Egy kitartó ínyenc tudni akarta, hányféle vendéglátóhely létezik. Számolni kezdett: resti, kiskocsma, sörcsarnok, fogadó, vendéglő, kifőzde, büfé, bisztró, talponálló, szusszant egyet, majd folytatta, csárda, cukrászda, eszpresszó, kávézó, taverna, vigadó. Félszáznál tartott, amikor elbizonytalanodott.

Vajon illenek-e ide az olyan régi nevek is, mint bodega, lacikonyha, iccés? És mit kezdjen a szárazkocsmával, ami nem arról volt híres, hogy ott szeszt nem mértek, hanem arról, hogy a falu megváltotta a földesúr korcsmálási jogát, így nem kellett az uraság lőréjét inni. Hát a kurtakocsma, amelyről Petőfi is ír? A „kurta” nem kisméretűt jelentett, mint gondolnánk, még csak nem is időszaki csapszéket, hiszen a Szent Mihály napjától szilveszterig működő borkiméréseket fertálykocsmának, a Szent György-napig üzemelőket kántorkocsmáknak hívták, hanem egyszerűen zugkocsmát. Ha ívója sem volt, csak egy kapualj mélyén üzemelt, akkor bögrecsárdának nevezték. Az állócsárdát meg lócsárdának, elvégre a ló is állva iszik.

Emberünk elégedetten hátradőlt és belelapozott a Magyar Konyha balatoni kalauzába. Mintha bolha csípte volna meg. „Mi az ördög – dörmögte –, hát ezek meg micsoda helyek?” Mert azt, hogy romkocsma, spájz, lakásétterem, borudvar, bringatanya, kultúrbisztró, még érteni vélte, de mi a fene lehet a hot-dog műhely? Hát az ízkertészet? Vagy a pálinkawellness? És mi köze a vendéglátáshoz a Vasüzletnek vagy a Szatócsboltnak?

Néhány étterem neve különösen tetszett neki. Kistehén, Papírkutya, Mi a kő, Kővirág, Kőróka, Kistücsök, Kávézó a Vörös Lóhoz. Ezeket úgy ízelgette, mint valami finom falatot. „Elhúzott mellettem a gasztroforradalom – mormolta –, és az újságba még bele sem lapoztam.”

Pedig abban is akadt olvasnivaló! Esszé a fröccskultúráról, interjú Bodó Ivánnal, korunk Matula bácsijával, parázs hangulatú írás a grillezésről, egy másik a befőzésről, majd a kukoricáról, Cső, kukorica címmel, aztán a kurkuma nevű fűszerről, amit ő is annyira megkedvelt. De

szó volt nyári koktélokról, a főzött fagylalthoz való házi tölcsérkészítésről, sütött-főzött az újságban Schäffer Erzsébet, Grecsó Krisztián és Jahni László, a szemesi Kistücsök séfje,

látta, hogy a szerkesztők körbejárták Kaposvárt, elutaztak Londonba egy angol–magyar gasztroestre, és tudósítottak mindenről hasadnak rendületlenül.

„Sok a rizsa – mormolta –, de meghökkenve látta, hogy ez a kifejezés a magyar rizstermelőkről szóló írás címe. A halgasztronómiáról szólóé meg az: Fogas kérdés. „No nézd csak – mondotta ezúttal fennhangon –, hogy szítják a tüzet!” Ami alatt azt értette, hogy beleadnak az újságkészítésbe apait-anyait, ahogy a régi világban ez természetes volt.

„De hogy fogom mindezt elolvasni? – morfondírozott. – A legjobb lesz, ha kiveszek egy hét szabadságot!”

És a gondolattól valahogy rögtön felvidámodott.