A szeretet nem mérhető, nincs mértékegysége. Nincs illata, nincs tapintása, egyszerűen csak úgy van. Vagy nincs. Néha észre sem vesszük, hogy milyen finoman felmelegít egy szobát, nem ismerjük fel jelenlétét, csak akkor, ha nincs többé.

Nézem a fiamat, mintha magamra néznék vissza az időben vagy harmincöt évet. Úgymond beteg, bár gyanítom, csak oviba nincs kedve menni, rafkós, teátrálisan köhögni próbál. A kék pléd alá kuckózik a sárga fotelben, csak ketten vagyunk, miénk a ház.

Figyelem, ahogy játszik; az emlékeim olyan gyorsan érkeznek, hogy megkapaszkodni sincs időm. Nem markolom meg a nehéz faasztal szélét,

s egy másodperc alatt úgy terít le a múlt, hogy megszakadok,

mint valami erőltetett menet.

A gyerek két legóemberrel játszik békében, én meg egy orvul meginduló könnycseppet próbálok eltűntetni, ahogy eszembe jut nagyanyám, aki rám vigyázott pont így, az asztalnál ülve, amikor én voltam ugyanilyen kékszemű ötéves.

Kristálytisztán jön elő a nyolcvanas évek a fejemben: posztópapucs, barna harisnyanadrág, csehszlovák mackóalsó. Hallom, ahogy nagyanyám nyugodt tempóban átvág a hallon, kinyitja a hátrajáró folyosó tipikusan morgó ajtaját, papucsa a homokszínű csempéhez verődik, majd elhalkul. Pár pillanat s mindez visszafelé is lejátszódik - a kötényben almák utaznak a konyha felé.

Feltűnt másnak is, milyen aprólékosan elrakjuk valahova a múlt összes hangját? Ezer közül is megismernénk a gyerekkori ház zörejeit.

Nincs két bútor, ami egyformán rezegne, nincs ugyanúgy megcsörrenő fiók,

ahogy egymáshoz koccannak az evőeszközök, kanál fekszik kanálhoz, villa simul villához.

Talán, mire én is nyolcvan felé járok majd, megtanulok olyan vékonyan almát pucolni, mint a mama. Egy gramm felesleg nem maradt, ahogy a szénacél Mikov kiskéssel körbeszaladt a gyümölcsön. Tudta, hogy az édesen savas, a tél során szépen megsárgultat szeretem apám beketfai kertjéből, nem a kásás pirosat. Azt is tudta, hogy képes vagyok elrágni, meg tudom enni a fogammal, de mégis lereszelte a kisunokának, egyiket a másik után.

Ha tiszta logikával nézzük, a reszelt alma a világ egyik legfeleslegesebb étele – akinek van foga, el tudja rágni, akinek nincs, annak meg úgyis pép kell.

Hiábavalóságának egyetlen mentsége a szeretet: csak azt etetjük vele, akit a szívünkbe zártunk.

Még magunknak se csináljuk, csak elrágjuk, s kidobjuk a csutkáját. Nagyanyám mégis lereszelte, mindig lereszelte. Még felnőttként is odahozta: egymás szemében láttuk azt, ami édesebb volt, mint az akácméz, amit a tetejére csurgatott.

Libabőrös vagyok, ahogy a fülem megkerülve, a fejem közepéből jön a hang, ahogy a kés fokát a reszelőbe dugja, kikaparja ráncos, száraz kezével az utolsó darabot is. Mind nekem jár. Ez gyógyított meg százszor is, ez ríkat meg csendben most, ahogy ülök az asztalnál, és nézem a kék pléd alól kikacsintó meztelen fiútalpakat.

„Zsiga, ennél egy kis reszelt almát?”

– fordulok hozzá. Rázza loboncát, nem kér. Kicsit gondolkodik, majd azt mondja: „Hosszútésztát kérek, paradicsomosat!” Elindulok a konyhába, és elkezdek turkálni a szekrényben. Talán akad ott spagetti, meg paradicsom, amire én is rápúpozhatom a szeretetemet.