A Duna borrégió nem olyan patinás, mint Eger vagy Villány, ugyanakkor ez Magyarország legnagyobb bortermelő vidéke, ahol a forró homoktalaj friss és üdén száraz borokat terem. Az alföldi borokról beszélget vendégeivel a műsorvezető Kovács “Kokó” István a Borvacsora asztala mellett, az M1 műsorán.

Ellentmondások, régiség és újdonságok, szép régmúlt, kevésbé szép közelmúlt és ígéretes jövő – ezek mind az alföldi bortörténetet jellemzik. A Duna borrégió 2002-ben jött létre, a hasonló adottságokkal rendelkező Hajós-Bajai, Csongrádi és Kunsági borvidékekből. Ez a legnagyobb magyar borrégió, amely sikeresen rázza le magáról a borhamisítások 90-es évekbeli árnyát, és amely évről évre meglepi a fesztiválok látogatóit szinte szénsavasan üdítő fehérboraival. Nem hiányoznak a palettáról a vörösborok sem, különösen Hajós környékéről, ahol a talaj és a gyakran forró időjárás adta körülményeket kihasználva olyan könnyed vörösborokat készítenek, hogy az ember már-már rozénak vélné, de mégis bennük van a vörösborok keserédes tanninja. Villány és Sopron a súlyos vörösekben utazik, ebben az Alföld nehezen lehetne konkurencia, így bölcsen nem is próbálkoznak ezzel, hanem “kitalálták” a lágy vöröseket, amelyekben ott vibrál a végeláthatatlan síkságot perzselő nap ereje.

A Kalocsától alig 20 kilométerre fekvő Hajós pincefaluja a borrégió múltjának szimbóluma, több mint 1200 borospincéjével és présházával tökéletesen illusztrálja, milyen élénk bortermelés folyt itt, miután Mária Terézia korában újratelepítették a török–magyar harcok közben szinte teljesen elpusztult szőlőket. A viharos múltat aztán csendesebb, nyugalmasabb idők követték, a 19. század végén egész Európát végigpusztító filoxérajárvány az Alföldet megkímélte, mivel a kórokozó nem szerette a homoki talajt. Ennek köszönhetően itt megmaradt több ősi szőlőfajta, mint a fűszeres borokat adó sárfehér vagy a kövidinka. A rajnai rizlinget, a zweigeltet és a kékfrankost már a betelepített svábok hozták magukkal saját anyaföldjükről, de ezek a szőlők is hamar megszerették az Alföldet, alkalmazkodtak hozzá, csak egy jellegzetes helyi bársonyosság jelzi, hogy nem hegyvidéki talajon termett fürtökből készültek itt a borok, hiszen a környéken még dombok se nagyon akadnak. Legfeljebb a Kékhegy, Baja mellett, amely a maga 161 méterével már igazi magasságnak számít… Érdekesség, hogy a bajai borok kissé kilógnak az alföldi borok közül, mivel ez a borvidék inkább hasonlít a szekszárdi-tolnai tájakhoz, amelyek éppen szemben, a Duna másik partján terülnek el. Sajnos a bajai borok még csak mérsékelten ismertek, pedig több mint két évszázada folyik itt bortermelés, noha a II. világháború után ez errefelé hanyatlásnak indult. Ma viszont új ültetvények, korszerű borgazdaságok létesülnek itt, ha kissé megkésve is a többi borvidékhez képest, ám tanulva azok tapasztalaiból. A múltat pedig az itt-ott váratlanul felbukkanó pincesorok, présházak jelzik, például a szerb határ közelében lévő Bácsalmás vagy Kunbaja környékén, amelyek még elhanyagoltságukban is mutatják, hogy egykor takaros épületek voltak. Szerencsére, egyre több nyeri közülük vissza hajdani szépségét, véget ér a hosszú álom, ismét must-illat tölti meg az újravakolt, frissen lefestett falakat. Egyre több helyen láthatjuk, hogy éltre kelnek a régi présházak, némelyik nyaralónak vagy vendéglőnek, de a legtöbb ugyanúgy boroshordókat őriz pincéjében, mint egykor.

Mivel a magyar konyhát a paprikás, “gulyás-csikós konyha” hagyományai határozzák meg, azaz egyértelműen az Alföld dominál, itt minden megvan, amihez a helyi borokat kísérőül lehet tölteni. A szürkemarha húsából készült zamatos pörkölt, a rackajuh gulyása, a nagy mezőkön szaladgáló libák csodás hízott mája, amely párizsi éttermekben is megállná a helyét – csupa olyan fogás, amely a magyar konyha leghíresebbjei közé tartozik, amelyekért messze földről is érdemes idelátogatni, nem is beszélve a hazai turistákról, akik egészen közeli földekről kirándulhatnak erre a vidékre.