Gasztroarcok  » 

A 2011. év Borászok Borásza

A 2011. év Borászok Borásza

Kaló Imre

2012.04.20  | F. Tóth Benedek

2011-ben Kaló Imrét választotta a Borászok borászának a Vinum Praemium által jelölt ötven borászból álló kuratórium. A Szomolyán élő erdész kitartó munkájával, sajátos zamatú és ízvilágú boraival vívta ki a rangos elismerést. Borfilozófusnak is tartják, aki nem csupán készíti a bort, de úgy mesél róla, mint az élet italáról.

- Mindenki azt mondta: készüljek fel arra, hogy ön nem ebben a században él. Ezek után egy "remetére" számítottam, miközben itt minden nagyon is XXI. szá­zadi: a táj, a pince és Kaló Imre is.

- Én is csak egy ember vagyok a sok kö­zül. Ám az életem iránymutató alapgon­dolatai a természet működési rendjéből táplálkoznak, és függetlenek a természet rendjétől elrugaszkodott virtuális, látszat­emberi gondolkodástól.

- No, azt is mondták, hogy akadémikusi szinten fűzi a szavakat.

- Csak kimondom azt, amit gondolok. Er­dész vagyok. Ez a szakmám. Harminckét éve járom az erdőket. Sok időt tölthet­tem egyedül a természetben. Sok gondo­lat jár a fejemben. Beszélgetek a fákkal, a bokrokkal, az állatokkal, de még a kövek hangját is hallani lehet a csendben.

- És miről beszélgetnek?

- A föld, a talaj, a homok, a forrás, de még a szél is azt üzeni, hogyan lehet harmó­niában élni a természettel. Az emberen kívül ugyanis ezt minden élő és élette­len tudja, csak az ember hiszi azt, hogy bármit büntetlenül lerombolhat. Már gye­rekként megtapasztalhattam, mit jelent együtt élni a természettel - akkor, amikor még kézzel fogtuk a halakat a Kánya-pa­takban. Nekem még úgy tanította a nagy­apám, hogy amiből a ló iszik, abból az ember is ihat. Ma már nem tartanak lovat az emberek, a patakból elúsztak a halak, a víz pedig szennyezett. A ma élő ember olyan mértékben rombolja a környezetét, hogy nem képes generációs kötelezettsé­gének megfelelően továbbörökíteni a tu­dást: hogyan lehet és kell együtt élni a természettel. Pedig akinek az élete az ön­zésről, a pillanatnyi látszatörömökről szól, az önmagát és vele együtt a faját pusztít­ja el. Ma sokan a virtuális élet fogságában érzik jól magukat, távol a természettől, a legtöbben pedig el sem gondolkoznak azon, hogy milyen rövid a születés és az elmúlás meztelensége között kapott idő, amit úgy hívunk: élet.

- Önnek viszont ezek szerint még meg­adatott, hogy átvegye ezt a tudást.

- Nálunk még együtt élt a három nemze­dék. A legtöbb időt a nagyszüleimmel töl­töttem, így tőlük is tanultam a legtöbbet. Tudást és szeretetet. Mert e kettő, ha igaz és őszinte, mindig együtt jár. Remélem, idővel nekem is megadatik, hogy a tu­dásomat és a szeretetemet a gyermekei­men keresztül átadhatom majd az unoká­imnak. Nagyon készülök erre, de ismerem a természet bölcsességét, hiszen minden­nek eljön az ideje: légy türelmes, dolgozz meg érte!

- Lám, Kaló Imrének is időre volt szüksé­ge ahhoz, hogy eljusson a borokhoz, meg­dolgozott érte. Előbb azért erdész lett.

- Nem véletlenül fogalmaztam úgy az előbb, hogy erdész vagyok. Igaz, a szőlő teljes embert kíván, így az erdőt már nem úgy járom, mint a kezdetek kezdetén, de ma is erdész vagyok.

- Miért lett erdész?

- Amiért borász is. A nagyapám, Lakatos Miklós testvére, Lakatos Lajos erdész volt. Ha meglátogatott bennünket, mindig ho­zott egy kis gyümölcsöt. Szőlőt, almát, epret, rövidszárú fekete cseresznyét. Es­ténként mesélt a kinti világról. Megsze­rettette velem az erdőt. Ő és a segéder­dészként is dolgozó nagyapám mindent tudott a természetről. Kiválóan ismerték a növényeket, az állatokat. Tőlük tanul­tam meg azt is, melyik gomba ehető; mi­lyen a tinóru, a kucsmagomba, a csiper­ke vagy a pereszke, s hogy micsoda finom ételek készíthetők belőlük.

- Miért nem lett gombász?

- Valójában az vagyok. Az erdész gom­bász is.

- Értem: az erdész kicsit botanikus, ki­csit állattanász és gombász, sőt még vadász is. De azért mégsem borász.

- Ez így nem teljesen igaz. Lám, Gere Attila is erdész, és milyen kiváló borász vált be­lőle! Az ugyanis, aki olyan faluban, olyan természeti környezetben nő fel, ahol a gyümölcsök sokasága áll a rendelkezésé­re, az megtanulja az alapokat. A borásza­tét is. A magyar embernek mindig azt ta­nítják, nekem is így magyarázták, hogy a magyar bor az egyik legjobb a földön. Az életem során nekem megadatott, hogy nemcsak a magyar ételek finomságá­ban, de a magyar borban is megtaláltam a gyönyörűséget. Bármerre jártam is ed­dig a földön, nem találtam a hazaiakhoz hasonló ízeket.

- Nem csak a szíve mondatja ezt?

- Amikor az ember rájön arra, hogy a föl­di rendben az élet finomságai a legízle­tesebbek, az már nem csak a szív dolgai közé tartozik. Ez már egy olyan ismeret és tapasztalás, amit az ember újra és újra át akar élni. Ráadásul a szőlőtermesztés­re és a borkészítésre különösen igaz ez. Itt megint a munka és a türelem találko­zásáról van szó. A tudásról és a szeretet­ről. A szőlőt ugyanis el kell ültetni, a földet művelni, a tőkéket gondozni kell; a sze­meknek be kell érniük, azokat le kell szü­retelni, a bort pedig hagyni kell érni. Ezek éveket jelentenek, évtizedeket, de kitartó türelemmel és munkával a legtisztább fo­lyékony táplálékhoz juthat az ember.

- S ha jól végzi a dolgát, és kellően tü­relmes, idővel saját, önálló pincészete is lesz.

- Így van. Ezért mondom azt, hogy a borá­szatot, a pincét is a természetszeretetem­nek, az erdészi hivatásomnak köszönhe­tem. Pontosabban az erdészbarátságnak. Annak, hogy lehetőségem van arra, hogy az erdészeti hivatásom mellett bort is készíthessek. Mert ez a pince erről szól. A szent és örök barátságról. Ahogyan egy selmecbányai erdészdal is tanítja.

- Az hogyan szól?

- Talán egy későbbi pillanatban elének­lem.

- Oh, csak a szövegére gondoltam.

- Az kissé fájdalmas nekem, tudja. És ma­gasztos is, mert az egyik barátomra, Ceg­lédi Istvánra, régi padtársamra, kiváló erdőmérnökre emlékeztet. Nyolc éve köl­tözött el erről a világról. Amikor utoljára nálam járt, ezt a selmeci dalt énekelte a pincében: "Cimbora, ma rád köszöntjük a legelső poharat! / A barátság éljen köz­tünk, míg a halál elragad!" Az élet, az egy­más iránti legtisztább érzések örök emlé­ke ez a dal.

- Elérzékenyült.

- Ez a dal megérinti a lelkemet.

- Sok dolog megérinti a lelkét?

- Lényegében minden, de legfőképp a fáj­dalom. A magamfajta ugyanis nem ismeri azt, mit jelent másoknak fájdalmat okoz­ni. Talán ezért fáj annyira, ha valaki úgy gondolja, hogy az olyan típusú embere­ket, mint amilyen én is vagyok, becsap­hatja.

- Miért, sokan becsapják?

- Nem tudom. Én mindig elhiszem azt, amit nekem mondanak. Talán azért van így, mert ha valakinek mondok valamit, akkor ahhoz tartom magam. Én nem kós­toltatok pénzért a pincében, és nem járok pénzért kóstoltatni. Az élet négy legfon­tosabb dolga ugyanis: adni, adni, adni és adni. De csak az tud adni, aki teremt. Kö­zel fél évszázad után persze már azt is lá­tom, hogy nagyon sok az olyan ember, aki visszaél azzal a jóhiszeműséggel, ami a magunkfajta emberekből árad. A célja az, hogy elvegye, amit létrehozunk. Nem ér­tem ennek az álságos szabadságnak még a gondolatát sem, hiszen erre senki nem kapott jogosítványt.

- Miért csapja be az ember az embert?

- Azért, mert gyenge. Az ilyen ember nem képes fenntartani önmagát, és inkább a bűn útját választja, nem pedig a munká­ét. A másik értékéből, eredményeiből él. Parazitává válik.

- A tiszta és őszinte emberek pedig ál­dozatok volnának?

- Olyannyira áldozattá váltak már, hogy egyre kevesebb tiszta és őszinte ember él közöttünk. De mi lesz akkor, ha elfogy az utolsó is? Csak az marad, aki önmagát sem tudja fenntartani. Egy bűnnel lojális társadalomban olyan tükröt jelent a ma­gamfajta tiszta ember élete, amit valaki mindennap össze akar törni. Én azonban nem adom könnyen magam. A boraimon keresztül azt a támogatást kapom a ter­mészet rendjétől, hogy igen, Kaló, te azért tudsz ilyen bort készíteni, mert azok közé a tiszták közé tartozol, akik a földön azélet szolgái. De szét kell nézni máshol is az országban: a legjobb borászok egy­től egyig kiváló, tiszta lelkű emberek. És azt is látni kell, hogy a bort, ami ihatat­lan, a bűn útján járók akarják rásózni az emberekre. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek meg akarják semmisíteni a magyar szőlő- és borkultúrát. De mintha még a szabályozási környezet is őket se­gítené. Ma ugyanis az kapja a legtöbb tá­mogatást, aki vállalja, hogy kivágja a tő­kéit. Hihetetlen, ugye?

- Miért alakult ez így? Gazdasági kény­szer volna? Nem hiszem, hiszen ez csak pillanatnyi bőséget eredményez.

- Bőség. Szép szó. De én még nem láttam olyan embert, aki pénzt ivott volna. Sem olyat, aki pénzt evett. Az élet nem virtuá­lis táplálék. Azt kellene megérteni, hogy Magyarország és az egész Kárpát-me­dence hihetetlen gazdagságú termőterü­let. Erre kellene vigyázni, hogy legyen mit átadni az unokáinknak. A természet így is rendre figyelmeztet bennünket, ha ros­szul vagy gondatlanul bánunk a környeze­tünkkel. Ahogyan a történelem során az emberiséget megtizedelték a járványok, a krumplit is megtámadta a krumplibogár, a szőlőt is a filoxéra gyökértetű, a tölgye­ket a lymantria, a gyapjaslepke. Ha ennyi mindennel meg kell küzdeni, legalább a saját dolgunkat ne nehezítsük meg azzal, hogy kivágatjuk az értékes szőlőinket. Is­mét csak a természet bölcsességére kel­lene figyelni, hiszen amikor a fagyöngy meglepi a tölgyet, és megöli idővel a fát, ezzel együtt önmagával is végez. Nem marad élettere. Ám a tölgy a halála előt­ti pillanatban kierőltet magából néhány makkot, ami gyökeret ereszt az avar alatt, amiből újra tölgyfa nőhet. Na, ilyen tölgy a magyar ember is a Kárpát-medencében. És ilyen a szőlő is: lehetőséget ad a mun­kára, esélyt jelent a túlélésre.

- Sok keserűséget érzek a mondataiból. Mégsem tudnám elképzelni, hogy bárkit is gyűlölne, megvetne, legfeljebb csak annyit, hogy egyszer az asztalra csap, és azt mondja: eb ura fakó!

- A gyűlölet azoknak a része, aki félre­értelmezve élik az életüket. A gyűlöletet a magamfajta ember nem ismeri. A fáj­dalmat igen. Még gondolni sem tudok arra, hogy bárkinek is ártsak, kárt okoz­zak csak azért, mert meglopott, megbán­tott vagy becsapott. Ennek esélye sincs. Jó példa erre, hogy a magyar állam kéthek­tárnyi szőlőmet akarja kivágatni, mert a saját földemen, a saját erőmből, a csalá­dom segítségével megnöveltem a vörös­aszú-ültetvényemet. Megdolgoztunk érte. A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hi­vatalban ezerhétszázan dolgoznak. En­nyi embert tart el az állam, tartunk el mi, szőlőtermesztők is. Vajon ki fogja őket el­tartani, és miből, ha kivágatják a szőlőin­ket? Egyszerű kérdés, ugye?! De a válasz is egyszerű, a természetben is fellelhető képlet alapján megadható. Csak gondol­kozni kellene, és hagyni dolgozni azokat, akik hisznek még a tudás átörökítő ere­jében.

- Ha már számolt: hányan művelik a Ka­ló-szőlők 18 hektárnyi területét?

- Többnyire heten. Nem ezerhétszázan. Meg lehet nézni a szőlőimet. Itt rend van. Mi itt nem csak beszéljük a munkát. Leg­utóbb David Bird (borminősítő, Master of Wine - a szerk.) nyilatkozott elismerő­en az ültetvényeimről. Könnybe lábadt szemmel búcsúzott, miután itt járt. De hi­szem, hogy máshová is boldogan menne, ha lehetnének még hozzám hasonló csa­ládi szőlészetek az országban. Csak hagy­ni kellene dolgozni minket. Egykor több mint 30 ezer, az enyémhez hasonló pin­cészet működött Magyarországon; Euró­pa legnagyobb szőlőültetvény-felülete, pincekatasztere volt. Több lengyel város élt a magyar bor eladásából. Az ország la­kosságának 10 százaléka élt a borágazat­ból. Ezek ma már történelmi idők. Mára 40 ezer hektár alá csökkent a magyar szőlő­terület nagysága, és alig ötezer hektáron folyik olyan termelés, amit én is képvise­lek. Alig maradtunk olyanok, aki hisznek még a szőlő kultúrájában. És tőlem akar­ják elvenni a földemet, a tőkéimet? Csak azért, mert dolgozom? Ahelyett, hogy örülnének, hogy vagyok - és vannak még szerencsére páran, hozzám hasonlatos megszállott emberek. Erőteljesen elzár­kózom mindenféle politikai rezdüléstől, viszont egy dolgot azért üzenek minden­kinek: a személyem nem képvisel mást, mint az életnek azt a generációs folyto­nosságát, hogy amióta az ember a jó bort megalkotta, azt azóta is csak ugyanazon módszerrel tudja létrehozni.

- Ám ahogyan a szőlőt is nevelni kell ah­hoz, hogy esélye legyen arra, hogy kivá­ló bor készüljön belőle, lehet, a társada­lom szereplőinek is szükségük van erre a nevelésre.

- Ez igaz. Ám a borkultúra az emberiség egyik legősibb valósága. A szőlő ráadásul az egyik legintelligensebb növény. Meghá­lálja, ha törődnek vele. A szőlő mindig ta­nul, figyeli a környezetét, alkalmazkodik az elvárásokhoz. Az igazi földműves em­ber is ilyen, akit ma gúnyosan hívnak pa­rasztnak. Ezt a réteget szisztematikusan eltüntették a XX. század második felében, és ez bizony nagy bűn, hiszen a virtuális világ pillanatnyi örömeit és előnyeit élve­ző ördög szolgái nem fognak földet mű­velni. Pedig valakinek elő kell állítania az emberiség két legfontosabb és legalapve­tőbb élelmiszerét: a szőlőből készült bort és a szárazgabonából sütött kenyeret.

- De nem az volna akkor a feladat, hogy aki tudja, hogy kell ezt csinálni, annak meg kellene tanítani mindezt azoknak, akik nem tudják vagy elfelejtették?

- Ehhez olyan emberre lenne szükség, aki tanulni akar, de legalábbis hagyja, hogy az tegye a dolgát, aki csinálni is tudja, s nem csak akarja. Akit arra nevelnek, hogy mások munkájának gyümölcsét elven­ni nagyobb dicsőség, mint megdolgozni érte, annak nem könnyű elmagyarázni a munka fontosságát, értékét. Aki úgy szo­cializálódik, hogy más úgyis elveti a gabo­nát, majd learatja és kenyeret süt belőle, az nehezen tapasztalja meg a tudás él­ményét. Nagyon tisztelem azokat, akik a saját kultúrájukban mindent megtesznek azért, hogy a tudás fennmaradjon, átörö­kítődjön. Nekem nincs bajom azzal, aki teknőt váj; nincs bajom azzal, aki irodal­mat tanít; nincs bajom azzal, aki értéket teremt, növényt termeszt, állatot nevel. Azt nem értem, ha valaki elvárja, hogy a társadalom majd eltartja őt és a családját is. Ez nagy baj. Ismerős a mondás, ugye: aki nem dolgozik, ne is egyék. Nagyon kemény igazság és tapasztalás húzódik e mondás mögött, a legtöbb embernek mégsem jelent többet egy magyar szólás­mondásnál. Az életet nem lehet értelmez­ni zajban, a kábulat állapotában, örökké kiabálva. A borkészítés is ilyen. Magunkba mélyedve, figyelve a szőlőre, a technológiára, csak így lehet kiváló bort készíteni.

- Merthogy annak oka van, ha a bor sa­vanyú.

- Szorgalmas, gondos és aprólékos mun­kával nem lehet savanyú bort készíte­ni. Tudás hiányában, odafigyelés nél­kül, rossz alapanyagból persze igen. De aki így áll hozzá, annak nem is érde­mes bort készítenie. A bor ugyanis a hi­tem szerint Krisztus vére. A bor tiszta és igaz táplálék, szakrális és spirituális erő. A bor az élet alappillére. Márai Sán­dor sem véletlenül írta azt a maga korá­ban, hogy "Mikor a rizlinggel is baj lesz, én már nem akarok élni". Üzent ezzel, de az országban csak kevesen figyeltek fel szavainak igazságára. Olyan kor kö­szöntött Magyarországra, ahol Hamvas Béla-szintű gondolkodókat portásként foglalkoztattak, csak mert féltek szava­ik és gondolataik igazságától; a földjeik­kel tisztelettudóan bánó gazdákat elűz­ték a birtokaikról, vagyonukat bedobták a közösbe; feladatukhoz nem értő, alkal­matlan embereket ültettek döntéshozó pozíciókba. Ezekből a hibákból tanulnia kell egy társadalomnak, és a működése akkor majd hasonlatossá válik az anyatermészethez: képes lesz a megújulásra. Ha egy társadalom nem tanul a hibáiból, számos tagjának élete hasonlatossá vá­lik a mások életenergiáját elszívó fagyön­gyéhez.

- Tiszta természetfilozófia.

- Mert ilyen az élet. Egyszer leültem a kés­márki templom lépcsőjére. A kőbe der­medt bükkfalevelek lenyomatát néztem. Azon tűnődtem, vajon az embereknek je­lent-e ez valamit, vagy csak úgy járnak rajta. Merthogy a halott levél is él: több millió évvel ezelőtti életről mesél. Az em­berek vajon értik-e, tudják-e, hogy miért élnek? Figyelik-e magukat az életük út­ján? Figyelnek-e arra, merre járnak, ki­hez térnek be? Én ezt megteszem, de én így nőttem fel. Belenőttem ebbe az élet­be, ahogyan a gyerekeim is ezt teszik. Ne­kem természetes, hogy mesélek magam­ról, arról, hogyan látom a világot. De én azoknak vagyok fölfogható, megérinthe­tő, elérhető, akikben létezik az a tiszte­let, hogy kölcsönösen adunk egymásnak erőt. Azoknak nem, akik azért jönnek ide, hogy kétségbe vonjanak, akik azért szü­lettek, hogy beleromboljanak a világom­ba. Mert én még senkiébe nem rombol­tam bele. Ezért annyit üzenek nekik, hogy ne is jöjjenek, mert annyi sok igaz jó em­ber van, akit ismerek, s akikkel kölcsönö­sen tápláljuk egymást, hogy nincs szük­ség azokra, akik a rombolásra születtek. Ahogyan Wass Albert is írta: "Maradnak az igazak és a jók! A tiszták és a békes­ségesek." Ahogyan a Biblia írja: "Megmé­rettetik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat." Vagy ahogyan Hamvas Béla írja A bor filozófiájában: "Minden lé­lek egésznek születik és egészségét nem veszítheti el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapha­tó. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja. Igyál, a többit majd hoz­za a bor."


Ossza meg ismerőseivel:
Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.