Gasztroarcok  »  Ínyencek

Egybubis vagy több-bubis?

Egybubis vagy több-bubis?

Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter

2018.04.28.  | Lévai Anikó – Vinkó József

Bár szerepeiket felsorolni is dőreség volna, s bár három gyermeket nevelnek és a határidőnaplójukban a szabadnap ritka, mint a fehér holló, mégis harmonikus házaspár benyomását keltik. Hogy mi tartja össze őket? A szakmai alázat, a színjátszás, a gasztronómia és az egymás iránti szerelem.

– Nehéz a színész élete. Az Üvegtigris főszerepe kedvéért – ahol Lalit, az Amerika-mániás büfést alakította – lefogyott tíz kilót. Legújabb filmje, az 1945 hitelességéért majdnem ugyanennyit hízott. Ennyire kemény karakter?

Rudolf Péter: Mindkét esetben a film kívánta így. Az Üvegtigrisben sem pusztán hiúságból fogytam – tudtam, hogy hosszasan fogok ácsorogni egy szál gatyában –, szakmailag is fontos volt, hogy ne csak a pénzes pasast lássa bennem a gyönyörű idegen. Az 1945-ben játszódó filmben pedig úgy éreztem, hogy a kopasz, bajuszos jegyző karakteréhez szuszogó, izzadó külső tartozik. Úgyhogy néhány hét alatt híztam tíz-egynéhány kilót. Ez az ember hedonista, fölzabál maga körül valóságosan és átvitt értelemben is mindent. Pöffeszkedik. Azt éreztem, ha megállok a falu főterén, hüvelykujjamat a mellényzsebbe süllyesztve, még mielőtt megszólalnék, már felfestettem, ki vagyok.

Rudolf Péter az 1945 című filmbenRudolf Péter az 1945 című filmben

– Elárulná a gyors hízókúra receptjét?

R. P.: Ó, nálam ez nem gond, sajnos. Egyszerűen működik. Pizza, sör, fagylalt, tészták, nem nagy kunszt.

– És hogy tudta újra leadni a pluszkilókat?

R. P.: Hát, az odavezető út gyors volt, a visszavezető hosszadalmas. Annyit elárulok, hogy sokat köszönhettem Mancinak, a kutyánknak. Öt kilométer futással kezdtük, aztán elfutottam a Törökvészi úttól Solymárig. Az hozzávetőleg egy tízes. De észnél kell lennem, mert a Daubner cukrászda veszélyes közelségében lakom.

– Igaz, hogy amikor átvette a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat a filmért, akkor Eszternek mondott köszönetet?

Nagy-Kálózy Eszter: Nekem is. Nekem azt köszönte, hogy fél évig elviseltem ebben az állapotban.

– Eszter, ön is ilyen könnyedén dobálja le és fel a kilókat?

N. K. E.: Nem! Én nem tudok ennyit hízni, szerencsére, és nem is szeretnék ennyit fogyni. Más alkatok vagyunk. Én, mint a nők általában, sokkal fegyelmezettebb vagyok ilyen téren. A színésznők még inkább ilyenek. Estéről estére bele kell férnünk a szűk ruháinkba, amelyeket ránk szabtak. Kevés a játéktér. Persze, egy szerep kedvéért az más. De én nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Dehogy!

– Az 1945-ben túrós csuszát eszik nagy élvezettel a falusi kocsmában. Annyira ízlett?

R. P.: Majdnem olyan jó volt, mint Eszteré. de mégsem. Ezek az apróságok a gasztronómia titkai. Eszter fenségesen készít bizonyos típusú ételeket. És nem értem, hogy máshol miért nem kaphatom meg ezt a színvonalat.

– Rudolf Péterhez kegyes volt a gasztronómia istennője, számtalan darabban és filmben eszegethetett kedvére. Ha jól számoljuk, a legtöbbet mégis a De kik azok a Lumnitzer nővérek? című komédiában evett, ahol egy nőnek öltözött, rettegett étteremkritikust alakított, akit Ficskónak hívtak, de minden mozinéző tudta, hogy valójában a Wittman fiúkról van szó.

R. P.: „Nem azért ettünk, hogy írjunk, hanem azért írtunk, mert ettünk.” Ez volt a mottójuk. Ha jól emlékszem, tizenkét éttermet teszteltünk. Én nagyon szeretem az egyszerű fogásokat, a klasszikusokat. Miközben szerepünk szerint cikiznünk kellett az ételeket, mindenütt kényeztettek minket. Érdekes módon egy paprikás krumpli maradt meg bennem leginkább. A Tabáni Kakasban – bitang jó volt! A lecsó szottyát szeretem még, a paprikás csirke szaftját – imádok tunkolni.

N. K. E.: Imádtam anyukám paprikás csirkéjét, de a legjobb a tunkolás volt a végén. Egyetértek. Én a tányért is tisztára nyaltam utána, mondtam is anyukámnak, hogy én a mosogatással is megvolnék.

R. P.: Szerencsém van, mert Eszter egészséges, reformkonyhás dolgokban is otthon van. Voltunk vegák is. Akkor is csodás ízeket kaptam. Aztán kissé drasztikusan tértem vissza a húsevőkhöz. Édesanyám apám születésnapjára készített paprikás csirkét, kimentem a konyhába, a fazékról letéptem a fedőt, belenyúltam, falni kezdtem, majd a torkomon akadt a csont. Kórház lett a vége. Onnantól kezdve egy burleszkben vettem részt. Picasso kalandjára hasonlított a történet. A szegény magyar orvos alig látott, mert 48 órája fenn volt. Mondtam, hogy „falamit leheltem”. Mert nem jött ki hang rendesen. Ott volt egy fehér orvosi vitrin, kinyitotta, lemerevedett. „Van egy kis gond. Nincs itt a fogó, amivel ki tudnám szedni.” Végül szálkakiszedővel vette ki a csontot. A tunkolásról ennyit.

– Könnyű enni a színpadon? Erről számos legenda kering.

R. P.: Nehéz kérdés. Bodrogi Gyuszi bácsi egy legenda, a legjobban evő magyar színész. Ahogy ő tudott falni, zabálni a Szerencsés Dánielben, olyan nincs. Ült a pártgarázsban 1956-ban a kiöregedett Pobeda mellett, hallgatta, hogy a fia disszidálni akar, és csak tömte a szájába a kenyér- és szalámidarabokat, közben a bicskával idegességében majdnem kiszúrta a szemét. Itt az evés rengeteget hozzátett a szituációhoz, az elrontott apa-fiú kapcsolathoz. Az evés nagy jellemzőerővel bír, de valóban nem egyszerű színpadon, jelenetben enni. Én is eszem például a Pletykafészek című darabban, de utána mindig rosszul vagyok. A darab, a film, a jelenet ritmusa felülírja, ahogy te egyébként megrágnál egy falatot. Abban kell ügyesnek lenni, hogy legyőzd a zsigeri ösztöneidet.

– És ha előtte eszik az ember?

R. P.: Teli gyomorral még nehezebb. A Szerencsés Dánielben a nagy palacsintazabálásnál azt hittem, elpusztulok. Nem kellett volna ebédelnem. Taktikai hiba.

– Az Üvegtigris sorozatban Lali gyalázatos hot dogokat készít a kiszolgált szovjet VAZ kocsiban, amit büfének alakított át. Igaz, hogy a büfét – a Garancsi-tó partján – a helyi étterem működteti?

R. P.: Igaz, a hely turistalátványosság lett. A forgatás előtt megállapodtunk a tulajjal, hogy otthagyjuk a büfét. Náluk, a motelben öltöztünk, ők adták a cateringet. Úgy tudom, máig üzemel, mennek oda a hívők.

– Az Üvegtigris első részében született egy gasztronómiai szállóige is.

R. P.: Amikor már nagyon unom a háklis vevőmet, megkérdezem, hány bubis vizet kér: az egybubis egy kicsit drágább, mert hát abból ki kell vennem a többi bubit. De szerencsére elég sok beszólás vált szállóigévé. „Ha padlón vagy, vegyél fel valamit.” Ez az egyik kedvencem. Búss Gábor Olivér barátomból, az írónkból dőlnek ezek a mondatok. Bár a bubis véletlenül – saját...

A legendás ÜvegtigrisA legendás Üvegtigris

– A Kossuthkifli című televíziós gasztrokalandregényben – a szabadságharc kellős közepén – harminc bájglit csempésznek Pozsonyból Debrecenbe. Vödric cukkerbakker titokzatos süteményét, tizenöt diósat, tizenöt mákosat, amelynek receptjét a konyhalány – aki valójában lidérc – meséli el, ám az inkább töltelékes kalácshoz hasonlít, semmint a mai bejglihez.

R. P.: A „Beugen” német szó, azt jelenti, hajlítani. A filmben szóba kerül a pozsonyi patkó és a Kossuth-kifli is, mindkettőnek félhold alakja van. Tudom, hogy a bejgli később keletkezett, feltehetően Wendler Gusztáv pejglisütő mester találmánya. Magyar Elek Ínyesmestertől lehet tudni, hogy a boltja a színház közelében állt, szemben a Palugyay-féle Zöldfa fogadóval. Ez az a Palugyay – amúgy Jakab – vendéglős és borkereskedő, akit pozsonyi Gundelnek neveztek, és olyan kitűnő konyhát vitt, hogy az országgyűlési képviselők naponta látogatták. Kossuth Lajosnak például a pozsonyi kifli mandulás változata ízlett a legjobban. Ezt ette. Eleinte kicsit zavart, hogy a film címe Kossuthkifli, ám közben bejgli készül, de sosem tudjuk meg, mi is volt valójában, mivel az utazástól és kíváncsiságtól elgyötört Karola grófnő (a púpos vénlány) az egészet befalja.

N. K. E.: Igen, majszolgatok, majszolgatunk Estellával, a szökött cukrászlánnyal, és végül megesszük a bizonyítékot. Hiszen Swappach Amadé, Kossuth őrnagya feltételezi, hogy a bejglibe kémjelentéseket sütöttek.

– Amikor találkoztunk, figyelmeztettek, hogy Péter eszik, Eszter főz. Eszter hol tanult meg főzni?

N. K. E.: Sok minden érdekel, sok mindent el tudok készíteni. Volt vega korszakunk, aztán a reformkonyha, a különféle irányzatok is beépültek az életünkbe. Hiszek abban, hogy lehet egészséges ételekkel is jóllakni, sőt tapasztalom is igen gyakran. Kíváncsi vagyok és kreatív. Mindkettő fontos tulajdonság a konyhában. Gyerekként sokat tébláboltam ott, szerettem anyu mellett, a keze alá dolgozni, kuktáskodni, mosogatni, és közben népdalokat énekeltünk. Az anyukám nemcsak fantasztikusan főzött, hanem fantasztikusan sütött is. Az anyukájától tanult meg főzni, akit én sajnos nem ismertem.

– Édesanyjától tanult főzni?

N. K. E.: Hiába tébláboltam a konyhában, mégsem tanultam meg önállóan alkotgatni, így akkor kezdtem hozzá a főzéshez-sütéshez, amikor már gyermekeim lettek. A fülemen a telefon, a vonal végén édesanyám, és főztünk. Az ilyen témájú telefonok pedig idővel ritkultak. Belejöttem a dologba.

R. P.: Nekem a békét jelenti az a két jelenet, amikor először Eszter hívta a mamáját, mit hogyan kell csinálni, most meg Szonja, a lányunk hívja Esztert. Könnybe lábad a szemem. Ez gyönyörű! Emlékszem, amikor Eszter beszélt a mamájával, most pedig azt látom, ahogy a lányával beszél.

N. K. E.: Én minden ízben az anyukám ízeit keresem.

– Enni jobb, vagy etetni?

R. P.: Szerintem csodálatos dolog enni adni annak, akit szeretsz. Rátóti Zolival egyszer Tunéziában eltévedtünk, és egy olyan faluba érkeztünk, ahol valószínűleg nem járt ebben az évtizedben turista. Nagyon éhesek voltunk, ezért egy Üvegtigris-szerű büfénél megálltunk. Nagyon finom ételt kaptunk. Mirmiz lehetett, amit csicseriborsóval és babbal is készítenek. Az öreg arab szótlanul figyelt, hogy ízlik-e. Fontos volt neki, hogy elkápráztasson. Sikerült is neki. Még most is emlékszem az átható tekintetére, belém ivódott.

N. K. E.: Amikor lemegyünk az Őrségbe, ott szeretek igazán főzni. Ott van időm, alkotgathatok. Nem kell rohanva bevásárolnom. Soha nem írok fel semmit, nem jegyzetelem le a bevásárolnivalókat, és mindig elfelejtek valamit. Ott az sem zavar, hogy újra kocsiba kell ülnöm, mert a legközelebbi bolt 15 kilométerre van. Büszke vagyok, amikor a barátaink már érdeklődnek, hogy mikor lesz hortobágyi palacsinta vagy citrommázas süti.  Kedvenc még az avokádó leves. Aztán Péter kedvence a hagymás-sós palacsinta.

– Miért lett mostanában ennyire divatos a gasztronómia?

R. P.: Mert a legkönnyebb örömszerzés. Ahogy az ember leemeli a levesestál fedőjét, ahogy az illatozik és finom, ahogy megrohannak az emlékek. Szerintem az evés boldogságkeresés.

N. K. E.: Jutalmazás.

R. P.: Szertartás. Imádok beülni éttermekbe. Más ritmust vesz föl az ember. Ahogy Krúdy leporozza maga előtt az asztalt, keze ügyébe állítja a bors- és sótartót, s a kés élével halkan megkocogtatja az üvegpoharat: kezdődik a szertartás.

– Paul Bocuse, az évszázad nemrég elhunyt szakácsa mondta, hogy szerinte az étterem színház. Egyszerre játszik az öt érzék: látás, illatozás, kóstolás, a textúrák játéka, majd a legfontosabb: az ételről való beszéd. Ön szerint mi a közös a két művészetben?

R. P.: Az, hogy mulandó. Minél jobb, annál hamarébb elfogyasztják. Az ember ott marad kifosztva. Igaz, másnap kezdheti elölről. És még valami: mindkettőt csak szenvedéllyel, szerelemmel és szakmai alázattal szabad csinálni.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.