Gasztroarcok  »  Termelők

A frontember és a basszusgitáros

A frontember és a basszusgitáros

Lenkey Géza

2017.10.27.  | Laky Zoltán

„Az volt a szerencsém, hogy nem vagyok sztárborász, és nem kapkodták el a boraimat. Így jöttem rá, hogy az idő nem elvesz belőlük, hanem hozzáad” – meséli Lenkey Géza. A halk szavú tokaji gazda azon kevés magyar bortermelő egyike, akiknek van merszük és türelmük tíz évvel a szüret után forgalomba hozni a borukat, pedig alig húsz éve, hogy családja a kispesti esztergályosüzemből megérkezett a világ legjobb borvidékére.

– Nem évszázados hegyaljai borászcsaládból származik, mint mádi kollégája és mentora, Szepsy István. Hogy került édesapja a borvidékre?

– Édesapám esztergályos kisiparos volt Kispesten. Mindig izgett-mozgott, nem tudott nyugton maradni. Az volt neki a kikapcsolódás, ha a hétvégén dolgozhatott, mert akkor nem csörgött állandóan a telefon, és tudott haladni. A Balatonra 13 éves koromban vitt el először nyaralni bennünket, de akkor is egyszer-kétszer felszaladt dolgozni Pestre. Vérbeli vállalkozó volt, és mellette a ’80-as évektől eljárt Tokajba szüretelni.

Minden évben felhozott két-háromszáz liter mustot Kispestre, és a házunk pincéjében eleinte egy, végül öt hordóban készítette a hegyaljai borokat. Amikor 1997-ben rákot diagnosztizáltak nála, eltiltották a stressztől és a munkától. Ekkor találtuk ki, hogy szőlőterületet vásárolunk. Én a Balatonfelvidéken néztem szét, ő Hegyalján, és hála Istennek végül Mádon kötöttünk ki. Én már ekkor mellette voltam, de a pincészet felépítésének ő volt a motorja.

– Sajnos nem sokáig élvezhette az új, stresszmentes életét.

– Nem, 2001 augusztusában meghalt. Tavasszal, amikor utoljára járt Hegyalján, és már látni lehetett, hogy mi lesz a vége a betegségének, azt mondta nekem: esztergályos öcsém veszi át a műhely vezetését, könyvelő végzettségű húgom viszi majd az irodát, én pedig, ha van hozzá kedvem, és látok benne fantáziát, igazgathatom a szőlőbirtokot.

– Önnek mi az eredeti foglalkozása?

– Vendéglátóipari végzettségem van, utána pedig kereskedő voltam. Én adtam el, amit a műhelyben gyártottunk. Szerettem, de mára a bor és a szőlő kiölte belőlem a kereskedőt.

– Pedig a bort is el kell adni.

– Az a legnehezebb számomra. Nem vagyok jó kereskedő. Nem szeretek alkudozni, pedig régen imádtam. Ma már ezerszer fontosabb az értékteremtés, az eladás a szükséges rossz.

– Ma már tudjuk: volt kedve a borhoz. Mióta tart a szerelem?

– A bort a nagyapám szerettette meg velem. Őrségi ember volt, félig magyar, félig vend, és Magyarszombatfán lakott. Nyolcvanhat évig élt úgy, hogy mindennap megivott két liter bort és elszívott két doboz Fecskét. Soha nem láttam vizet vagy szódát inni, legfeljebb néhanapján sört vagy pálinkát. Volt egy lugasa, arról állított elő évi 500 liter „pirosbort”, ahogy ő mondta.

Négy-öt éves koromban kínált meg először borral. Ezen szocializálódtam, és akkor sem ittam whiskyt vagy mást, amikor elkezdtem szórakozni járni. Amikor nagyapám idősebb korában felkerült hozzánk Kispestre, én jártam el az MDF-piacra bort venni neki. A legtöbb árusnál 60-70 forintért mértek mindenféle lőrét, de volt egy Barkas, ahol 220 forintba került a bor. Tokaji volt, és máig emlékszem rá, mit éreztem, amikor megkóstoltam.

– Miután meghalt az édesapja, kitől tanult?

– Volt mellettünk egy Takács Miklós nevű mádi borász, egészen 2007-ig. Tőle tanultam a szőlőfajtákról, a dűlőkről, a bogarakról, a madarakról. Ő vitt el Szepsy Istvánhoz is. István bátyámmal hosszasan elbeszélgettünk, ezután kezdtem az átállást a rövidcsapos metszésre.

Apukám biztosan nem engedte volna meg ezt a terméskorlátozást, ő ízig-vérig iparos ember volt, még az aszút is kétszer kipréselte. Rengeteget köszönhetek Miklósnak, de 2002 óta – és ez biztosan nem esett jól szegénynek – már minden döntést én hoztam meg. Ha jól döntök, a siker az én érdemem legyen, ha rosszul, én viseljem a felelősséget. Csak így tudok tanulni, így lehetek gazdája a szőlőmnek. Döntést márpedig sokat kell hozni a szőlőben és a pincében is.

– Ahhoz képest, hogy édesapjának a nyugalom miatt javasolták az orvosok a szőlőt, meglehetősen stresszes életnek tűnik.

– A mai napig van bennem gyomorideg. Szép élet, de sokszor nyomasztó, hogy nemcsak a saját bőrömet viszem a vásárra, hanem a családomét, sőt a húgom és az öcsém családjáét is. A műhely és a pince dolgozóival együtt tizenöt család sorsa függ a döntéseimtől. Mögöttünk nincs külföldi befektető, nincsenek százmilliók. Tartalékunk is csak addig volt, amíg nem lett szőlőbirtok. Amikor apámmal megvettük, két óra alatt elköltöttük, amit harminc év alatt a család összeesztergált. Miután apu meghalt, előfordult, hogy anyukámtól kértem kölcsön a nyugdíját, hogy ki tudjam egészíteni a dolgozók fizetését. Ma már hál’ Istennek senkinek sem tartozunk, időben kifizetjük a dolgozóinkat, és azt hiszem, erre büszkék lehetünk.

– Vagyis a borászkodás nem csak hogy nem idill, de nem is a gyors meggazdagodás útja?

– Még mindig csak ott tartunk, hogy tavaly már hozott annyit a szőlő, mint amennyit vitt. De ehhez is csak akkor jutok majd hozzá, amikor majd egyszer eladom a 2016-os borokat.

– Ami az ön esetében hét-nyolc, de akár tíz év is lehet. A hosszan érlelt borok híveként ön még lassabban jut hozzá befektetése gyümölcséhez, mint a legtöbb magyar borász.

– Eleinte én is úgy készítettem a bort, mint Mádon bárki más. Alapító tagja vagyok a Mádi Körnek, tíz éve összejárunk eszmét cserélni, összekóstolni egymás tételeit. Mindig is éreztem, hogy bár kiváló borok, nagyon hasonló karakterűek. Én viszont a kezdettől fogva tudtam, hogy nem akarok egy pince lenni a sok közül, csak úgy van értelme belevágni, ha saját utat taposok ki. Szerencsémre nem voltam sztárborász, nem kapkodták el a boraimat. Amikor a nyakamon maradtak a 2004-es tételek, felismertem, hogy nemhogy egyre rosszabbak, hanem egyre jobbak lesznek. Emellett eléggé globalizációellenes vagyok.

Zavar, ha az orrunknál fogva akarnak minket vezetni, zavar a szemlélet, hogy mindent azonnal pénzzé kell tenni. Azt mondom, hogy ki kell várni az idejét, amíg beérik egy bor, főleg itt, Hegyalján. Ez szép lassan a védjegyemmé vált. Eljutottam oda, hogy meg mertem tenni, hogy a 2006-os boraimmal tíz év után, tavaly novemberben léptem ki a porondra. Ha komolyan veszem, hogy a világ legjobb borvidékén van tíz hektár szőlőm, akkor bíznom kell annyira a földben és a tőkékben, hogy időt adjak nekik. A 2006-os évjárat a bizonyítéka annak, hogy akár tíz évet is megéri várni. Ez az én utam, és ehhez ragaszkodni fogok.

– A magyar piac meg tudja fizetni az ilyen borokat?

– Ha megnézzük a legmagasabban jegyzett nyugati éttermek borlapját, ott a leghosszabban érlelt tételek vannak a legalján, a legmagasabb áron. István bátyámnak eleinte nem akartam elhinni, de ma már elfogadom, hogy a magyar piac sajnos nem tudja éltetni Hegyalját. Ha nem lesz változás, a külföld felé kell néznünk, mert két-háromezer forintos borokkal nem lehet életben tartani ezt a borvidéket. Magas minőségű, drága borokat kell készítenünk, hogy Tokaj virágozzék, hogy az itt élő emberek ne akarjanak Budapestre vagy még nyugatabbra költözni, hanem itt építsenek házat és alapítsanak családot.

– Hogy küzd még a globalizáció ellen?

– Nem úgy művelem a szőlőt, ahogy nekem mondják, hanem ahogy én gondolom. Tizenkét éve nem engedek a szőlőbe gyom- és rovarirtó szert, ha törik, ha szakad. 2014-ben pedig megkezdtem az átállást a vegyszermentes növényvédelemre. Totális kudarccal: arról az 1,4 hektárról, amin átálltunk, összesen 130 kiló szőlőt szedtünk le. Mindenki azt tanácsolta, hogy fokozatosan álljunk át, de nem bírtam várni, a következő évben mind a tizenöt parcellánkon, a teljes 10,4 hektáros birtokon ökológiai növényvédelmet folytattam.

– Ha jól sejtem, nem azért, hogy megszerezze a biominősítést.

– Dehogyis, az engem a legkevésbé sem érdekel. Nekem az a fontos, hogy a szőlőm jobban érzi magát, ha nem éri vegyszer, a traktorosom jobban érzi magát, ha nem szív mérget, és te is jobban érzed magad, ha olyan bort iszol, amiben nincs még a megengedett mennyiségű vegyszermaradvány sem. Gyerekkoromban egy őrségi patakban horgásztam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nem fogok több halat. Megkérdeztem a nagyapámat, hogy mi az oka. Akkor jött be a gyomirtó, és az eső belemosta a patakba. Azóta zavar a vegyszer.

– Az is zavarja a globalizációban, amikor angol, francia, német vállalkozók, cégek vásárolnak Hegyalján birtokot, alapítanak pincészetet?

– Ha nem azért vásárolják fel a földet, hogy otthagyják a szőlőt, hanem szépen megművelik, márpedig ezt teszik, és ugyanúgy megküzdenek a mindennapokkal, mint én, akkor nekem nem ellenségeim, hanem harcostársaim, akárhonnan jöttek. Nem ez a globalizációval a baj.

– Az elfogultság mondatja önnel, hogy Tokaj a világ legjobb borvidéke, vagy objektíven is így gondolja?

– Nyilván elfogult vagyok, de az biztos, hogy ez a világ egyik legjobb borvidéke, és talán a legváltozatosabb is. Hála annak a négy-ötszáz vulkánnak, ami tízmillió éve felszínre hozta a köveket, amelyek között ma szőlészkedünk. A Mádi Körrel rengeteg német, francia, olasz, spanyol bort kóstolunk. Ott nagyon magas az átlagminőség, ami nálunk talán még nincs meg, de a kiugró boregyéniségek innen jönnek. Még sokat tanulhatunk tőlük, de az adottságaink jobbak.

– Önnek nyolc eltérő fekvésű, más és más ásványokat tartalmazó dűlőben van 15 parcellája, nincs is két egyforma bora. Ez nem hátrány, ha nagyobb mennyiséget akar eladni?

– Volt már, hogy a kereskedő megszólt, hogy miért van 30-féle borom, miért nem tudom minden évben ugyanazt produkálni, amikor azt lehet jól értékesíteni. Ilyen a globalizáció. Én szeretném megismerni minden dűlő erényeit és hiányosságait, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha elkészítem róluk a borokat. Fájna, ha nyolc dűlőből egy furmintot és egy hárslevelűt készítenék. Sőt, dűlőn belül is nagy különbségek vannak az egyes parcellák között. Ez pluszenergia, de érdekesebb borokat tudunk készíteni, amiért magasabb árat lehet elkérni – amiből tudok venni új hordókat, és jobban meg tudom fizetni a dolgozóimat.

– Nagy kihívás munkaerőt találni?

– Küzdünk a szőlőbetegségekkel, a felmelegedéssel, de a borvidék legnagyobb problémája a munkaerőhiány. A 2015-ös szüret közben két jó ember hagyott itt. Az egyik Németországba ment, a másik Olaszországba. Mára szerencsére visszatértek, de szüret közben ez nagy érvágás. Lehívhatom persze a barátaimat is Pestről, de kell a szakértelem: úgy szüretelünk, hogy egy fürtöt háromszor is megpörgetünk a kezünkben, kiválogatjuk a beteg szemeket, és utána tesszük a ládába. Talán a környéken élő cigány emberek jelenthetik a megoldást. Nagyon jó lenne, ha beszoknának a szőlőbe.

– Idén – február 2-án – világnapja volt a furmintnak. Jó döntés volt ezt a fajtát megtenni Tokaj és a magyar bor zászlóshajójának?

– Ez a Mádi Körben is nagy vitatéma volt. Én a hárslevelű élharcosa voltam, és ha összegzem az elmúlt 17 évemet, akkor azt mondom, hogy a három legjobb boromból három hárslevelű volt. Szerintem bonyolultabb, többrétegű bort lehet belőle készíteni. Az, hogy az utóbbi két-három évben a hárslevelű feljövőben van, nem meglepő, mert ha valami nagyon az előtérben van, akkor az embereket az kezdi érdekelni, ami el van nyomva. A furmint vezető szerepét mégis elfogadom, mert alkalmasabb arra, hogy „offenzívát” kezdjünk vele. Nem annyira összetett, mint a hárslevelű, azonnal mutatja magát, könnyebb megfejteni. Egy együttesben ilyen frontemberre van szükség. A hárslevelű inkább a basszusgitáros vagy a dobos.

– Érlelhetőség szempontjából van különbség a kettő között?

– A furmint ilyen tekintetben is előbb mutatja meg magát. A palackérlelés olyan, mint amikor a szobrász már kialakította az arcvonásokat, de még nem csiszolta őket készre. Okosítja a bort, intelligensebbé teszi. Az biztos, hogy mindkét fajta iszonyatosan el van találva ezen a borvidéken. Az Úrágya-dűlőben van két sor cserszegim, az is elképesztő, de a furmintnak és a hárslevelűnek kell itt játszania a főszerepet, a sárgamuskotály pedig fűszerként használható.

– Említette a felmelegedést. Vannak, akik ma is kételkednek az éghajlatváltozásban. A borászok között, akiknek az időjárás alakulása nemcsak elvont szám, hanem maga az élet, valószínűleg nem sok szkeptikust találunk.

– Aki ezt nem veszi észre, saját magát csapja be. A pince hőmérséklete az elmúlt tizenhét év alatt egy teljes fokot emelkedett. A szüretet egy, de inkább másfél hónappal korábban el kell kezdeni. Amikor idekerültem, még nem volt errefelé kabóca. Most már hangos tőlük a hegyoldal. Mi, borászok, tudjuk, mennyi csapadék esik, és azt is, hogy milyen eloszlásban. Amikor tizenöt éve klímakutatók előadást tartottak itt a felmelegedésről, még sokan nem hittek nekik. Ma már mindenki látja, hogy az történik, amit jósoltak.

– Ha tovább nő a forró és száraz évek gyakorisága, s nem tud támadásba lendülni a botritisz, milyen jövő elé néz az aszú?

– Az aszúsodásnak biztosan nem válik előnyére az éghajlatváltozás. Az első tíz évből, amit itt töltöttem, öt volt többé-kevésbé aszús. Azóta egyetlen igazán aszús esztendőről tudok beszámolni. Volt olyan év, 2011, amikor azt mondtam, hogy elegem van, két éve nincs aszúm. Négyszer jártuk végig a tíz hektárt, hogy kínkeservesen összejöjjön 298 kilónyi aszúszem, ami azt jelenti, hogy 88 ezerszer nyúltunk a tőkékhez. Manapság már inkább kivétel, ha aszút tudunk készíteni.

– Hogy tud alkalmazkodni a borász a változó klímához?

– Még többet kell megtudni a szőlőbetegségekről, főleg nekem, mivel az ökológiai védekezés gyengébb védelmet biztosít. A lisztharmattal küzdök a leginkább, de a klímaváltozás miatt egyre inkább előtérbe kerül az esca, a korai tőkeelhalás is. Akkor tarol, amikor szélsőség van: nagyon sok csapadék vagy nagyon nagy szárazság után. Gyógyíthatatlan, egy hét vagy két év alatt, de kivégzi a szőlőt. Én ennek ellenére nem térek vissza a vegyszerekhez. A dűlők megítélése is változhat. Nem biztos, hogy a déli fekvésű dűlők lesznek a legjobbak, lehet, hogy egy délnyugati dűlőben több sav megmarad a szőlőben. Sok érdekes fejlemény lesz, de jó lenne, ha télen tél lenne, nyáron nyár, tavasszal meg tavasz. Nem csak a bor szempontjából.

– Új bort dob a piacra, Humán márkanév alatt. Mit fejez ki a név?

– Úgy éreztem, hogy az alapborom, a Fecsegő és a drágább tételeim között kimaradt egy lépcsőfok. Ezt töltené be a Humán, amelynek polci ára megállna 3000 forint alatt. Ha a Jóisten megsegíti a magyar embert, ez még elviselhető annak, aki szeretne egy komoly tokaji bort, ami spontán erjed, kap egy hosszabb, 24 hónapos hordós érlelést, és ezután a furmint esetében három, a hárslevelű esetében pedig két év palackérlelést. Emberi bornak szánom.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább