Gasztroarcok  »  Ínyencek

Az élet csapatjáték

Az élet csapatjáték

Kovács Katalin

2017.09.27.  | László Dóra

Habár nem szokott hozzá, hogy legyőzzék, már nem zavarja, hogy nem ő nyerte a Konyhafőnök VIP főzőműsorát. Maximalistának vallja magát Kovács Katalin, aki három olimpiai bajnoki és 31 világbajnoki címével minden idők legeredményesebb női kajakosa. Tudatosan döntött a főállású anyaság mellett.

– A Larus étteremben beszélgetünk: miért pont ezt választotta helyszínül?

– Az RTL Klub Konyhafőnök VIP műsorához itt készültem fel, és ebben Várvizi Péter séf segített nekem – persze tudok főzni, de a profik világa teljesen más. Nagyon jól éreztem itt magam, sokat tanultam.

– Mi az, amit itt tanult meg, és a műsor óta másképp csinál?

– Amikor beléptem az étterem konyhájába, valósággal elgyengültem, sokkot kaptam, és elfogott az érzés, hogy én nem is tudok főzni. Lenyűgözött az a tisztelet, ami Várvizi Péter felé irányult, és nagy hatással volt rám az a kifinomult munkamegosztás is, amibe belepillanthattam: nem így képzeltem el egy profi konyhát. Eleve furán éreztem magam attól, hogy tele van a konyha férfiakkal, én pedig – egyetlen nőként – azt tanulom éppen, hogyan szeljünk kockákra egy hagymát úgy, hogy közben ne essen szét…

Egészen addig azt hittem, ezt én is tudom. Föl tudok szelni egy hagymát, meg tudok pucolni egy tököt, persze. De megtanultam sok apró fogást, amelyektől még ezek az egyszerűnek tűnő feladatok is sokkal hatékonyabbak lesznek. Három hétig voltam itt, heti egy-két alkalommal. Repült az idő. Végigvettük a húsok elkészítését, a desszerteket, köreteket, a tálalást – tulajdonképpen főzőtanfolyamként fogtam fel az egészet.

Egy percig nem bántam meg, hogy a főzőműsorba belevágtam, pedig az ilyesmi nálam előfordul. De ez olyan kihívás volt, ami érdekelt.

– Lesett el olyan fogást esetleg, amelyet egy életre továbbvisz?

– Itt láttam, hogy a kacsamájat először blansírozzák, azaz forró vízbe dobják, hogy egy kicsit állagot adjanak neki – sokkal könnyebb így dolgozni vele, például már felszelni is –, a mai napig így készítem én is. Elsősorban kreativitást tanultam Várvizi Pétertől. Jó volt kiszakadni a megszokott kerékvágásból, azóta sokkal bátrabb vagyok, mondjuk, a fűszerezésben. Viszont nem volt újdonság, hogy nem liszttel habarunk, hanem visszapürésítünk, mert ezt otthon már az édesanyámtól is így tanultam.

– Mit főz legszívesebben?

– Főzelékeket, egytálételeket. Nem feltétlenül vagyok húsimádó.

– A döntőben kacsamellsteak volt a versenymunkája – ez nem különösebben bonyolult, vagy tévedek? Mi jelentette a kihívást?

– A kacsamellsteaket nagyon könnyű elrontani, és ha már elrontottuk, nem lehet helyrehozni. Ez azért elég nagy kockázat. Céklapürével, rókagombával és pálinkás körtesalátával tálaltam, és nagyon büszke voltam rá. A desszerttől nagyon féltem, aztán mégis úgy éreztem, a pisztáciás mille feuille sikerült a legjobban. Egyik hozadéka az volt a műsornak, hogy megtanultam rétestésztát sütni, mert amúgy is nagyon szeretem a krémes süteményeket.

– Úgy hírlik, maximalista. Hogyan viselte, hogy mégsem nyerte meg a versenyt?

– Nekem a döntő kicsit csalódás volt, de nem azért, mintha úgy mentem volna oda, hogy mindenképpen nyerni fogok. Már a sportpályafutásom alatt sem mertem nagyot álmodni, azaz nem akartam egyszerre mindent elérni, nem futottam neki egyből a világkupának, hanem lépésről lépésre tűztem ki magam elé a célokat. Így először csak abban reménykedtem, hogy bejutok a középdöntőbe, aztán jött a döntő, és mivel az ember telhetetlen, nagyon boldog voltam, hogy így is lett..

– Azt mondta, amióta az eszét tudja, főz. Ez mit jelent pontosan?

– Elég korán önállósodtunk a két nővéremmel, Anitával és Lillával. Hamar megtanultuk, hogy meleg étel úgy kerül az asztalra, hogy azt valaki elkészíti. Nagyon sokat sütöttünk együtt mi hárman, ennek ellenére a versenyen legjobban a süteménytől tartottam, mert mintha valahogy törlődött volna minden ehhez kapcsolódó tudásom. Csak a közös sütések filmkockái peregtek le az emlékezetemben, és az, hogy egy pillanat alatt eltüntettük az utolsó morzsát is. Azóta sem feltétlenül szeretek egyedül alkotni a konyhában.

A főzés szerintem akár családi programnak is jó lehet. Ha például az anyukámhoz vagyunk hivatalosak ebédre, nem azzal kezdjük, hogy leülünk a terített asztalhoz, és belapátoljuk, amit készített, hanem jóval előbb érkezünk, és együtt készítjük el az ételt, mert ennek is van egy hangulata. Társas lény vagyok, jobban szeretek közösen főzni, mint egyedül, az élet szerintem csapatjáték.

– A kislányát is engedi próbálkozni a konyhában?

– Gyúrtunk már együtt tésztát, sokat. Nem egyszerű dolog, hiszen ilyenkor a feje tetejére áll minden a konyhában. Luca ahhoz is ragaszkodik, hogy feltörje a tojásokat, és én engedem neki. Áll a sámlin, úgy segít, nemcsak nekem, hanem az anyósomnak is. Együtt készítik például a nokedlit.

– Sportolóként, gondolom, nagyon oda kellett figyelnie arra, hogy mit eszik.

– Ez igaz, de azzal a kitétellel, hogy legfontosabbnak mindig is a mértékletességet tartottam. Amit az ember megkíván, azt szerintem meg kell enni, csak mértékkel, és jókor. Szerencsére sosem volt gondom a súlyommal.

– A világversenyeken végigkóstolta a helyi konyhát?

– Egy versenyen az ember már nem kísérletezik. Edzőtáborban, ott igen, persze, attól függően, hogy melyik táján voltunk a világnak: a távol-keleti konyhát például nem nagyon szeretem, az olasz meg a spanyol ételeket viszont annál inkább. Egy jó kis paellát bármikor meg tudnék enni!

– Pedig állítólag a magyaros ételeket szereti a legjobban.

– Imádom a jó nehéz, krumplis, paprikás ételeket, hagymával, szalonnával, kolbásszal!

– A saját szája íze szerint főz?

– Igen, bár a várandósságom alatt már próbáltam figyelni arra, hogy ne egyek túl fűszeresen. Túl sósan, erősen, paprikásan főztem korábban, de most már a kislányomra való tekintettel visszafogom magam.
– Mivel szokta elkápráztatni a vendégeit?

– Például Pavlova tortával, amit még az édesanyámtól tanultam. Anyu ezt mindig habkönnyű desszertként emlegette, így aztán igencsak meglepődtem, amikor elkértem a receptjét, és kiderült, hogy nyolc tojásfehérjére számítva tíz evőkanál cukor van benne. Az én esetemben a Pavlova a „ronda, de finom” sütemény, mert nekem sosem sikerül úgy elkészítenem, hogy a közepében is kemény legyen a tojáshab, de rájöttem, hogy én úgy nem is szeretem. Tejszínhab, gyümölcs a tetejére: ezzel eddig mindenkit le tudtam nyűgözni.

– Az élsportot el tudta engedni?

– Hú, el!

– Ilyen könnyen?

– Sokkal könnyebben, mint ahogy gondoltam.

– Most főállású anya. Hogy bírja?

– Jól! Vannak vállalkozásaim, igaz, egyik sem kizárólag az enyém, de akad közöttük olyan, ami napi szinten elfoglaltságot ad, például egy sportruházati üzlet. Én most így jól érzem magam. Remélem, hogy a Jóisten megáld egy újabb gyermekkel. Szerintem nincs annál nagyobb dolog, mint hogy egy emberpalántát nevelgethetek. Biztos jó érzés az édesanyámnak is látnia, hogy embert nevelt belőlünk, és remélem, én is nagyon jó embert fogok az én kislányomból nevelni.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Weboldalunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott és interaktív módon tudjuk megjeleníteni az Ön számára releváns tartalmainkat. A Weboldalunk használatával Ön elfogadja, hogy az oldal sütiket használ.

Kérjük, olvassa el Cookies Szabályzatunkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azt is megtudhatja, hogyan tudja blokkolni vagy törölni őket. Tovább