető tudományukból.

Arisztotelész volt az első, aki említést tesz a csibéket produkáló egyiptomi találmányról, eképpen: „a tojásokat trágyakupacok alatt keltetik”. A nem túl hízelgő leírás után 200 évvel egy Diodorusz Siculusz nevű történetíró azonban már egyenesen bámulatosnak tartotta az ősi szisztémát:

„A leginkább lenyűgöző az, amilyen szokatlan módon a helyiek a leghétköznapibb dolgokhoz állnak. A baromfitartással foglalkozó helyiek például a mindenki számára ismert, természetes tenyésztési módszer mellett kitaláltak egy szerfölött hatékony rendszert, amelynek segítségével jóval több állat születik.”

Arisztotelész és Diodorusz ugyanarról a dologról beszélt: az egyiptomi tojásinkubátorokról. Azokról az ősi sárkemencékről, amelyeket az elmés egyiptomiak egykor a kotlós szárnyai alatt lévő körülmények minél pontosabb lemásolására találtak ki.

Az ősi keltetőkben meleg és páradús közegben, időszakonkénti forgatással három hét alatt mintegy 4500 megtermékenyített tojást lehetett kikeltetni – ez a mennyiség pedig évszázadokon át lenyűgözte az országba látogató idegeneket, akik nem győzték csodálni a leleményes rendszert, írja az  AtlasObscura. 

Az idők folyamán sorra születtek a találmányt méltató leírások, amelyek némelyike a tojáskemencéket egyenesen lenyűgözőnek tartotta:

„Egyiptomnak büszkébbnek kellene lennie rájuk, mint a piramisaira” – fogalmazott például egy francia rovartudós, René Antoine Ferchault de Réaumur 1750-ben.

A kezdetek

„Mindent összevetve, Egyiptom több ezer éves történetéhez viszonyítva, a tojásinkubátorok meglehetősen késői találmánynak számítanak” – véli Salima Ikram, egyiptológus professzor. „A csirke nem őshonos a Nílus völgyében. Az első egyedek valószínűleg Mezopotámián keresztül, Ázsiából – ahol nagyjából tízezer évvel ezelőtt háziasították őket – kerültek a birodalomba. Egy másik elmélet szerint a kelet-afrikai kikötőkben megpihenő kereskedőhajók fedélzetén érkezhettek Egyiptomba. A csirkehús viszonylag későn, a Ptolemaiosz-kor (ie. 323-30) alatt vált a helyi étrend fontos és állandó szereplőjévé.”

Hogy az egyre növekvő igényt kielégíthessék, az egyiptomiak kifejlesztettek egy módszert, amellyel a kezdeti szűkös hozzáférhetőséget hamarosan orvosolni lehetett.

A minipiramisok rejtélyes titka

Kívülről nézve az inkubátorok többsége leginkább egy lekerekített, apró piramishoz hasonlít: a téglalap alakú téglaalapzaton, kúpszerű kürtő áll, tetején kör alakú nyílással. A speciális „tojáskemencék” egyidejűleg akár több ezer tojást is képesek voltak kikeltetni, amely – egy-egy szárnyas 12-15 tojásával összevetve – elképesztő mennyiség, arról nem is beszélve, hogy az így felszabadult tyúkok újabb tojásokat rakhattak kotlás helyett.

Hogy pontosan hogyan is működött az elmés keltető, a mai napig homályos, ugyanis az egyiptomiak szigorúan őrizték a titkot, így az utazóknak jobbára inkább a saját fantáziájukra kellett hagyatkozniuk, mintsem tényleges megfigyeléseikre. Simon Fitzsimons, egy ír szerzetes egyenesen természetfelettinek tartotta a találmányt.

„Szintén Kairóban, a kapun kívül, rögtön jobbra… van egy hosszú, keskeny ház. Ebben a házban a tyúktojásokból tűz segítségével, tömegével születnek a kiscsibék. Nincs szükség se kakasra, se tyúkra” – írja lenyűgözve, egyben elrettenve a barát, aki egy hosszú zarándoklat alkalmával találkozott a keltetővel a 14. század elején.

Nem tudni, vajon Fitzsimons szándékosan hallgatta-e el, hogy a tojásokat természetesen kakasok termékenyítették meg, de leírása alapján az olvasó valóban azt hihette, hogy a csibék a „tűzben, tűz által születtek”. Az ezt taglaló, hasonló élménybeszámolók a középkor egyik legnépszerűbb útirajz-témájának számítottak. Cynthia Resor professzor szerint a nyugati szerzők saját világnézetüket vetítették rá a jelenségre: „Egy középkori szerzetes zarándoklata alatt csodát keresett – hát talált magának egyet” – fogalmazott.

Az első hiteles leírás

Évszázadoknak kellett eltelnie, míg az első, hiteles leírás megszületett az egyiptomi tojáskeltetőkről. A felvilágosodás korában, 1750-ben Réaumur végre a misztikus kemence közelébe jutott, és amit látott, papírra is vetette: leírása alapján a keltetőknek két szimmetrikus szárnya volt, amelyet egy központi folyosó választott el egymástól. Mindkét szárny öt, kétemeletes kamrának adott helyet. Az alsó szintre sorakoztatott, megtermékenyített tojásokat a felső szinten táplált, izzó tűz tartotta melegen.

Arisztotelész még úgy gondolta, hogy a tojások trágya alá temetve kelnek ki. A trágyának – mint kiderült – valóban fontos szerepe volt a folyamatban, csak éppen nem olyan módon, ahogyan azt a filozófus annak idején elképzelte: mivel a félsivatagos környezetben tüzifát nehéz, állati trágyát viszont annál könnyebb volt találni, a napon kiszárított ürülék táplálta a keltetéshez szükséges tüzet.

A keltetőben dolgozó munkásoknak két fő feladatuk volt: az egyik a tűz figyelése, a másik pedig a tojások rendszeres forgatása, amellyel jó eséllyel kiküszöbölhetőek a deformitásokkal születő egyedek.

Nagy gondot fordítottak a „kotlás” időtartamára – vagyis hogy mikor kell abbahagyni a melegen tartást – is. Ha ugyanis a tojás túlzottan felmelegszik, az idő előtti kikelést eredményez. A hagyományos módon születő csibék esetében a tyúk ösztönösen ráérez, mikor kell felállnia a fészekről, hiszen testével érzékeli a tojás hőmérsékletét. Réaumur leírása szerint így tettek a keltetőben dolgozó munkások is: a tojásokat óvatosan a szemhéjukhoz – testünk egyik legérzékenyebb pontja – nyomva vizsgálták meg.

Találmányukkal az egyiptomiak egész évben képesek voltak biztosítani a csirke utánpótlást – nem így az európai farmerek, akiknél kiscsibék csak tavasszal-nyáron születhettek, hiszen a legtöbb tyúk a hűvösebb hónapokban nem képes sikerrel melegen tartani a tojásokat.

Réaumur hazatérve, Franciaországban is megkísérelte lemásolni az Egyiptomban látottakat, azonban a hűvösebb éghajlat miatt az ő keltetőihez jóval több meleg, így tüzelő is kellett. A tudós végül kudarcot vallott, mert nem sikerült olyan módszert kieszelnie, amellyel az adott klímaviszonyok mellett is költséghatékony lett volna a keltetés. Réaumur halála után is sokan próbálkoztak az ötlet átültetésén, de a siker 1897-ig váratott magára.

Akkor ugyanis egy Lyman Byce nevű kanadai gazda előállt a szénlámpás inkubátor ideájával, amelyben egy elektromos szabályozó tartotta az állandó hőmérsékletet. A találmány villámgyorsan elterjedt, és a kaliforniai Petaluma városát a „világ csirkefővárosává” tette.

Ma is használják

Byce ötletével az egyiptomi tojáskeltetők iránti érdeklődés is a múlt homályába veszett. A legtöbb szakértő úgy gondolta, hogy a hagyományt már réges-régen elfelejtették az emberek, míg 2006-ban az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) csapata felfedezte, hogy a 2000 éves múltra visszatekintő keltető kemencéket még ma is használják.

„A madárinfluenza kockázatait vizsgálva kerestük fel a vidéki farmokat” – idézi fel Olaf Thieme, a csapat egyik tagja. „Azt találtuk, hogy három kormányzóságban még mindig használják ezt az ősi rendszert.”

A FAO számára írt jelentés szerint a modern tojáskeltető kemencék nagyon is hasonlítanak elődeikre. Ezek is egy központi folyosóról nyíló szárnyakra különülnek, és az egyes szárnyakban – a Réaumur-leírással megegyező módon – kétszintes rendszerben keltetik a tojásokat. Sőt, mivel a hőmérő nem mindenhol hozzáférhető, a munkások a mai napig a szemhéjukat használják a tojások hőmérsékletének ellenőrzésére. A legnagyobb változás talán az, hogy a tüzet tápláló szárított trágyát időközben felváltották a petróleum lámpák.

Réaumur 1750-es leírásában az olvasható, hogy a keltetőkben dolgozók nagy része a Nílus deltájában elhelyezkedő Brene (ma: Berma) városából való. Ez is egybevág a FAO csapatának tapasztalataival, akik szerint épp ebben a térségben találhatóak legmagasabb koncentrációban a tradicionális keltetők. (Maga a „keltetőben dolgozó munkás” szó is úgy hangzik arabul, hogy bermawy, ami szó szerint körülbelül annyit tesz: Bermából való ember.)

„Az ősi rendszer tulajdonképpen bármiféle hivatalos képzés nélkül szállt generációról generációra” – hangsúlyozza Thieme. „Ez azt jelenti, hogy a szóbeli tudás 2000 év nyelvi evolúcióját élte túl, kezdve az ősi egyiptomi nyelvtől a kopton át az arabig. Ez lenyűgöző.”

Az országban jelenleg még mintegy 200, az ősi technikával üzemelő tojáskeltetőről tudnak, bár a farmok – az egyre növekvő baromfihús-kereslet hatására – folyamatosan áttérnek a modernebb módszerekre (termosztátok, automata tojásforgatók). A szakértők azonban egyetértenek abban, hogy a legkorszerűbb inkubátorok is ugyanazon az eszes alapelven működnek, amelyeket 2000 éve Egyiptomban találtak ki. Lehet, hogy Réaumurnak volt igaza, és a találmány tényleg menőbb, mint a piramisok?

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.