Sümegi Noémi
2017. július 13.Básti Juli együtt horgászott az édesapjával, Básti Lajossal, vasárnap pedig időnként a Mátyás Pincében ebédeltek. A gyerekkor ízei feledhetetlenek, Puskás Tamás viszont inkább felnőtt fejjel kezdte értékelni a gasztronómia örömeit, izgatottan fedezi fel az újabb és újabb helyeket Budapesten. A színész házaspár a Káli-medencében találta meg azt a nyugalmat, amire a hétköznapok nyüzsgése után vágynak, bár nyáron is dolgoznak: évek óta töretlen lelkesedéssel rendezik meg a Keszthelyi Nyári Játékoka
– Édesapja, Básti Lajos Keszthelyen született, később a családnak Szigligeten volt háza, szőlője. Hogyan teltek ott a gyerekkori nyarak?
BÁSTI JULI: Apám imádta a borászkodást, s mivel keszthelyi gyerek volt, mindig arra vágyott, hogy legyen egy nyaralója a környéken. Szőlőt termesztett, s akkoriban a szőlők mellett még nem húzódott kordon, csak tőkék voltak, magyarul tükék; ezek között paprika, paradicsom, krumpli, uborka termett. Amikor a nap megsüti a földet és a szőlőt, annak olyan illata van, ami az egész gyerekkoromat meghatározta. Ehhez jött a paradicsom és a paprika illata, amit ma már nem nagyon érzünk, és nem is ismerjük, mert a primőr árunak köze sincs ehhez.
– A tőről pedig mehetett egyből minden az asztalra.
B. J.: Mindig az évszaknak megfelelő zöldséget ettünk, ami éppen termett. Volt egy mondás a családban, ami nemzedékről nemzedékre szállt: „Újdonság hasamba, betegség pokolba.” Ezt az első falatnál mindig el kellett mondani, legyen az paprika, paradicsom, eper vagy bármi. Volt sárgabarack- és őszibarackfánk, csodálatos lekvárokat készített a nagyanyám. Én jártam tejért a faluba, keresztül az erdőn, friss tejet hoztam minden este. A friss fejésből aztán aludttejet csinált a nagymamám gyönyörű, hatalmas, pöttyös csuporban. A tejet felforraltuk, és másnap reggel annak a vastag föle volt a kakaón. Ez nekem felejthetetlen élmény, és nagyon hiányzik.
– Az édesapja dolgozott is a szőlőben, értett hozzá?
B. J.: Volt segítsége, de néha ő is metszette a szőlőt, sőt szüretkor lent volt az egész család. Egyszer megvágtam az ujjam a metszőollóval, a mai napig látszik a nyoma. Volt pincénk, saját borunk.
PUSKÁS TAMÁS: Ma már tudjuk, milyen rémes lehetett. De hát akkoriban ilyen borok voltak.
– Ugyanolyan társasági életet élnek, mint az édesapja idejében?
B. J.: Á, nem. Ez annak a kornak az életformája volt. Pontosabban az első két-három évben még nagyon sokan jöttek, fél napunk sem volt magunkban. Mindenki a csodájára járt a környéknek meg a házunknak, hogy milyen jól megcsináltuk azt a kis romot.
– Gyakran jöttek a színészkollégák?
B. J.: Folyton tele volt a ház.
– Kik voltak ott?
B. J.: Mindenki. Petrovics Emilnek és Galambos Erzsinek ott volt nyaralója, Görgey Artúr is ott lakott a szomszédban, de Pestről is mindig lejött Major Tamás, Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Vámos László, Psota Irén, Ungvári Tamás, Marton Endre, Csernus Mariann, Berek Kati, Molnár Gál Péter, Bulla Elma, Fábri Zoltán, Várkonyi Zoltán, Vadász György, Szakonyi Károly, írók, színészek, építészek – iszonyatos járkálás volt.
– Básti Lajosnak voltak kedvenc helyei, vendéglői?
B. J.: Pesten volt törzshelyünk, az Aranyszarvas étterembe szeretett járni a Szarvas térre, oda gyakran mentünk. Meg a Mátyás Pincébe, amikor még nem a nyugati és keletnémet turisták lerablásáról szólt. Vasárnap szeretett minket elvinni ebédelni, havonta egyszer, amikor épp nem volt két előadása. A Balatonon inkább otthon főztünk, és abban pont az volt a jó, hogy azokból a zöldségekből készítettük a tojásos lecsót, amik ott termettek: nem lehet összehasonlítani a mai ízekkel. Gázpalack volt meg rezsó, nagyon egyszerű ételeket csináltunk: túrós csuszát, paprikás krumplit. A nagymamán remek paprikás krumplit készített, és a család úgy oszlott meg, hogy az apám volt a nem összenyomkodós, mi, többiek pedig összenyomkodtuk a krumplit. Ebből mindig óriási viták voltak, hogy hogyan is jó enni.
– A Puskás családban milyen ételek voltak jellemzők?
P. T.: 17 éves koromig a lábamat sem tettem be étterembe. De otthon a nagymamán és a dédnagyanyám rendes, magyaros konyhát vitt, amit még Monorról hoztak. Ha megkérdezték tőlem gyerekkoromban, mi a kedvencem, akkor azt mondtam, hogy a bableves – szép nagy tarkababbal és kolbásszal – meg a smarni. A kolbászt nagyon szerettem, és disznóvágások után került hozzánk is elég sok, ott voltak föllógatva. A smarnit pedig mi, gyerekek is gyorsan megtanultuk elkészíteni, tudtuk, hogyan kell a forró olajba önteni az összekevert tésztát, aztán felvagdalni.
– És a Balatonon mit tapasztalnak?
P. T.: Ott már nehezebb a helyzet. Kiemelkedő a környékünkön a köveskáli Kővirág – egyszerűen verhetetlen. Régen oda járt az egész filmes világ, divathely volt, zsírban és pálinkában úszott az egész, de amióta átvették az új tulajdonosok, igazán remek étterem lett, és hosszú évek óta tudják tartani a színvonalat. Hiába próbálkozunk más helyekkel, amelyekről hallunk, olvasunk, legtöbbször ráfaragunk. Komoly változások vannak, de azért az, hogy gombamód nőnének ki a földből a remek helyek, sajnos nem mondható el. Jó színházat, jó konyhát, jó focicsapatot bizony nem könnyű felépíteni.
