Március nemcsak a böjt hava, hanem a szabadságharcé is. Tavaszi számunkban böjti ételekről és reformkori menüről is olvashatnak. Ellátogatunk a pilisvörösvári Platz Piacra és a nemrég megnyílt Zene Háza éttermébe. Szó lesz még sóskáról és labodáról, krémes csokoládékról, kávéfortélyokról, egzotikus vetőmagokról, a tahiniről és a tökéletes croissant titkairól. Bemutatjuk Molnár Márkot, a húsz év vándorlás után Vietnámból hazatért séfet, és egy különleges natúr borászt, Major Leventét a Mátrából. Legújabb számunkhoz Borkatalógust adunk ajándékba!

„Ha jó ételt akarok enni, főzök magamnak.”
(Kner Piroska)

BÖJTÖLNI VAGY NEM BÖJTÖLNI? Ez itt a kérdés. És főként: mennyit és hogyan? A 17. században a sovány napok száma még az év egyharmadát tette ki, azóta az egyház szigora sokat enyhült.
Ma a katolikusok többsége a hamvazószerda és a nagypéntek közötti negyvennapos, enyhített böjtöt követi.  Hogy ez mit jelent pontosan? Nehéz kérdés. Mindenesetre nem árt tudatosítani, hogy a böjt lényege nem a testi vezeklés. Sokkal inkább a lélek felemelése. Nem mindegy tehát, hogy célunk vezeklés, meditáció, méregtelenítés, erőpróba, esetleg politikai zsarolás, mint Mahatma Gandhi éhségsztrájkja. A fogyókúra mindenesetre nem böjt, de attól még hasznos.

Hogy mi számít pontosan böjtnek, azt megfogalmazza a bencés regula. Napi egy sovány étkezés és egy hemina bor. Hogy az mennyi? „Egy hemina annyi bor, amennyitől megtalálod Istent, de még nem kísért meg az ördög.” A bencés szerzetesek ezt is tudták, hiszen nekik a torkosság és az ínyencség közötti kényes egyensúlyt kellett megtalálni. Nem véletlenül gazdagították étkezési kultúránkat pezsgővel, trappista sajttal, gyógyfüvekből készült likőrökkel, sörfőzdékkel, sütőházakkal, sómalommal, szőlőnemesítéssel és olajütéssel. Hiszen teli hassal könnyű a böjtről papolni. Hogy miért?
Megtudják, ha a 18. oldalra lapoznak. Ott találnak korszerű recepteket is – a sovány napokra.

Március persze nemcsak a böjt hava, hanem a szabadságharcé is. Az olvasóra egy kisebb reformkori menü vár az 50. oldalon. A  jobbágyoknak kása, köménymagleves, laczipecsenye, a polgároknak húsleves marhakonccal, juh túrós galuska, az arisztokratáknak kaviár, fogas, viza, szarvas, punch, görögdinnye, plumpuding, pezsgő és tokaji, a forradalmi ifjaknak rozsólis és „nemzeti édecs”. Böjtölni ekkortájt már úgy böjtöltek, mint a pap macskája, azaz suttyomban eszegettek.



De hát ezt teszi az ember egy lassú vasárnap délelőtt a pilisvörösvári Platz Piacon, sőt a nemrég megnyílt Zene Háza éttermében is, amit Batta András professzor mutat be az olvasónak, miközben a 10. oldaltól kezdve meglepő kapcsolatot fedez fel a zene és a gasztronómia kifejezésmódja között.

De szó lesz még sóskáról és labodáról, krémes csokoládékról, kávéfortélyokról, egzotikus vetőmagokról, a tahiniről és a tökéletes croissant titkairól. Bemutatjuk Molnár Márkot, a húsz év vándorlás után Vietnámból hazatért séfet, és egy különleges natúr borászt, Major Leventét a Mátrából.

„Étel-ital-álom, boldogít e három” – idézte a régi mondást Jókai Mór. A jó evés a legjobb mulatság, a jó étvágy meg a remény legboldogítóbb fajtája. „A megrakott asztal az egyedüli látvány – állítja a mesemondó –, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik, mint tudva van, sohasem esznek.
Aki jó asztalt tart, ki másokat is szívesen lát, és maga is hozzálát, az derék ember. A többi illúzió.”