A Magyar Konyha adventi kalendáriumán minden nap kinyílik egy ablak. Ma a szaloncukor eredetének titkára derül fény.

Makacs dolgok a legendák. Hát még a hamisak. A gasztronómiai pletykák ócskapiacán szívósan tartja magát a hit, hogy a szaloncukor alapjául szolgáló fondant cukormáz készítésének titkát egy „nagy francia cukrász”, bizonyos Pierre André Manion vitte magával Franciaországból Berlinbe, s hozzánk német „tsemege-tsinálók” közvetítésével került a XIX. század elején. Nekik azonban eszükbe se jutott a lágy cukorfalatokat csillogó sztaniolba és selyempapírba csomagolni, a papír végét kézzel kirojtozni, s a csemegét karácsonyfára akasztani.

A „salonczukkerl” hungarikum, „magyar találmány”, s ha a világon bárhol beleütközünk, akkor vagy Magyarországon gyártották, vagy idegenbe szakadt honfitársaink készítették. Így írja minden mértékadó lexikon és gasztroblogger egyaránt. Még akkor is, ha Pierre André Manion nevét egyetlen francia szakíró se hallotta. Soha az életben. Se a Larousse Gastronomique, pedig abban négyezer szócikk szerepel. És nem említi a Brehm sem.

Ezzel szemben (Franciaországban) mindenki ismeri Papillot úr történetét. A lyoni cukrászmester (a du Bát d’Argent utcából) 1790 őszének egyik borongós délutánján azon kapta inasát, hogy az a fondant-cukorkákat dézsmálja. Mint kiderült a kelekótya segéd szerelmes üzeneteket írogatott csillogó papírdarabkákra, azokba cukrokat csomagolt, s a szomszéd kisasszonyt ezekkel ostromolta. Több se kellett a kapzsi mesternek, inasát kipenderítette, ám a rojtos szélű, csillogó sztaniolba csomagolt cukorkák ötletét megtartotta. Így született a papillote. Épp úgy néz ki, mint a szaloncukor, de a papír belsejére, aforizmákat, vicceket nyomtatnak.