Ízvadászat » Magyar ízek

A csángó málé

A csángó málé

2013.02.06.  | Diósi Felicia

Manapság egy málé, avagy puliszka elkészítése, így hangzana: végy fél liter vizet, egy kiskanál sóval forrald fel, tégy bele húsz deka kukoricadarát. Öt percig főzd fedő alatt, majd többször megkeverve főzd még tíz percig és kész. Erre édesanyám, kis korunkban legyintett és azt mondta, városi málé.

Hisz Bákóba költözött testvérei, rokonaink, mind így készítették. A csángó málé sokkal különb. Más mámám. A nük málénk az málé. Se nám igeny lágy, se nám árős, mind ámá malam kárák.

Kell hozzá egy máléfőző üst. Ez egy olyan üst, amit nálunk a vándor cigányoktól lehetett megvenni, aminek az alja gömbölyű. És csak máléfőzésre használtuk. Ki kell venni két karikát a plitából, bálá rakni az üstescsét, vaj három kanna vizvál, e kalán sóval, s mág káll hinteni lisztvál. A plita az a tűzhely. Nyáron scsöcsikát, azaz kukoricacsutkát, gallyakat, hölöscsugát, a szőlőnek lemetszett részeit égették. Azzal főztek. Télen pedig, amikor fűtésre is szükség volt, akkor a városi fafeldolgózókbol elhoztuk a fa törmeléket, a rumegust, és azt égettük. Néha, ha túl gyorsan leégett, tettek hozzá még fát is, amit nyáron hoztuk az erőből. Plita volt a nyári konyhába is, és bent a házban is. A házban egyszerre két helységet melegített. A plita kályhája, a mi csángó nyelvünkön szóba volt a neve, össze volt kötve falon át a másik szobával, ahol volt még egy kályha. Így egy helyen tüzeltek. Ott ahol főztek is. A kiljárba. Ami egyszerre volt konyha, fürdő, étkező és gyermek hálószoba is. Nem is kevés gyereknek. Néha az összesünknek. Mind a tízünknek. Mimi, Adri, Petri, Felicsi, Viri, Ángyi, Mari, Lili, Jáni, Lucsi. Így hívott minket anyám. Gabi nem aludt velünk soha, szüleimmel aludt. Mindaddig, amíg meghalt. Másféléves koráig. Ő volt a legfiatalabb. A sírján máig friss virágok vannak.

A plitán három tűzhely volt, egy öt karikás, és kétszer két karikás. Annyi karikát vettünk mindig el, amennyire szerettük volna, hogy nagyobb legyen a hő. A máléfőzö üstöt, három karikánál tettük be. Fogóval kellet egyenként kiemelni a karikákat, és félre rakni. Vigyázni kellet. Mert sütött.

Félig belelógott a tűzbe. Az üst. A háromkannányi víz, amit a közeli kútból hoztunk, háromszor fél liter körül volt. A só pedig durva, fekete szemcsékkel. Emlékszem, amikor Erdélyben először láttam finom szemcsés sót. El sem hittem, hogy az só. Megkóstoltam. Olyan sósnak találtam, hogy azt hittem ez biztosan valami más. Hisz nálunk otthon nem ilyen volt. Úgy hívtuk: nagy só.

A malomba vitt kukoricát kétféleképpen darálták le. Egyet málénak, másikat csutkástól, mindenestől a disznóknak. A disznóknak is megfőzték. Nyáron, kint az udvarban, télen bent.

A málénak való liszt egy nagy faládában volt a kiscská hiúba, vagyis a kispadláson. Minden málé elkészítése előtt, anyám felküldte valamelyiküket. Menny csak szitálj málénak való lisztet. Nyáron mentünk. De télen nem nagyon volt kedvünk, bár nem mondtunk ellen a szüleinknek, mégis huzakodtunk. Mert sötét és hideg volt a padláson. Ilyenkor gyertyát vittünk, és gyufát. Fönt a sötétbe, meggyújtottuk, ráragasztattuk a gyertyát saját viaszával a lisztes láda szélére, miután felemeltük a tetejét. Benne volt egy fa szita, amit anyám Bákóba vásárolta. Néhol szakadt volt a szitája. És egy kis edénybe szitáltunk. Nem mindig találtuk el, hogy mennyi kell egy máléhoz. Ha kevés volt, még egyszer kellet jönni, ha sok volt, a maradékot kellet visszahozni. Anyám csak ránézett és mondta. Álég áz. Vagy. Igeny sók. Honnan tudhatja? Érdekelt akkor. Most már én is tudom. Elég, ha ránézek. A liszt nem lehetett sem nagyon finomra darálva és nem is egészen nagyra mint a dara. A kettő között. Amint a víz felkerült a tűzre, meg kellet hinteni, azaz csipetnyit rá tenni a lisztből. Akkor lehetett bele rakni a többi dolgot, ha buborékok képződtek a lisztes vízen. Ha labag a víz. Mondja anyám.

Ha már forr, belekerülhet a liszt. Nem egyszerre. Markonként. Hányszor számoltam kicsiként. E marak. Két marak. Három marak. Négy marak. Öt marak. Nem keverik közben. Csak bele teszik a habarót. Egy sodrófához hasonló sokkal vékonyabb, csakis erre a célra készült bot. A víz hevesen tiltakozik, bugyborékol, ugrál, köpköd. Míg a liszt legyőzi. És megnyugszik. És akkor jön a habaró ideje. Habarni kell. Két kézzel. Anyám habar vagy tízet. Otthagyja. Közben az asztalra rakodik. Tálakat, evőeszközöket, az ételt. Siet. Futólépésben mindent. Mindenkinek kezet kell mosni, és gyorsan asztalhoz ülni. El kell kezdeni imádkozni. Majtég láhabarom a málét. Hájtokscsak. És románul, már mondjuk is az Atyát és a fiút, és utána a Mi Atyánkat.

A málét, még párszor lehabarva, kész van. Anyám előveszi a lapockát, fából van. Az egyik része lapátszerű, a másik fogó rész. Vízbe mártja, Körbe lapítja az üstbe a málét. Még süllög e kiscsit. És kiborítja a lapítóra. A deszkára. A málé készítéshez minden fa eszközt apám készítette.

Végre az asztalra kerül. Középpontban. Az étel mellé. Lapítóstól. Egy meghajlított fűzfaág közé cérnát kötöttek. Azzal vágja fel anyám a málét. Csillag lesz belőle. Mindenki eheti. Nem is kemény. Nem is puha. Sárga és meleg. Csodálatosan finom. Csángó málé. Benne a föld izé. A nap melege. Az őseim lelke. Kerek. Ha megesszük. Jól lakunk.

Hozzászólás a cikkhez (A *-gal jelölt mezőket mindenképpen töltse ki)


 

A hozzászólások moderálására a Magyar Konyha Kiadó a jogot fenntartja. Elküldött hozzászólása csak annak elfogadását követően jelenik meg az oldalon. A hozzászólások nem feltétlenül tükrözik a MagyarKonyhaMagazin.hu véleményét, azok tartalmáért a Kiadó nem tehető felelőssé.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez.
Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk, és módosíthatóak a beállítások.