"Azt nem tudom, borásznak születik-e az ember, de azt igen, hogy borász válhat abból, aki hisz abban, amit csinál" - vallja Bott Frigyes, aki tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy gyökeresen megváltoztatja addigi életét és borász lesz. Döntése nyomán egy egész borvidék tért magához. Így lett Bott Frigyes a Felvidék legelismertebb borásza.

- Mindig is érdekelt, mi a folyamat menete: hogyan és mikor nő ki az emberből a borász?

- Nehéz erre válaszolni. Ha tíz évvel ezelőtt kérdezte volna ugyanezt, aligha feleltem volna azt, hogy borász leszek. Most pedig? A szőlő és a bor nélkül el sem tudnám képzelni az életemet. Mondjuk, az is igaz, hogy mindig hittem abban, hogy a sorsunk előre megíratott, és most, visszaemlékezve a gyerekkoromra, nem is alakulhatott volna másként az életem. A nyári szünetek nagy részét többnyire a nagyapámnál töltöttem. A papa igazi gazdálkodó életmódot folytatott. Mindent megtermelt magának, amire szüksége volt. Ha kamilla kellett a teához, kiment érte a kertbe; ha szüksége volt paradicsomra, szakított egyet magának. Mindez fel sem tűnt akkor, annyira természetes volt. Nem is gondolkoztam ezen, csak később, felnőttként ébredtem rá arra, hogy valami hiányzik az életemből. Nem tudom, miért, és azt sem tudom, honnan támadt bennem, de arra vágytam, hogy saját borom legyen. Olyan, amilyet én csinálok. Saját szőlőből saját bor.

- Csak úgy feltámadt a vágy?

- Bort kóstoltam valahol, s miközben ittam, arra gondoltam, hogy szeretném, ha több közöm lehetne a borhoz.

- Miért, nem ízlett?

- Ellenkezőleg. Kiválónak találtam. Ha nem így lett volna, talán fel sem rémlik előttem a szőlők sora, a kis pince képe, benne két hordó borral. Nem vágytam hatalmas ültetvényre, csak akkora területre, amekkorát egy hétvége alatt rendben lehet tartani. Aztán amikor elkészült a pince, lett körülötte pár négyzetméter szőlő, a szőlőből pedig bor, abban a pillanatban tudtam, hogy ezt nem lehet kicsiben csinálni. Éreztem, hogy sokkal több lehetőség van ebben - s nemcsak a borban, hanem a borvidékben is. Ekkor kezdtem tudatosan keresni azt a termőhelyet, amelyik jó adottságaival megalapozhat egy önellátó borgazdálkodást. Tíz-húsz hektárnyi jó földre volt szükségem, lehetőleg történelmi múlttal, kiváló földrajzi és éghajlati adottságokkal.

- Nem is foglalkozott korábban szőlővel, mégis, honnan tudta, hogy itt, Muzslán kell szőlőt ültetni?

- Sokáig kerestük a területet. Utánaolvastunk, többször bejártuk a helyszínt. A mostani ültetvények helye ugaron állt évtizedek óta, miközben tudtuk, hogy már évszázadokkal korábban is híres borok születtek itt, a muzslai dűlőkön. Amikor pedig Borvák Imre barátommal felértünk ide, a hegy tetejére, oda, ahol most a birtok központja áll, azt éreztem: megérkeztem.

- Megérezte?

- Ilyen ember vagyok. A feleségemre is így találtam Pozsonyban, az egyetemi klubban. Ránéztem a sok lány között, és tudtam, hogy őt keresem. Fél évre rá össze is házasodtunk. A muzslai szőlővel is így vagyok.

- A borra azért többet kellett várni, legalább egy évet.

- A bor már csak ilyen. Megváratja az embert - de megéri.

- Mégis, honnan tudta, hogyan kell bort készíteni?

- Sokat olvastam. Utaztam. Meglátogattam más borászatokat, rengeteg szőlőben jártam. Megfigyeltem, hogyan készítik a bort mások. Aztán hazajöttem, végiggondoltam a folyamatokat, és nekiveselkedtem.

- Mindjárt elsőre sikerült?

- Jó bor született. Ám úgy vagyok ezzel, hogy a mostani tudásomat is felülírhatja egy magasabb, mélyebb szintű tudás, amivel majd később találkozom. De a célom mindig az volt, és az is lesz, hogy a lehető legjobb bor szülessen a hordókban. Figyelnünk kell magunkat, figyelnünk kell a természetet; észre kell vennünk, hogyan változik a világ. Soha nem elégedhetünk meg azzal a tudással, aminek a birtokában vagyunk, csak így születhetnek egyre jobb és letisztultabb borok.

- Ezek szerint van élet a bor előtt, és van utána. Mi volt a gond a bor előttivel - amiért végül is a bortermelésre váltott?

- Nem volt azzal semmi gond, csak nem úgy éltem, ahogyan szerettem volna. Az Arany Fácán Sörgyárban dolgoztam, a malátacsírával, a sörtörköly kereskedelmével foglalkoztam - és részben foglalkozom még ma is -, ami kiváló állati takarmány.

- No, álljunk csak meg! Ha már sörgyárban dolgozott, akkor most miért nem sört főz?

- Egyszerű a válasz: a bor közelebb áll hozzám. Sört alig iszom. A borkészítés utáni vágy pedig akkora volt, hogy esélyt sem kapott a sör-, de még a pálinkafőzés se.

- Mekkora rizikót jelentett a váltás?

- Hatalmasat. Három kisgyerek mellett tettem ezt, ráadásul az utolsó fillérig mindent visszaforgattunk a borászatba. Mindent egy lapra tettünk fel, de annyira hittem abban, amit csinálok, hogy eszembe se jutott, hogy elfogyhat az erőm. Lekopogom, az élet, az elmúlt hat-hét év engem igazol: van tíz hektár szőlőm, a boraimat pár hónap alatt eladom. Szerencsére Magyarországon, Szlovákiában és Lengyelországban is szeretik a borokat, s bár szállítunk Nyugat-Európába is keveset, a cél nem ez.

- Hanem mi?

- A jó bor. Az, hogy érezzük, mindent megtettünk a szőlőért, a borért, magunkért. Akkor is, ha jó az évjárat, és akkor is, ha nem. Mert akármilyen legyen is az év, mindegyikből a legtöbbet kell kihoznunk. Még a kicsit csapadékos és hideg 2010-es évből is. Nem mondom, nehezebben éltem meg 2010-et a kiváló 2009 után, de semmi sincs véletlenül. Kudarcok nélkül nincs jó évjárat. 2010-ben például az volt a jó, hogy legalább megtudtuk, milyen szőlők szeretik a gyengébb évjáratot.

- Térjünk vissza a kezdetekhez: nagyon várta az első bort?

- Kicsit talán türelmetlenül is. Ma már tudom, hogy lépésről lépésre kell haladni. Ahogyan a téglákat tesszük egymásra építkezéskor. Akkor derült ki számomra az is, hogy nem akarok tíz hektárnál több szőlőt; annyival kell ugyanis foglalkozni, amennyit be tudunk fogni és át tudunk tekinteni. Sőt, továbbmegyek: még az is lehet, hogy a későbbieknek csak hat marad a mostani tíz-tizenkét szőlőfajtából.

- Vagyis volt azért olyan a kezdetek kezdetén, amikor azt mondta: elrontottam?

- Az elején még hajtott a lelkesedés. Több rizling kellett volna, a Duna ártere környéki dűlők szeretik ezt a fajtát. Ma már megfontoltabban telepítem a szőlőt.

- Mégis nagyon jól nyúlt a szőlőkhöz, hiszen 2009-ben a Borászok Borászai az Év Felfedezettjének választották. Ezek szerint valóban borásznak született, csak egy ideig eligazolt a söriparba.

- Azt nem tudom, hogy borásznak születik-e az ember, de azt igen, hogy borász válhat abból, aki hisz abban, amit csinál, és nem szégyell újra és újra tanulni. No, nem feltétlenül úgy, hogy iskolába jár, mert bár igen magas színvonalon tanítják a borászatot egyes főiskolák és egyetemek, de a lényeg úgyis a gyakorlaton van. El kell járni szüretre; s főként olyan birtokokat kell látogatni, ahol a tudást önzetlenül átadják. Szőlőt ugyanis csak tisztán, őszintén és szenvedéllyel lehet művelni. A folyamat megtanulható. Elleshető. A borkészítés már stílus kérdése is. A bor ugyanis olyan, amilyen az ember.

- Hogyan jellemezné magát a "bor előtti" időkből?

- Az ember egy bizonyos kor után már nem változik, csak másként látja a dolgokat. Érzékeny, lobbanékony természetű voltam mindig is, de amióta a borral foglalkozom, megfontoltabbnak, letisztultabbnak érzem magamat. Azelőtt is sokat gondolkoztam azon, hogy mi a küldetésünk ezen a bolygón. Az élet olyan gyorsan múlik, én pedig arra vágytam, hogy olyan maradandót alkossak, ami egy folytonosság része.

- Borásszá vált?

- Bott Frigyessé váltam. Ma már tudom, mi az életem értelme. De ezt aligha értem volna el, ha nem áll mögém a családom. Fanatikus vagyok ugyanis, megszállott, ha a borról van szó, de tudom, hogy figyelni kell arra is, hogy az energiánkat megosszuk azokkal, akik fontosak a számunkra. Én egyet kértem a gyerekeimtől: bárhogyan alakul is az életük, menjenek bár külföldre tanulni, térjenek vissza, és a tudásukkal azt a régiót gyarapítsák, ahol felnőttek. Remélem, egyszer majd ők viszik tovább ezt a birtokot, de az se baj, ha másba fognak, mert olyan ismeretek birtokában lesznek, ami elegendő erőt ad nekik ahhoz, hogy megmaradjanak itt. Egy ember legnagyobb gazdagsága ugyanis az otthona, és az, hogy van hová kötődnie. Egy burgenlandi gyerek számára, aki a mangalicák között nő föl, nem kérdés, hogy jogász lesz-e vagy mangalicatartó.

- Legfeljebb jogász és mangalicatartó.

- Pontosan.

- És mit sejt, maradnak, visszatérnek a gyerekei, miután elmentek tanulni?

- Halkan mondom: nincsenek félelmeim. Már most nagyon értenek a borhoz. Zsuska lányom kifejezetten jól kóstol. Nem mondom, néha megnéznek az étteremben, amikor együtt elmegy a család vacsorázni, és öt borospoharat kérek - a pincér azonban csak két felnőttet lát. Azt tanácsolom másoknak is, ne féljenek attól, hogy megkóstoltassák a bort a gyerekeikkel. Kevés mennyiségről van szó, persze, fél kortyról. Nem árt meg a gyereknek. Sőt. Megtanulja, hogy a borkultúra része a gasztronómiának. Fontos viszont, hogy nem szabad erőltetni.

- Mi volt a legnehezebb, amivel találkozott a borkészítés tanulása során?

- A legnagyobb problémát a rend hiánya jelentette, és sokszor ez jelenti ma is. Én ugyan rendet tartok magam körül, kint a birtokon, de nem érzem, hogy a világ, amelyik körbevesz bennünket, ugyanígy vágyna a rendre. Elég elmenni csak Ausztriába, szétnézni egy faluban, a határban, és máris kiderül, miről beszélek. Másrészt a mai napig nehezen élem meg, hogy nincs igazi összefogás a helyi szőlőbirtokosok között. Vagyunk ugyan páran, akiknek egyformán jár az agyunk, de szeretném, ha a Muzslai borvidék borászai és ültetvényesei együtt tudnának gondolkodni arról, hogy milyen arculata legyen ennek a tájnak. Mert csakis akkor tudok tiszta szívből felelni arra a kérdésre, amit egy riporter tett fel nekem Krakkóban: a bor finom, de azt mondjam meg, miért érdemes ellátogatni egy hosszúhétvégére Muzslára?

- Merthogy a környezet összefügg a borral, és fordítva.

- De még mennyire. Itt folyik a Duna, kicsit arrébb az Ipoly. Itt van nem messze Ipolyszalka és a hagyományőrző tájház. Budapest alig hatvan kilométer ide, Esztergomot szabad szemmel is látni lehet. Halastavak vesznek körbe minket. Errefelé rengeteget lehet biciklizni. A borvidék igazi értékét ugyanis nem csupán a jó bor adja, hanem az is, hogy milyen a szőlőbirtok. De még ez sem elegendő. A régió megtartóereje is szükséges hozzá. Minden bor megteremti ugyanis a maga gasztronómiai környezetét. Növénytermesztésben, gyümölcsösökben, pékségekben, konyhákban, helyi ízekben, fogadókban. Ahogyan egy toszkán pincészet is kevesebbet ér csak önmagában, mi sem tehetünk úgy, mintha nem vennénk észre azokat az értékeket, amiket ez a régió rejt. A bor igenis kultúrateremtő tényező.

- Ezért kezdett tökmagolaj-sajtolásba is?

- Adta magát a lehetőség. Ha egyszer jó sok kiváló minőségű tök terem meg errefelé, miért ne foglalkoznánk vele? Arról nem beszélve, hogy munkát ad a helyi embereknek, akik nagy tapasztattal, kézzel szedik szét a tököt és válogatják a magokat.

- Honnan tudta, hogyan készül a jó tökmagolaj?

- A stájeroknál megnéztem párszor, és utána is olvastam. Az első évjáratnak olyan sikere volt, hogy ma már öt hektáron termesztjük a tököt. De a sikeren felbuzdulva eljutottunk odáig, hogy ma már tartunk mangalicát, rackát és birkát is, és a skót bivalyból is bevállaltunk egy törzsállományt, az egyedi ízű húsa miatt. Mindemellett elraktunk 1200 kis üveg sárgabaracklekvárt is.

- Ha egy üzlet beindul...

- Ez a táj magában hordozza a jövőjét. Itt mindenki ért valamihez, ami értékes. Ez a borvidék sok évtizeden át az igazak álmát aludta, itt volt az idő, hogy felébresszük a szunnyadó tudást. Azt a tudást, ami önellátóvá teszi az embert. Nem mondom, kell hozzá bátorság, főleg az elején, de ha az emberek azt látják, hogy az egyiknek sikerül, akkor belevágnak ők is.

- A maga sikere mindenesetre buzdító lehet.

- Hiszek ebben a régióban. Hiszem, hogy itt minden előállítható. S bár tudom, hogy nagy szó talán, de mégis azt mondom: ez az én küldetésem.

- Mert ezt hozta a nagyapjától?

- Mert ezt tapasztaltam náluk: a természetességet. És tudja, mi ebben a furcsa? Hogy azon dolgozom, hogyan teremtsük meg a negyven-hatvan-nyolcvan évvel ezelőtti idők hangulatát; hogyan térjünk vissza azokhoz az állapotokhoz, amikor az ember és a környezete még együtt élt ezen a vidéken. Nem tagadom, az elmúlt tíz év alatt gyökeresen megváltozott az életem, de nem bánom, mert erre vágytam. Ne kérdezze, mi lesz újabb tíz év múlva, mert nem tudom. Illetve, mégis, talán tudom. Tíz év múlva, ha kimegyek a birtok közepén álló tölgyfa alá, leülök az árnyékába kezemben egy pohár borral, és azt látom, hogy él a vidék, rend van mindenhol, turisták százai bicikliznek a környező utakon, minden faluban kenyeret sütnek, és az emberek maguk fejik a tehenet, elégedett leszek. Elégedett, mert tudom, mindezt a bor teremtette meg újból. És azt se bánom majd, ha a világ nagyobb léptekkel halad, és nagyobb piacokban, üzletekben gondolkozik, mint ez a kis borvidék. Mert Muzsla és környéke olyan csodálatos harmóniát sugároz, és a természettel való együttélés olyan élményét kínálja, amire a szíve mélyén minden ember vágyik.