Negyvenegy éves vagyok, szakácskönyvfüggő. Magyar, angol, német, cseh, észt és svéd, arab, kelet-ázsiai könyvek sorakoznak a polcomon, antikváriumba járok, megszerzem az újakat és a számítógépemen ott vannak a többszázéves magyar ősforrások digitális formátumban. Úgy olvasom a recepteket, mint más a lányregényt.
Van, akit a skandináv krimik vérpöttyei hoznak izgalomba, engem a hússzaft cseppjei, van, aki Oravecz Nóra műanyag paneljeitől bódul el, belőlem meg Julia Child csalogatja elő a romantikus énemet. Minap megjött a futár, Ötvös Zsuzsanna újdonságával – fellelkesültem, hiszen a magyar édességes kiadványok közül már előző könyvével is kimagaslott, szakmai volt, atomprofi és didaktikus, pohár- és monodesszertjei a fine dining konyhák céltudatosságát hozták el a háztartásokba. 
Régi receptek, mai desszertek, hirdeti a címe. Ha nem tudnám, hogy ki a szerző, félnék, mert a szezonálisan elfonnyadó celebekkel súlyosbított hazai könyvpiacon pont az ilyen kiadványok hordozzák magukban azt a veszélyt, hogy a már egymilliószor visszaforgatott recepteket kaparja elő valaki, hogy valami kínos jópofizással vagy grammra adagolt személyességgel bögrésítse el. Itt nincs így – harminc klasszikus kapott helyet 175 oldalon, de
a „mai” szó itt nem a leegyszerűsítést jelenti, hanem a szerző évek alatt felhalmozott tudását, amelyekkel a technológiai szempontú tökély irányába viszi el az édességeket.
Ötvös Zsuzsanna egy alaptudás megosztásával indít, majd három nagy részre bontja a könyvet. Az első a szeletelt édességek, amelyek között a mézes krémes épp úgy megtalálható, mint a rigójancsi vagy az imádott zserbó.
A torták szakasz is teli van kollektív tudatba kötött ízekkel: feketeerdő, dobostorta, sacher, puncs meg a társaik, amelyek tényleg, igazi mindennapi édességek, csak jelen esetben teljessé teszi őket a szerző francia cukrászatban és a fine diningban szerzett tapasztalata. Nem felesleges újragondolásról van szó, minden marad, ahogy szeretjük, csak éppen megadja a lehetőséget arra, hogy otthon is úgy készítsük el, hogy az üres, morzsáitól megfosztott desszertes tányérok fölött percekig keringhessen a boldog csönd. 
A harmadik rész trükkös kis válogatott, ahol olyan csatárok kerülnek végre helyzetbe, mint a madártej, az aranygaluska vagy éppen az évtizedek alatt százezerszer felrúgott gesztenyepüré –
imádom, hogy a szerző mer egyszerű lenni, s közben egyszer sem válik felületessé.
Ehhez kell a tudás: a kezemben vettem, leültem és elkezdtem olvasni. Aztán magammal vittem az ágyba, és ott folytattam tovább, egészen addig, amíg a végére nem értem. Rég volt ilyen. 
Ha kell, fázisfotók és leírások segítenek – a HVG Könyvek által kiadott Régi receptek, mai desszertek ilyen szempontból jól szerkesztett, Kaunitz Tamás által remekül megfotózott könyv. A képi világ megérdemel pár plusz szót – bámulatos arányérzékkel mutat meg mindent, de nem esik át a kerítésen túlra, nem geil, nem túlzó, nem eredetieskedő. 
Aki szerette Ötvös Zsuzsanna előző könyvét, ezt se hagyja ki. Aki értékeli a jó közép-európai klasszikus édességeket, és tudja, hogy a hagyományos dolgokat is lehet, sőt kell jól csinálni, szintén szerezze be – azt hiszem jelenleg ez az a gyűjtemény, amit tankönyvként is bátran lehetne használni, hogy a hazai cukrászat az alapjaitól változzon meg, hogy végre ne a megúszás, hanem az íz, az alapanyag tisztelete legyen a lényeg.
