Enne egy jó sütit 200 forintért?

Alig két hónapja perzsa cukrászda nyílt Budapesten, ami találó egyszerűséggel az Iran nevet viseli. A Nagy Diófa utca 32-ben található aprócska üzlet a hét minden napján reggel 8 órától legalább este 10-ig van nyitva, de pénteken és szombaton éjjel kettőig, a többi napon pedig este 11-ig. Ennek köszönhető, hogy taktikai hibázom.

Délután négykor érkezem meg, azt gondolva, hogy vidáman fütyörészve végigkóstolom a kínálatot, majd megkérem valamelyik ismerősömet, hogy toljon haza talicskán. Nagyot tévedek, az üzletben ugyanis egyetlen sütemény sincsen, de még egy morzsa sem, a kedves vendégek ugyanis mindent megettek. Az üzlet tulajdonosa, egyszemélyben cukrásza, pultosa, takarítója, beszerzője, F. úr ugyanolyan lelkesen áll a pultban, mint nyitáskor, a feladata azonban arra korlátozódik, hogy a percenként benyitó kuncsaftoknak elmagyarázza, ami nyilvánvalóan látható is.

Mindez azért is szép, mert

F. úr nem beszél magyarul, csak perzsául és kicsit – tényleg csak picit – angolul.

Megbeszéljük, hogy kóstolni visszajövök másnap, addig is jobb híján kávéval és teával kínál. A kávé nem az a sáfránnyal infuzált tejjel felöntött törökös kávé, mint amire számítok, hanem gépi. Nem rossz, de semmi különös.
Ennek az is lehet az oka, hogy Iránban elsősorban teáznak. Iszunk hát egy teát is, a színe mély vöröses-barnás, kevés cukorral kapom, aminek örülök, bár egyáltalán nem kértem volna bele.

Semmi extra, kellemes, és tényleg iráni. Kashef Al Saltaneh, Teherán hajdani elöljárója, később indiai nagykövet volt az, aki a XIX. század legvégén meghonosította a növényt hazájában. A tea Indiában szigorú angol monopólium volt, ezért a diplomata – kiváló francia tudását álcául véve – francia munkásnak kiadva magát elhelyezkedett egy teaültetvényen. Némi tapasztalatszerzés után 300 palántát csempészett hazájába, ahol gyorsan meghonosodott a teatermesztés. Miután meghalt, Kashef mauzóleumot kapott, ami ma az iráni Tea Múzeum része.

Ezeket itthon bogarászom ki, F. úrral leginkább arról beszélgettünk, hogy már a dédapja is cukrász volt otthon, így ő beleszületett a szakmába.

Közben kérésemre leírja a nevét egy papírra: Freedon Rahban. Hogy ez szerepel a magyar irataiban. De hogy otthon inkább Freydon.

Másnap egy barátját, Saeedet kérem meg ugyanerre, de ő félreért és nem a sajátját, hanem F. úr nevét körmöli le: Ferydon. Még nehezen bánnak a latin betűkkel.

Freedon úréknak volt otthon egy cukrászdájuk, de politikai okokból el kellett hagynia Iránt. Az okokat nem részletezi. Norvégiába ment, de nem érezte jól magát. Két évet húzott le ott, majd Magyarország felé vette az irányt. „Miért éppen ide jött?” – kérdezem.

„Mert a magyar emberek olyanok, mint a perzsák.” „Milyenek?” „Kedvesek és segítőkészek.” „Járt már itt korábban?” „Nem, ezt a barátaim mondták nekem. És igazuk volt. Itt rengeteg kedvességet és még több segítséget kaptam, ha nem így volna, akkor nem lenne ez az üzlet sem”

– mondja mosolyogva.

Freedon mester két évet töltött a Vámosszabadi melletti menekülttáborban, majd letelepedési engedélyt kapott. Összebarátkozott egy magyar szakáccsal, ő bíztatta arra, hogy nyisson Magyarországon is cukrászdát. Tudta, hogy rétegigényekre fog utazni, tetszett neki Győr, de biztos, ami biztos alapon inkább a fővárost választotta. A felesége, lánya, két fia még Iránban vannak, ha minden jól megy, fél év múlva ők is eljöhetnek és végre annyi idő után egyesülhet a család.

Másnap is hibázom. Előzőleg későn érkeztem, most meg még nincsen készen minden sütemény, a legkeresettebb édesség, a baklava például csak délután lesz. A baklavát a törökök, arabok, görögök, örmények, bolgárok, szerbek egyaránt saját édességüknek tekintik. Freedon mester Tebriz városából származik, ami Irán észak-nyugati felében, tehát a török határhoz viszonylag közel fekszik. „Mi a különbség a török és a tebrizi baklava között?” – kérdezem. „Az, hogy a törökök cukorsziruppal készítik, én meg mézzel, amitől „több íze lesz”.

Freedon úr reggeltől estig a pultban áll, aztán ha bezár, vagy elfogy minden sütemény, hátramegy, hogy elkészítse a süteményeket a következő napra. Van, hogy hajnalra végez, nem egyszer csak három óra alvás jut neki. És mindezt a hét minden napján, pihenőnap nélkül tolja. Azt mondja, elég neki ennyi alvás, de én látom a szemén, hogy rettentően fáradt. Ma délelőtt átjött a barátja, Saeed (- ahogyan leírja, de szerintem Said lesz az) hogy beálljon a pultba, míg elkészül a többi süti.

Percenként nyílik az ajtó, a helyi iráni közösség szemlátomást rátalált az üzletre, jönnek egyetemisták, isten tudja, milyen foglalkozásúak,

meg például egy nő, akinek gíroszos büféje van néhány utcányira. A vendégek kétharmada magyar, többségük a Facebook-ról esik be, mások meg erre jártak. A legtöbben nem helyben fogyasztanak, hanem elvitelre kérnek: általában válogatást. Ez nem is nagy baj, evőeszköz, tányér egyelőre nincsen, csak papírtálca meg szalvéta.

Az édességek neve nincs kiírva, bár ezzel nem biztos, hogy bárki beljebb lenne, leszámítva az irániakat, hiszen ki tudja, hogy mi az a Kéréei? Na ugye. Egyébként egy leveles tésztás, sáfrányos, csipetnyi kókuszreszelékkel megszórt édesség. Apropó édesség: az Iran nem lesz a diétás nővérek törzshelye, ezek a sütemények édesebbek, mint az átlagos magyar sütik. Ráadásul nincsen semmi sós, és jó ideig nem is lesz: leginkább azért nem, mert nincsen elég hely a boltban. Magyar nyalánkságok a pultban nincsenek, de kérésre a mester bármit elkészít – állítja. Az biztos, hogy már több tortán túl van Budapesten.  

A bolt kétféle árral dolgozik, van, ami 200 forint, van, ami 300. Saeed áll a pultban,

Freedon úr a műhelyben éppen szirupot tesz fel főni. Víz, cukor, sáfrány – ennyi. A sütik nevét Saeed jegyzi a füzetembe, ezek szerint eszem többek közt Zaban Khameeit, Freedon úr elmondja, ez egy vajas-tojásos-sáfrányos-joghurtos tészta, amiben tejből főzött krém van.

Ifjú pár lép a boltba, nem, még nem voltak itt, abból is kérnek, meg ebből és amabból is. Ebédelni mennek, ők viszik a süteményt meg a bort. „Milyen ebéd lesz?” „A tesóm főz indiait” – érkezik a válasz. Budapest visszavonhatatlanul multikulti város – állapítom meg örömmel, amit megfejel az, hogy egy Napeloni következik a kóstolásban. A tebrizi cukrász a magyar fővárosban Napelonit süt, ami nem más, mint a Napóleon torta. 1812-ben a Napóleon ellen vívott háború évében Kutuzov marsall Borogyinónál megfutamította a franciák és szövetségeseik csapatait. A tortát a legenda szerint száz évvel később a centenárium ünnepére alkották meg orosz szakácsok, de az is lehet, hogy Napoliból, azaz Nápolyból származik, ahogy az sem kizárt, hogy a franciák sütötték először, a 17. században. Mindegy, itt most iráni édesség.

Freedon úr egyre kevesebbet mutatkozik az eladótérben, azt gondolom, nagyon dolgozik. Idővel

hátramegyek, hogy kérdezzek tőle valamit, ekkor derül ki, hogy a mester elaludt egy széken. Lejjebb veszem a gázt a szirup alatt, biztos, ami biztos.

„Már többször mondtam neki, hogy nem lehet heti hét napot dolgozni 3-4 óra alvásokkal” – csóválja a fejét Saeed. Innentől ketten maradunk, Saeed – aki civilben szintén gíroszos – angolul egyáltalán nem tud, magyarul viszont csak keveset. Így esik, hogy egyre több süteménynek lesz a neve: „Nem tudom, desszert”, a mi van benne kérdésre meg az a válasz, hogy „krém”. De ez ne szegje kedvét senkinek.