A cikk a honlapuk tartalmi és képi megújulása előtt készült.


Ínyencek

Sümegi Noémi

2013. november 11.

Mesebeli környezetben él a Péreli Zsuzsa–Tolcsvay László művészházaspár. A Dunakanyarban lévő „birodalmuk” tündérkert, a virágok, leánderek, napraforgók mellett padlizsánok, mángoldok, paszulyok élvezik a házigazdák gondoskodó szeretetét. Az egykori vincellérház és a hozzá tartozó kert önmagában egy műalkotás.

Amikor Péreli Zsuzsa barátnője a hetvenes években elhagyta az országot, csak külföldről hazatelefonálva árulta el, hogy Zsuzsára hagyta a Dunakanyarban lévő épületet, a Kernstock család 1800-as évek közepén épült egykori vincellérházát. „A szomszédos telken állt a kúria, a hegyoldalban pedig szőlő termett, amíg a vész el nem vitte. Csodálatos szép, vad táj volt itt, aztán az ötvenes években a ház állaga is leromlott, a területet pedig felparcellázták, sajnos elég kicsikre” – meséli Zsuzsa, hogyan is lett két pesti emberből „paraszt”. Ez a ház most ugyanis Péreli Zsuzsa képzőművész és Tolcsvay László zeneszerző, előadóművész otthona. „Én nagyon pesti voltam, kávéházban nőttem fel, a mamámmal pedig állandóan költöztünk, Pestet tehát annyira ismerem, hogy taxisofőr lehetnék. De mindig arra vágytam, hogy legyen egy vidéki rokon, akinél az igazi falusi életet megismerhetem.”

Az ajándékházat egy ideig csak nyaranta használta, de aztán annyira csábító volt, hogy azt gondolta: kipróbálja, tud-e vidéken élni, kibírja-e Pest nélkül. „Egy ilyen háznak olyan rendszere van, hogy ha nem alkalmazkodsz hozzá, vagy nem fogod föl, hogyan éld meg a négy évszakot és annak törvényeit, akkor biztos, hogy ideges leszel, és nem bírod ki. Nekem ez félelmetes, csodálatos élvezet. Nagyon-nagyon fárasztó, kérges a kezem a kerti munkától, de a kert sokkal többet ad, mint amennyit nekünk kell adni érte.” Zsuzsa emellett befőz, a spájz, ami „felér egy bankfiókkal”, teli frissen eltett lekvárokkal. Gyerekkorában ilyet nem látott, édesanyjával művészéletet éltek, mirelitet ettek, így mindent meg kellett tanulnia – könyvekből. „Az első vágyam az volt, hogy legyen saját baracklekvárom, ami nem barna, hanem ragyogó napsárga, szép üvegben. »Kulák háztartást« szerettem volna” – nevet Zsuzsa. „Néha úgy néz ki a spájz, hogy az mondom Zsuzsinak: a végén még »be leszünk telepítve« a városba” – tromfol László.

Tökfőzelékből a világ

Pedig Zsuzsa most már nem is tesz el olyan sok mindent, mint régen, mert „nem megy a szövéssel együtt”. Így is katonás napirendet kell követniük ahhoz, hogy a munkahelyükként is szolgáló otthonukban a kert ne rabolja el Zsuzsát a szövőszék mellől, Lászlót pedig a zongorától, de mégis élvezzék minden áldását. Annak a harmonikus életnek pedig, amit kialakítottak, fontos része az étkezés: a szigorú munkarend megkívánja, hogy harangszóra kész legyen az ebéd. Csak jó minőségű és szép színű ételt esznek, és mindig gyönyörűen megterítenek. Együtt találják ki, mit készítsenek, mi terem nagyon a kertben. Bevett fogásuk például a fokhagymásan sült padlizsán tzatzikivel és rizzsel – „ehhez most kedves, szép padlizsánok mosolyognak ránk” – mondja Zsuzsa. Fontos az is, hogy frissen, gyorsan készüljön el az étel. Cukkini, sóska, zöldbab, „mángold-téboly” – utóbbi ugyanis, ha jól érzi magát, elkezd mindenfelé kelni, s nekik nincs szívük kiszedegetni. A friss mángoldból készült különleges, zöld színű levesre mandulát pirítanak. A borsót sajnos kikaparták a szomszéd macskák, „átjártak borsózni”, a halálra kényeztetett paradicsom némelyike pedig az idén „levelező tagozatra” váltott, és úgy viselkedik, mint egy szobanövény: gyönyörű leveleket növeszt, termést viszont alig. De ebben a házban figyelnek a – személyiségzavaros – növények lelkére is, mindegyik nőhet úgy, ahogy neki tetszik.

Tolcsvayék a nehezebb ételeket, a csülköt, a pacalt régen sem szerették, nem most váltottak át „reformkajára”. Húsokat inkább télen sütnek, nyáron „vega kosztba torkollik” a menü. „Ha tökfőzelékből lenne a világ, már jó lenne” – jelenti ki László. Szeretik a kovászolt káposztát is – egy nagyobb dunsztos üveg várja most is a napon, hogy sorra kerüljön. De van, hogy kínait esznek: a wokba belekerül a rengeteg színes zöldség, a jól előkészített csirke – mindegyik a maga idejében lép be, hogy jól szóljon a kórus. A főzéshez ugyanis nemcsak szépérzék, hanem ritmusérzék is kell: László tud úgy főzni, hogy minden épp akkorra legyen kész, amikorra kell. A köret egyszerre készüljön el a frissen sülttel – úgy, hogy a leves sem pimpósodik órák óta. És közben el is mosogat, nem hagy romhalmazt maga után. „Ez a zenekari létnek köszönhető. A turnékon, amikor már untuk a konzervet és a helyi kínálat sem volt csábító, elkezdünk alapanyagokra vadászni. A Fonográf dobosa, Németh Oszi végzett szakács volt, de a többieknek is volt affinitásuk a főzéshez. A turnékat gasztronómiai kirándulásnak neveztük.”

Hétvégén, amikor többen is vannak, más típusú ételek kerülnek az asztalra, de – Zsuzsa bánatára – akkor sem rántott hús, ami László gyerekkorát bearanyozta, Zsuzsának viszont kimaradt. És a más napokon kedvelt, gyorsan elkészülő olasz tésztát is kerülik, hiszen „a vasárnap mégiscsak vasárnap”. Az egészségükre viszont mindig odafigyelnek, a sütiről például tejesen lemondtak. Ha pedig nagyon dolgoznak, és nem akarnak főzőcskézni, akkor átmennek Dunabogdányba, a Forgó Étterembe, ahol a kedvükre való módon főznek. Szeretik az ottani házias ízeket: a bogdányi húslevest, a gombalevest, a halászlevet, a káposztasalátát. László gyakran eszik hagymás rostélyost, vagy borjúpaprikást – azt az ember otthon nem készít kis tételben. A Forgóban a hagyományos fogások mellett idényjellegű ételeket is készítenek, s újabban kenyeret is sütnek. Zsuzsa szerint ez hatalmas vívmány, mert amikor az ember egy étteremben fellebbenti a kenyértartó kosárról a konyharuhát, és meglátja az állományjavítóval és térfogatnövelővel kezelt „hófehér gázt”, az élettől is elmegy a kedve.

A kert spirituális hely

Péreliék bio konyhakertet művelnek, gazolnak, kapálnak a természet parancsa szerint. Zsuzsa délután négy-öt óra körül befejezi a műteremben a munkát és kimegy a kertbe, onnan pedig este nyolcig elő sem kerül. „Lehet, hogy csak petrezselyemért szalad ki, de aztán elakad. Van ott valami, amitől megszűnik az idő” – morfondírozik László. „Más időszámítás van a konyhakertben, tényleg különös” – tűnődik Zsuzsa is. A kert lelki megnyugvás ad és örök tennivalót. Zsuzsa észre sem veszi, hogy többet dolgozik, mint amennyit bírna, sokszor Lászlónak kell „karhatalmi eszközökkel” a házba kísérnie. „Olyan mérhetetlen boldogsággal tölt el” – magyarázza. Ha például veszkődik egy gondolattal, motoszkál benne valami, ami nem akar képpé összeállni, az sokszor a konyhakertben ölt formát. „Látom, hogy mi lesz, mit fogok csinálni” – mondja Zsuzsa. Szerinte a kert manuálisan végzett munkával teli spirituális hely. „Nem érzek különbséget, ha a szövőszéknél ülök, vagy ha a paradicsomban vagyok. Csend van, magam vagyok, szabad vagyok, egyvalamivel foglalkozom.”

Tolcsayék megfigyelték: aki vidéken született, és gyerekkorában kiküldték kapálni, annak nincs ilyen mágikus kapcsolata a kerttel. Csak azt látja, miből mi lesz. Zsuzsát viszont hidegen hagyja a termés, van, hogy túltermelnek valamiből, cukkinit kap boldog-boldogtalan, aki betér hozzájuk, vagy a cékla várja hetekig, hogy legyen belőle valami. Néha tehát szürreális, valóságtól elrugaszkodott hely is a kert. A vörös bazsalikomot, lestyánt, zsályát is termő veteményes mellett azonban Péreliék birodalma számos egyéb, apró univerzumot rejt. Többféle teraszocskán lehet üldögélni – az egyik a reggeli beszélgetések, kávézások helyszíne, a másik az ebédeké, a harmadikon egy nyugágyon lehetne elnyúlni – de erre valahogy sose kerül sor. A virágágyások, a messzi földről hozott hajtásokból megeredt leanderek vagy a fügebokor is megállásra késztet, s a csupa zölddel körülvett kert sokkal nagyobbnak tűnik, mint amekkora: a tekintetet nem bántja se kerítés, se szomszédos épület. Aztán itt vannak a gyümölcsfák. „Cseresznyében tébolyítóak vagyunk” – mondja Zsuzsa. A pomázi hosszúszárút már nagyon korán el lehet kezdeni enni, és egészen a feketedésig fogyasztható. „Mi esszük két és fél méterig, a többi a rigóké” – teszi hozzá László.

Zsuzsa elégedetten meséli, hogy van már termelői piac Tahiban is, ami nagyon jó ötlet, mert „felesleges állandóan bevásárlóközpontokban beszerzett, jegesre dermedt és ki tudja, honnan származó és milyen nehéz sorsú növényeket megenni”, de amit ott árunak, az nekik mind megterem a kertben. Tojásért, mézért, tejért a szentendrei piacra járnak, ami igazi agora, találkozási hely. Arról szól, hogy „az ember két kiló krumplival a kezében beszélget Deim Pállal”. A Campo di’ Fiori sem nagyobb, s Szentendre legalább olyan szép hely, ide is jöhetnének a turisták, igaz, itt nem égettek meg senkit, ahogy Rómában Giordano Brunót.

A jó ételek mellé jó borok kerülnek, legtöbbször barátoktól. László a Gróf Buttler-borokat említi Egerből, Kovács Gábor pincészetéből, aztán a villányi borokat Szemes József pincészetéből, melyekhez szintén a zene révén jutott el, de Komlóska-Tolcsva-Erdőhorváti vidékén is fantasztikus, különös emberekkel ismerkedett meg, akik isteni jó borokkal látják el. „Mint régi, visszatért várurat fogadnak” – ugratja Zsuzsa, az 1300-as években ugyanis egy Tolcsvai László nevű nemes emelt Komlóskán várat. A tolcsvai református templomot is László egyik őse, Tolcsvai Nagy Ignác táblabíró építtette 1869-ben: szívesen és gyakran megfordulnak ott is. László szereti a tokaji borokat, a tájnak a borban elrejtett ízét és érzését. De kedveli a balatoni borokat is, a csopaki rizlinget vagy a somlói jufarkat. Amikor például Zsuzsának Franciaországban nyílt önálló kiállítása, László vitt magával magyar borokat, és a „zsüfark” ott is nagy sikert aratott.

Távol és mégis közel

A dunakanyari fészekből ugyanis kedvtelve kelnek útra a nagyvilágba – kiállítást rendezni, zeneművet bemutatni, enni, inni, csavarogni. Útjaikon Michelin-csillagos éttermekbe is eljutnak, ahol valóban elképesztő ételsorokat kínálnak. „Olyan ez – mondja László –, mint egy nagy szimfóniát vagy színdarabot megírni, ahol minden fogás egy tétel.” „Csodálatos esztétikai, fizikális és lelki élmény” – teszi hozzá Zsuzsa, ám mindezt mégis kicsit sznobnak tartják. Jó érzékkel, jó ízléssel Michelin-csillag nélkül is lehet jót enni. „A fél karomat is odaadom egy jó sóletért” – mondja László.

A Dunakanyar egyik fő vonzereje, hogy elég messze van a fővárostól, de mégis elég közel ahhoz, hogy hetente többször bejárnak Pestre. Ilyenkor pedig nem maradhat ki a Nagycsarnok vagy a Lehel téri piac, mert a „piaci vásárlás mindenekfelett” áll. Kenyeret a Lipóti vagy a Jókenyér pékségben vásárolnak. Igaz, van kemence is otthon, de a kenyérsütés már nem fér bele az életükbe. Mert tudni kell azt is, hogy mi az, ami már nem fér bele az időbe, s azt el kell tudni fogadni.

„Ez az egész ház, és minden, ami itt van, Zsuzsi egyik műve – mondja nem kis büszkeséggel László. – Ezeket a szobákat, ezeket a tárgyakat, amiket ő idegyűjtött, ezeket a növényeket mind ő álmodta meg. Én a férfimunkát elvégzem, mégis csupán haszonélvezője vagyok annak az »esztétikai kiterjesztésnek«, amit Zsuzsi maga körül kialakít. A táj és az ő művészete gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól: azt »rajzolja« a növényekből, amit meg szokott szőni, a gobelinjein pedig visszaköszön a természet. De mindkettő imagináció. A Túlsó partok című műve, ami arról szól, hogy mindig máshova vágyunk (vidékről Pestre, városból faluba, itthonról külföldre, a nagyvilágból haza) a Dunakanyart ábrázolja – de mégsem. Ugyanígy van minden, ez a kert is.” Tolcsvayék, mint mondják, „elsőgenerációs parasztok”, de roppant mód élvezik ezt a fajta vidéki életet. „Olyan ez – mondja László –, mint Manet festményein: mindig más arcát mutatja a kert. Különös enteriőrben élünk, ami minden nap változik és a mi életüket is befolyásolja, de ez végül is a mi kreálmányunk. Zsuzsi a gyerekkori kávéházi éjszakai értelmiségi életből biztosan erre vágyott. Én úgy nőttem fel, hogy minden volt: papa, mama, testvér, lekvár, rántott hús, palacsinta, ő meg pont az ellenkezőjében. S itt végül is az ő vágyai manifesztálódtak – kivételes szerencsémre.”