Gasztroarcok  »  Ínyencek

A festők asztala

A festők asztala

Kieselbach Tamás

2018.10.01.  | Lévai Anikó–Vinkó József

A festők mindig is szerették a hasukat. Renoir finom falatoktól roskadozó asztalt, Monet vajban párolt csukát, Goya lazacot festett. Dalí ódát írt a bagetthez, főtt homárra cserélte a telefonkagylót, Toulouse-Lautrecről pedig közismert, hogy ecsetje egyik végével festett, a másikkal meg a főztjét kavarta. Festőecset és fakanál Kieselbach Tamás műgyűjtő, műkereskedő, könyvkiadó életében is békésen megfér egymás mellett.

– Maupassant szerint aki ért a művészethez, az ért a gasztronómiához is.

– Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy igaza van, ráadásul, ha elfogadjuk, hogy a gasztronómia bizonyos szinten már művészet, mindez nem is szorul magyarázatra. Nálam ez a két terület evidensen áll össze. Érzéki beállítottságú vagyok, a művészethez, így a képekhez sem elméleti síkon közelítek, hanem a szememmel. Ez elsőre akár viccesnek is tűnhet, hisz látszólag mindenki így tesz, de valójában ezerszer megélt alapélményem, hogy a legtöbben azt látják és azt „érzik”, amit megtanultak, és nem azt, ami előttük van. Ez persze nem azt jelenti, hogy a művészettörténeti háttértudás nélkülözhető volna, de nem szabad, hogy a megszerzett ismeretek elnyomják a zsigeri élményt, amit egész testünkben megérzünk.

Gyűjtőként és műkereskedőként közel negyven éve jelen vannak az életemben a festmények, sokáig talán túl fontos szerepet is játszottak benne. De a mai napig szenvedélyesen várom, hogy hassanak rám, és ha valami különlegesen jót látok, ugyanazt az elementáris hatást érzem, mint amikor az ízek, illatok, textúrák hatnak rám.

Nekem a világ felfedezése a különböző képek és zamatok birtokbavételét, felismerését, megcsodálását jelenti.

Gyűjtőként évtizedeken át hihetetlen, már-már abnormális tempót diktáltam: folyamatosan mentem előre, szó szerint remegtem, ha egy-egy kiszemelt művet nem tudtam megszerezni. Ma már ez másként van, mert rájöttem, hogy könyvekkel, kiállításokkal is el tudom mondani a magyar festészetről, amit akarok, és ezáltal a birtokbavétel érzését is átélhetem. Persze, a kíváncsiság még most is ezerrel hajt, állandóan keresek, és izgalomban tart, hogy valami újat fedezzek fel. Ez az attitűd egyébként az éttermekben is rendszeresen magával ragad.

– Habzsoló típus?

– Nem vagyok féktelen. Viszont nagyon kíváncsi vagyok, ezért mindig többféle ételt szeretek megkóstolni, mint amennyit meg akarok és tudok enni. Akikkel együtt vagyok, általában csodálkoznak, amikor rendelek, és nyilván a pincérek szemében sem én vagyok az a tipikus gourmet, aki tökéletesen harmonizáló ételekből precízen megkomponálja az ebédjét. Mindig szabadon kalandozok az étlapon, előételből és főfogásból is kettőt-hármat rendelek, de nem azért, hogy mindet megegyem. Lehet, hogy az egyikből csak a köret ízlik, vagy még az sem, akkor csak belekóstolok. Általában rendelek egy nagy adag tejfölt is, azzal igazítom, lágyítom vagy hűtöm az ételeket, ha éppen nem érzem őket tökéletesnek. De ezerszer inkább elviselem, ha félre kell tolnom egy ételt, mint a tudatot, hogy valami igazán jót kihagytam.

– És ha valami nem ízlik?

– Az is élmény, hasznos tapasztalat. Ez a tudatos mohóság a gyűjtőszenvedélyemre is érvényes. Könyveket is sokáig így vásároltam, és az állandó fényképezésnél is ez hajtott: befogadni és rögzíteni a világot, „legyen meg”, ami csak lehet. Nem baj, ha százszor látszólag feleslegesen kattintok, ha a százegyedik fotó valamikor fontos lesz számomra.

A világ – és a művészet – annyira sokszínű, hogy minden érdekel. Sok embernél és sok gyűjtőnél azt látom, hogy különböző okokból bezárkóznak szűk világokba, ismeretek hiánya vagy a nagy betűs, megtanult jó ízlés miatt megfosztják magukat olyan élményektől, amelyek csak gazdagítanák őket.

A képeknél és az ételeknél is az a jó, ha nem kell oldalra pillantanod, lesni az értő szomszédot vagy olvasni a felkent kritikus szavait: elengeded magad, mert egyszerűen érzed, hogy mi jó, mi blöff és mi remekmű.

Giuseppe Arcimboldo: Második Rudolf német-római császár arcképe, 1590. Az első vegán festmény. Vajon mit szólt hozzá a császár?Giuseppe Arcimboldo: Második Rudolf német-római császár arcképe, 1590. Az első vegán festmény. Vajon mit szólt hozzá a császár?

– Ínyenc műgyűjtő?

– Attól függ, kit nevezünk ínyencnek. Abban az értelemben, ahogy általában használják, vagyis a „jó ízlésű ember” szinonimájaként, nem érzem találónak magamra nézve. A jó ízlés korszakonként változik és könnyen megtanulható, így ínyenc is könnyen válhat bárkiből. Nekem ez túl szűk jellemzés. Aki a világot a maga teljességében akarja befogadni, összetettebb egyéniség, mint az ínyenc. Kíváncsi, mer kockáztatni, új utakat keres akkor is, ha azzal kilép a kor és saját maga komfortzónájából. A „habzsolás” és a „túlrendelés” is ezzel függ össze.

– Mikor kezdett étterembe járni?

– Gimnazista korom végén már megengedhettem magamnak, és ez odáig fajult, hogy közel harmincöt éve naponta legalább egyszer étteremben eszem.

Pieter Aertsen: Mészárszék, biblikus háttérrel, 1551. Az alapanyagok látszólagos bőségét moralizáló jelenetek ellensúlyozzák a háttérbenPieter Aertsen: Mészárszék, biblikus háttérrel, 1551. Az alapanyagok látszólagos bőségét moralizáló jelenetek ellensúlyozzák a háttérben

– Emlékszik még, hogy az első időkben milyen helyekre járt és mit rendelt?

– A középiskolás évekből a fokhagymás cigánypecsenye ugrik be, amit a Hostinec vendéglőben ettünk Bánkon – szüleimnek nyaralója volt itt. Budán, az Attila úton, a Vérmező után volt egy hely, talán Csizmás Kandúrnak hívták, onnan a pacalra emlékszem. Néhány gimnazista barátommal párszor ettünk a Hungária kávéház legendás mélyvizében is, leginkább a bátortalan rendeléseink zavart hangulata jut eszembe róla.

1985-től ebből a szempontból is új korszak kezdődött az életemben. Feleségemmel, Anitával való megismerkedésünk után törzshelyünk lett a Kecskeméti utcában az Alföldi vendéglő és a Paulai Ede utcában a Bohém tanya, amely óriási rántott húsairól és a világ legmocskosabb vécéjéről volt híres. Sokat jártunk a Baross téri Fiákerbe, továbbá a Korona Szálló éttermébe – itt ettünk először csigát. A máriaremetei Náncsi néni életem első igazi, kertvendéglős élménye volt, amit addig csak egy-egy családi történet vagy regényrészlet alapján tudtam elképzelni.

Aztán éveken át szinte minden szombaton a szentendrei Rab Rábiban vagy a Sárkányban ettünk. Utóbbiból leginkább a libamáj jut eszembe spenóttal, no meg az előre melegített tányérok, ami akkoriban szinte egyedülálló élmény volt itthon. A rendszerváltás környékén a városligeti Robinson, a Bello által vezetett Lugas és a Thonet-ház Vigadó felőli sarkán nyílt olasz vendéglő is a kedvencünk volt, de szerettük a Gresham helyén működő Szecsuánt és a Kilián laktanya alatti pincében lévő Medve vendéglőt is. 

– Az étterembe járás nyilván összefüggött a műkereskedőként elért anyagi sikerekkel. A korai években ezek legfőbb terepe a Nagykőrösi úti használtcikk-piac, a legendás Ecseri és a pécsi vásár volt. Elég pörgős napok lehettek: jutott idő ilyenkor az evésre is?

– Sőt, fontos funkciója volt: önmagam által adott, megérdemelt jutalomként éltem meg, amikor a sikeres vásárlások után Anitával odaálltunk a pécsi vásár valamelyik lacikonyhájának pultjához. Mindig négy-ötféle húst rendeltem: sült csirkecomb, flekken, fasírt, sült kolbász, rántott hús és oldalas került elénk. Hozzá friss, vastagon szelt fehér kenyér, káposztával töltött almapaprika és kovászos uborka, a téli hónapokban forró citromos tea. Nem egy fine dining menüsor, de a maga kategóriájában tökéletes. Nem is lehetett volna másként, mert ezekben a lacikonyhákban leginkább olyan roma kereskedők ettek, akikről mindenki tudta, hogy egyrészt hozzászoktak az ízes, házias konyhához, másrészt, ha valami nem stimmelt, elég rusztikusan megmondták a véleményüket.

Fényes Adolf: Mákoskalács, 1910. A magyar festészetben ez már dúsan terített asztalnak számít, festőink ugyanis többnyire kenyeret, almát, kalácsokat ábrázoltak, a pompás étkek általában hiányoznakFényes Adolf: Mákoskalács, 1910. A magyar festészetben ez már dúsan terített asztalnak számít, festőink ugyanis többnyire kenyeret, almát, kalácsokat ábrázoltak, a pompás étkek általában hiányoznak

– A gyermekkori ízek meghatározók?

– Igen, de nem úgy, mint azoknál, akik ellágyuló hangon és párás szemekkel emlegetik a gyermekkor felejthetetlen ízeit. Nálunk otthon három nemzedék élt együtt, és a nagymamám vitte a konyhát. Borzalmasan főzött. Ez akkor, gyerekként nem volt ennyire evidens, de azért finoman szólva voltak tagadhatatlan jelei. Mindent odaégetett. Alapélményem a szenes pirítós, a cukros tea, a használt olajjal nyakon öntött ételek íze és az állandó odafigyelés arra, hogy mi mennyibe kerül. Nem voltunk soha szegények, de nagymamám abban nevelkedett, hogy a főzésnél az íz sokadlagos szempont a bekerülési költség után. Ez azért elég sok mindent megmagyaráz. Egy igen tehetős bankár lányaként született, de úgy fordult a magyar történelem és az ő személyes sorsa, hogy elég hamar rákényszerült az extrém spórolásra. Ez aztán a vérévé vált. A friss kenyér tabu volt, mindig a tegnapi szikkadtat kellett előbb megenni, vagy ha még régebbi volt, jöhetett a platnin „megdolgozott” pirítós.

– Ma hogy gondol erre?

– A sors és az emberi psziché nagyon furcsán működik, és általában gondoskodik róla, hogy egy-egy gyermekkori élmény több rétegben kísérje végig az ember életét, időről időre előbukjon a mélyből, hogy végül átszíneződve, feloldódva integráljuk magunkba. Nagymamám 100 évesen ment el, így én még 48 évesen is elmehettem hozzá. Akkor is mindig pirítóssal és cukros teával vendégelt meg. Én kértem, és szerettem. Anyám csak ritkán, szinte kizárólag ünnepnapokon főzött, sőt: több mint 10 éves voltam, amikor kiderült számomra, hogy egyáltalán tud főzni, ráadásul jól. Csak három ételt tudott elkészíteni, de azokat nagyon jól csinálta: marhapörkölt lebbencstésztával, tavaszi borsóleves petrezselymes galuskával és bakonyi gombás hús nokedlivel. Nem akarom ezt a negatívumot túlhangsúlyozni, de ami tény, az tény, nekünk nem adatott meg, hogy otthon igazi, érzéki tehetséggel és szeretettel megalkotott ételt együnk. Furcsa élmény volt, hogy máshol viszont jó ízű ételeket lehet enni.

A Kecskeméten elő anyai nagyapámnál töltött órákból remek dolgokra emlékszem, a dinnyebefőttre vagy a fantasztikus, barnás színű, tökéletes állagú almás-diós süteményre.

Ez az otthoni száraz és odakozmált sütemények után szinte egy új dimenziót jelentett a számomra. De a szomszédunk Erdélyből származó felesége is jókat főzött, amiből néhanapján mi is kaphattunk. Pali bácsiék az 1940-es évek közepén települtek át Magyarországra, és a pasaréti lakásunk alatti szuterénben éltek. Jól emlékszem Juci néni baracklekváros tökfőzelékére. 

– Hát az meg milyen jövevény?

– Furcsa volt látni, de az eredmény igazolta: a baracklekvárban lévő cukorral tökéletesen beállította az ízek egyensúlyát.

– Nem akart megtanulni főzni?

– Fel sem merült bennem. Nem volt olyan minta a közvetlen környezetemben, hogy ezt az élvezetet gyerekkorban átélhettem volna. Aztán pedig jött a gyűjtés és a kereskedés, amely évtizedekig minden kreatív energiámat lekötötte.

– Mikor vált tudatossá a gasztronómia iránti szenvedélye?

– 1985-ben, amikor találkoztam a feleségemmel. Akkoriban már elég sokat kerestem és a jövedelmem tíz százalékát elszórtam utazásra és étteremre. Persze, ezt az arányt érzésre állítottam be, nem bíbelődtem a pontos számolással, de abszolút tudatos volt, hogy ezen a módon jutalmazzam meg magam. 

Floris Claesz. van Dijck: Csendélet sajttal, 1651 körül. Tipikus németalföldi ételcsendélet háromféle sajttal, gyümölccsel, az asztal szélén billegő tányérral, ami az élet esendőségét jelképeziFloris Claesz. van Dijck: Csendélet sajttal, 1651 körül. Tipikus németalföldi ételcsendélet háromféle sajttal, gyümölccsel, az asztal szélén billegő tányérral, ami az élet esendőségét jelképezi

– Mi számított még felkapott helynek?

– A korábban említetteken kívül később egy szerb srác vendéglője az InterContinental mögött, a Múzeum Kávéház, majd a Leroy, a Horgásztanya a Fő utcában, a Fausto’s, a Lou-Lou.

– Tudatosan keresték ezeket?

– Az 1990-es évek közepétől kezdve igen. Anitának többek között az utazás és a szállodafoglalás a szenvedélye. Nem a szokványos gasztroösvényen jártunk.

– Melyik volt az első csillagos étterem?

– A bécsi Steirereck, de nem a mai, a Stadtparkban fekvő, hanem még a régi, a Rasumofskygasséban, amit a mai két Michelin-csillagos séf, Heinz Reitbauer édesapja vitt. Egy bécsi kolléga titkárnője ajánlotta a figyelmembe, akitől jó éttermek után érdeklődtem. Emlékszem, a lélegzetem is elakadt, amikor először megláttam a sajtos- és a kenyereskocsit. Anitával aztán minden külföldi utunkon igyekeztünk az adott város legjobb vendéglőiben enni, sőt már az utak napirendjét is így állítottuk össze: múzeum, művészeti vásár, Michelin-csillagos étterem. Ideális esetben egyik sem maradhatott ki. Dél-Franciaországban kezdtük ezt a „sportot”, úgyhogy érthető, hogy alaposan rákaptunk.

– Az ember azt gondolná, hogy hazánk legsikeresebb műkereskedője mindenekelőtt múzeumokba jár, nem pedig vendéglőkbe…

– Éhesen nem lehet múzeumba menni. Én legalábbis utálom ezt az érzést, és igyekszem el is kerülni. Mindig órákat töltöttem a képek előtt és folyamatosan koncentráltam, rögzítettem a látottakat. Ez nem megy úgy, ha az embernek közben korog a gyomra. Első külföldi utamtól, az 1978-as drezdai utazástól kezdve szisztematikusan feltérképeztem Európa legjobb múzeumait, nyitástól zárásig maradva.

Memorizáltam a képeket, de közben mindig számon tartottam, van-e jó étterem a közelben, vagy legalább egy büfé, ahol egy jó kolbászt, virslit vagy szendvicset meg lehet enni. Az évek alatt azt is jól láttam, miként vált egyre fontosabbá a világ jelentős múzeumaiban, hogy a közönség ne csak a művészet, hanem a gasztronómia területén is minőségi szolgáltatást kapjon.

Ma már azt tapasztalom, hogy ahol a büfé vagy az étterem jó hangütésű, ott hétszentség, hogy minden rendben van. Ugyanis olyan vezető áll az intézmény élén, aki egyben látja ezeket a világokat, és tudja, hogy e két szenvedély, a művészet és az ételek élvezete, valójában egy tőről fakad. Aki szenvedélyesen rajong a festészetért, az a legtöbb esetben a gasztronómiához is így viszonyul.

Rippl-Rónai József: Csendélet narancsokkal, 1910 körül. Rippl-Rónai az ínyenc festők közé tartozott, a kaposvári Rómavillában több szakácsnő is főzött az állandó és a betévedő vendégeknekRippl-Rónai József: Csendélet narancsokkal, 1910 körül. Rippl-Rónai az ínyenc festők közé tartozott, a kaposvári Rómavillában több szakácsnő is főzött az állandó és a betévedő vendégeknek

– A kollégáinál is ezt tapasztalta?

– A nagy presztízsű művészeti vásárok a legjobb példák erre. A maastrichti Tefaf idején a város legjobb éttermei alig győzik az asztalfoglalásokat, de a londoni Frieze kortárs művészeket, gyűjtőket és galeristákat megmozgató rendezvényéről is pontosan látható, mennyire egyben van ez a két terület. Elég csak pár percet tölteni a Regent’s Park fái alatt, nézni a büfékben beszélgető, kávézó vagy ebédelő fiatal művészeket, hogy bárki meggyőződjön erről. A nemzetközi műkereskedelem világában mindez talán még hatványozottabban érvényesül. A nagy üzletek a legjobb ételek és italok mellett köttetnek, a gasztronómiai műveltség, a jó borok és a jó éttermek alapos ismerete olyan alap, amit jószerivel egyetlen kereskedő sem nélkülözhet.

– Lehet egyszerre mindkettőt: Gundel vagy a provence-i Colombe d'Or étterem gyűjteménye állítólag serkenti a gyomornedvek működését. Kellenek festmények egy étterembe?

– Attól függ. De sok étterem már azon megbukik, hogy nem tudnak világítani. A jó környezethez nem feltétlenül kellenek képek. Fontosabb a méretezés, az arányok, az áramlás és a színek. Persze a jó képek sem ártanak. A Gundel étterembe azért jártam egy időben, mert élveztem, hogy minden festmény külön képlámpával van megvilágítva. Atyai jó barátom, a közelmúltban elhunyt Kövesdi Pali bácsi állította össze azt a kollekciót, és jó volt látni, milyen magas presztízsű helyre került. Fényben minden életre kel, a képzőművészetben modelleződik a világ.

– Testvérlapunk, a Feinschmecker tavaly szeptemberi számában a galéria és az étterem tökéletes együtteseként mutatta be a német 17fuffzig nevű éttermet. A falakon 25 Scheiber- és Kádár Béla-festmény, valóságos kiállítás a magyar avantgárd festészet múltjából. 

– Kár, hogy mind a 25 kép hamisítvány.

– Ezt honnan tudja ilyen biztosan?

– Azok a képek finoman szólva nem jelentenek túl nagy kihívást. Ahogy egy jó sommelier kellő tanulás és tapasztalat után könnyedén eligazodik fajták és területek között, úgy működik ez nálam is. Néhány munkatársammal évek óta működtetünk egy műtárgyszakértő irodát, leginkább épp a magyar piacot megfertőző töméntelen hamisítvány kiszűrésére.

Salvador Dalí: Homártelefon, 1938. Dalí feleségével, Galával rendszeresen tartott kulináris happeningeket, ahol a legképtelenebb fogásokat tálalták fel: egyik alkalommal a békalevesből, amikor leemelték a fedőt, rémült varangyok ugráltak szerteszétSalvador Dalí: Homártelefon, 1938. Dalí feleségével, Galával rendszeresen tartott kulináris happeningeket, ahol a legképtelenebb fogásokat tálalták fel: egyik alkalommal a békalevesből, amikor leemelték a fedőt, rémült varangyok ugráltak szerteszét

– Étkezéskor fontos a látvány?

– Természetesen. Kifejezetten élvezem, ahogy a mai tendenciákban tetten érhető a modernizmus, az absztrakt expresszionizmus, a gesztusfestészet hatása. A színek, a formák és az arányok néha olyan tökéletes képletté állnak össze a tányéron, hogy már a puszta látvány, vagyis az étel befogadásának első lépése magasabb dimenzióba emeli az étkezést, valóban kiemeli a hétköznapi valóság szférájából.

Számomra az idei nyár két legszebb gasztroélménye a köveskáli Kővirágban az uborkasaláta és kovászos uborka tálalása, valamint a most nyílt Stand étteremben az őzgerinc körül megidézett őszi erdő. Jó látni, hogy a mai séfek milyen jól használják az elhagyás, az üresség, a csend eszközét – a közelmúlt sok „hangoskodó” tányérja után ez a változás kifejezetten tetszik.

Persze a tálalásnál is találkozhatunk felszínes blöffökkel, ezen a téren is megvan a párhuzam a festészettel. A lendületesen elhúzott szószok cikázó foltjai mögött sokszor csak értelem nélküli formalizmust találunk, valami „zörgő”, üres pszeudót, amiből hiányzik a hiteles, összetartó gondolat.

– Miközben a németalföldi művészetben – és az olasz cinquecento korában – felsorolni is képtelenség a piacokról, élelmiszerekről, kocsmákról és lakomákról szóló képeket, addig a magyar festőművészetből hiányoznak a gasztrocsendéletek. Pedig a 16-17. századi szakácskönyveink komoly asztali kultúráról tanúskodnak. Miért nem festettek a magyar festők halas, gyümölcsös, sajtos csendéleteket?

– Először tisztázni kellene, hogy mi a különbség a magyar és a magyarországi festészet között, majd pedig tudatosítani, hogy egy gasztronómiai csendéleteknek tűnő németalföldi kép valójában mennyivel mást, többet is jelent, mint ételek és alapanyagok látszólag véletlenszerű együttesét. Hiszen ezek a festmények igazából verbalizálható morális intelmeket és a mulandóságra figyelmeztető szimbolikus utalásokat rejtenek. De nem akarom a kérdést megkerülni. Az okokat minden bizonnyal a fejlett kereskedelem és a sűrű kultúra hiánya körül kell keresni. Ezek biztosan kellenek ahhoz, hogy valaki megünnepelje az alapanyagokat, az asztalra kerülő ételek szépségét. Ha volt is főúri konyha, azt nem tartották méltónak a rögzítésre.

Andy Warhol: Campbell's paradicsomleves, 1962. Warhol életében legtöbbször Marilyn Monroe arcképét és a Campbell's cég leveseit festette meg. Kevesen tudják, hogy megrajzolta a magyar dobostortát is, ami természetesen véletlenül sem hasonlít az eredetihez. Inkább olyan, mint Bábel tornyaAndy Warhol: Campbell's paradicsomleves, 1962. Warhol életében legtöbbször Marilyn Monroe arcképét és a Campbell's cég leveseit festette meg. Kevesen tudják, hogy megrajzolta a magyar dobostortát is, ami természetesen véletlenül sem hasonlít az eredetihez. Inkább olyan, mint Bábel tornya

– Szegényes a kínálat a későbbi századokból is. Néhány mézeskalács, vajas kenyér, mákos kalács, hagymás csendélet. Íróinkat, színészeinket sem vetette fel a pénz, mégis félszáz íróról, színészről elnevezett fogás van. Festőkről, úgy tűnik, alig néhány ételt neveztek el – ilyen Munkácsy Mihály kocsonyázott tojása, vagy Feszty Árpád beefsteakje.

– A magyar képzőművészet identitása a történelem során többször megtört, nem tudtak nagy ívek kialakulni, mint az írók esetében. A festők – egy-két kivételtől eltekintve – nem voltak ünnepelt emberek, a magyar kultúra ranglétrájának alsó fokain álltak. Nem volt széles, stabil és tőkeerős mecénási réteg, amely eltartotta volna a művészeket, pláne olyanokat, akik mondjuk a konyhai csendéletekre szakosodtak. Persze van néhány kivétel.

Fényes Adolf, Rippl-Rónai József, Vidovszky Béla vagy Basch Andor kitűnő csendéletei között nem egy olyan van, amelyen ételek jelennek meg, de még a hedonizmus és az érzékiség antitéziseként számon tartott Derkovits Gyula is festett néhány ilyen témájú remekművet.

Ha pedig tágítjuk a fókuszt, máris rengeteg szüret, borfejtő, falatozó parasztember, vadász és horgász kerülhet a válogatásba. Fontos, hogy ebből a szempontból is bemutassuk a magyar festészetet, a közelmúlt néhány kiállítása után akár egy reprezentatív könyvben.

– A Magyar Konyhában közlünk néha food karikatúrákat, a cseh Jiří Slíva, a francia Serre albumokat szentelt a témának. Nálunk ez miért kihaló műfaj?

– Nem sűrű a befogadó közeg, csak néhányan rezonálnak a műfajra, a többséget nem érinti meg. Nekem is csupán néhány élmény ugrik be: Bécsben, a Haas Haus tetején működő DO&CO étlapján a két biedermeier ihletettségű karikatúra a kedvenceim közé tartozik. Az egyik osztrigát kóstoló férfit, a másik egy spárgát a szájához emelő hölgyet ábrázol.

– Az elmúlt években a hazai konyha fejlődött jobban, vagy a képzőművészet?

– A képzőművészetet nem tudjuk mérni.

– A konyhát tudjuk?

– A magyar gasztronómia óriásit fejlődött, és nem csak a Michelin-csillagok számával, a Bocuse d’Or szakácsversenyen elért eredményekkel, a Gastronomikán vagy a Madrid fusin rendezvényen való részvétellel – a fejlődés napi élményem. Ezzel szemben a képzőművészetben nem mérhető, hogy pontosan mi jött létre, csak az látszik, hogy mit menedzselnek. 

– Mutasd meg, mit eszel, és megmondom, hogyan festesz?

– Valakinek a szignójában benne van a karaktere, és a szignó rávetíthető az egész képalkotására. A világ, amiben él, rávetíthető a művészetére, és ebben megfelelés van gasztronómia és képzőművészet között. Hogyan étkezik, hogyan terít meg, mit választ, ő maga csinálja, mással csináltatja – mindez tükröződik abban a világban, amit közvetít magáról. Igen: az evésből is kivetíthető a karakter, az ember egész élete, szeretettérképe, a világhoz való viszonya értelmezhető.

– Mit keresünk ételben, művészetben?

– Élményt. Harmóniát. Életörömöt. Valami helyénvalót, tökéletest, ami úgy van jól, ahogy van. Amikor befogadom, megeszem, akkor komplett dolgot kapok. És mindegy, hogy kifőzde vagy fine dining étterem. A lényeg, teljesíti-e, amit vállalt.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.