A Magyar Konyha adventi kalendáriumán minden nap kinyílik egy ablak. Ma Kosztolányi Dezső: Vadregényes tél című novellájával segítjük az ünnepekre hangolódni.

Az erdő, melyet még vidám nyarából ismerek, csöndesen alszik téli subájában. Most a padon nem mi ülünk, csak a hó, vastagon, egy méter magasságban. Annyi van itt ebből a hideg, szűzi patyolatból, lábunk alatt, fejünk fölött, jegenyefák koronáján, mint a fertőtlenített vattából egy kórház raktárában.

Miért idézi a hó mindig gyermekségünket, azt az időt, amikor három-négy éves korunkban a fűtött ebédlő ablakából először pillantottuk meg a szállingózó, gyapjas pihéket? Az esőt is körülbelül ekkor vehettük észre először. De az nem hagyott bennünk ily nyomot. A hó évente úgy tér vissza, mint végzetes emlék, régi üzenet az eszmélkedés őskorából, hogy érzékelni és gondolkozni még egy volt. Minden téli táj egy gyermekszobához hasonlít.

Több mint ezer méterre vagyok a tenger színe fölött. Alattam felhők libegnek. Kezdem lenézni őket.

Hóemberekkel találkozom utamon, de feltűnően sok hóasszonnyal is. Ez újabb jelenség. Azelőtt ismeretlen volt. Amint a villamosban feltünedeztek a kalauznők, a kórházban az orvosnők, a törvényszéken az ügyvédnők, a hóasszonyok is megfutották a maguk pályáját ebben a haladó században, s a nőuralom diadalaképpen így sorakoznak elém kristályhóból kifaragva, carrarai fehérségben, venusi idomokkal vagy tohonyán tenyeres-talpasan, mint elhízott némberek, bő szoknyában, ténsasszonyi köténnyel, zsírpárnák mögül pislogó szemmel, homlokukon piros, kék szalaggal.

Hány eleven szüfrazsettnek kellett fölpofoztatnia magát rendőrökkel, berekedni a szónoklásban, börtönt ülni, amíg ezt elérték. Tisztelettel tekintek a hóasszonyokra. Előre köszönök nekik.

Milyen színek vannak? Fehér, zöld, fekete. Egy didergő csipkebokron egyetlen piros bogyó virít, mint fázó kisgyermek orrocskája. Mutattak sárga havat is, több négyzetméternyi területen. Ez itteni sajátosság. A lenn tenyésző apró gombák miriádja festi sárgára a hószőnyeget. Megállapították, hogy kék és piros hó is akad. Errefelé a természet kendőzi magát.

Szürkületkor a hegyek közt eltévedek. Kopott, sötét vándorok jönnek velem szemben. A sík földön talán tartanék tőlük. Itt nem. Arra gondolok, hogy nem lehetnek egészen alacsonylelkű emberek azok, akik ily magasra fölmásztak.

Sütkérezem a rejtélyes ibolyántúli sugarakban. Arcom rózsaszínre égett. Ha az árnyékban tizenöt fok hideg van, a napon néhány lépéssel odább tizenöt fok meleg. Lenn a völgy didereg. Fönn a hegy üstöke izzad. Esténként az alanti lámpafények úgy sziporkáznak ide, mint a csillagok. Ledobjuk felöltőnket, nyakbavető kendőnket, hajadonfőtt sétálunk a hidegben, a záporpatakok között, melyek jégtől kérges medrükben, fagytól csipkézett hidak alatt őrjöngve, harsány lármával tajtékoznak. A szél oly metsző, mint az ablakozók üvegvágó gyémántja.

Mélyen benn az erdőben, ahol már csak állatnyomokat lelek, elém jön egy őz. Hatalmasan megriad. Jaj, hogy tud félni. Fekete szeme csupa könny. Egyik elülső lábát fölemeli, s mozdulatlanul rám mered. Én is megijedek a félelmétől, a riadalmától. Először látok így őzet. Eddig többnyire csak étlapon vagy tányéron láttam a combját vagy a gerincét, áfonyával. Most előttem az egész őz, áfonya nélkül. De nem. Mellette egy áfonyabokor hajlong. Az őz áfonya nélkül egy lépést se tesz.

Pesti Hírlap, 1935. december 22.