A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Termelők

Sümegi Noémi

2015. május 27.

Alkonyi László irigylésre méltó ember. Borbírálatai miatt több pincészetből kitiltották, hosszú utat tett meg tehát addig, amíg idén elnyerte a Borászok Barátja címet. De mindig a saját útját járta, és mert váltani, amikor úgy érezte, hogy addigi tevékenysége már nem ad annyi örömöt, elképzeléseihez pedig következetesen hű maradt. Így lett bölcsészből közgazdászhallgató, tőzsdei szakíróból borkritikus, újságíróból Tokaj-Hegyalján kecskéket terelgető, szőlőt gondozó borász. Alkonyi László irigylé

Részlet az interjúból:

– Jobban örült volna, ha már borászként kap valamilyen elismerést?

– Az első két-három évjárattal még nem lehet sikereket elérni, de nem is ez a fontos.

– A borászok körében sok ellenséget gyűjtött, így a díj mindenképp „nem várt fordulat”.

– Soha nem tekintettem ellenségként a borászokra, és sok barátra leltem köztük. Amúgy az írásaimmal nem a borászok barátságát kerestem, hanem az országért, a nemzetért érzett felelősség vezérelt.

– Messziről indult, de utólag úgy tűnik, semmi nem volt véletlen.

– 1996-ban a tőzsdén már éreztem, hogy nagy baj lesz. Azt mondták, húsz év múlva utolérjük a Nyugatot, de a tőzsdéről pontosan lehetett látni, hogy azok a gyárak, amelyek miatt érdeles elmenni tanulni, majdnem mind meg fog nak szűnni. Lehetett látni, nem azt számolgatják a nyugati gazdasági kutatóközpontok, hogy a burgonya ára hogyan alakul húsz év alatt. Ömlött a pénz az országba, miközben tönkrement a parasztság, de ezzel senki nem foglalkozott.

– Hogy került a tőzsdére?

– Magyar–történelem szakos hallgatóként mindig a tőzsdén lógtam. Diploma előtt egy évvel nem is akartam tovább folytatni – a tőzsde érdekesebb volt. Átmentem a Közgázra, amit egyébként a diploma előtt egy évvel szintén otthagytam – a fiamat agyonverném, ha ezt csinálná –, de ott sem a könyvekből vizsgáztam, hanem elmondtam, amit a tőzsdén tanultam. Aztán ezekből cikkeket írtam, amelyek megjelentek, és el is helyezkedtem tőzsdei újságíróként. Később Gödöllőn azért szereztem egy agrármérnöki diplomát.

– Hogy lett tőzsdei újságíróból borszakértő?

– A Magyar Hírlap pénzügyi rovatánál dolgoztam akkoriban, amikor rájöttem: nem vagyok normális, ha csak megírom, mibe kellene fektetni a tőzsdén, de magam ezt nem teszem meg. Elkezdtem tehát tőzsdézni – gyönyörű dolgokat lehetett csinálni logikával, a történelem és a szakzsargon ismeretével. Ezt a főnökeimnek is elmondtam, és nem rúgtak ki. Nekem mindig bejött, hogy vállaltam azt,
amit jónak gondoltam.

– Sok pénzt keresett?

– Tudtam venni lakást, autót, be tudtunk rendezkedni. Ami akkor fontosnak tűnt, azt meg tudtam venni, de mindig mondtam otthon, hogy félre kell tenni, mert nagy baj lesz, ez csak pillanatnyi állapot. 1996-ban megcsináltam az utolsó üzletet, amire azt mondtam, hogy ezt még szépen, logikával meg tudom tenni, de tisztában voltam azzal, hogy háború van. Ez a háború azonban nem pusztán a pénzről szól, hanem arról, hogy hány alkotó egzisztenciát lehet megmenteni egy közösségen belül. Mekkora az a réteg, amelyik álmodni, tervezni tud, megvan a saját alkotói potenciálja, képessége, víziója. Ez a fő kérdés. Láttam, hogy most még csak a feldolgozóipart adják el, de aztán a közszolgáltatók is sorra kerülnek, és szinte minden, aminek a társadalom szempontjából értéke van. Nem lettem gazdag, mégis úgy gondoltam, hogy ha nekem megadatott a normális élet, akkor ebből valamennyit vissza kell adni. És hol lehet a legtöbb megmenthető alkotó egzisztenciát találni? Hát a magyar borászatban. Akkor alapítottam meg a Borbarát folyóiratot. 1996 szeptemberében jelent meg az első szám, és 15 évfolyamot ért meg. Korábban a napilapnál már elkezdtem egy borral foglalkozó oldalt is szerkeszteni, ami arra jó volt, hogy kapcsolatokat, ismeretségeket kössek.

 

A teljes interjú a Magyar Konyha júniusi számában olvasható!