Legfrissebb számunkban terítékre kerül a padlizsán, bemutatjuk a fajszi paprikás embereket, készítünk lecsót, marcipánt és pralinét, és két gasztrotúrát is ajánlunk: elsőként helyzetjelentést adunk a pécsi vendéglátásról, majd a megtalált paradicsomba, Ibiza és Formentera szigetére csábítjuk az olvasót. Interjút olvashatnak Kollár-Klemencz László zenészről, és a Borászok Borászáról Bodó Juditról.
„A tortát úgy kell felszeletelni, hogy mindenki azt higgye,
ő kapta a nagyobb szeletet.” (Ludwig Erhard politikus)
NYÁR VÉGÉN lecsóillat lengi be Magyarországot. Még véget sem ért az uborkaszezon, a kondérok körül feltűnnek a lecsókirályok. Lecsót bárki tud főzni – tartja a közvélekedés. Természetesen nem igaz.
A lecsó nem egyszerűen étel. A lecsó szubsztancia, életfilozófia, magyarságunk próbaköve. Nemcsak hagyma, zöldpaprika, paradicsom és zsiradék kell hozzá, hanem koncentráció, hit, férfisugallat. Hiszen nem mindegy, hogy a hagymát kockázom vagy karikára vágom-e, a paprikát csumázom és lepirítom-e, kettes kolbászt adok-e hozzá és mikor: a legkisebb hiba végzetes lehet. Oda az átlényegülés.
Az eredmény minden, csak nem lecsó. Hagymafőzelék, paprikapörkölt, kolbászos saláta. Szotty helyett szaft.
Szóval a lecsóba nem lehet csak úgy belecsapni hűbele-balázs módjára. Tudják ezt a séfek is, akik
a Variációk egy témára rovatunkban kovászolt tökös lecsót, gombás-málnás lecsót, kínai mintára készült fordított lecsót kínálnak.
Ha az 50. oldalra lapoznak, megértik, miért mondják, hogy a lecsó olyan, mint az Úristen: egy, mégis annyiféle, ahányan hiszünk benne.
Mert hit nélkül az életnek sincs értelme – mondja Márai Sándor.
És ő hitt is erősen. Az anyanyelvben, Lolában, a feleségében, az irodalom hatalmában. Emigrációjának hosszú negyvenegy esztendeje alatt sok minden hiányzott neki, leginkább a soroksári kenyér. Öreg korában ezt akarta enni szalonnával, liptai túróval egy vén diófa alatt, a saját pincéje előtt. Mert a nemzet él a nyelvében meg a szívében is, igaz, de a nemzet a gyomrában is él. Márai gasztroportréja a 32. oldalon kezdődik.
Hit kérdése a borkészítés is.
Diófát sem magának ültet az ember, legfeljebb a dédunokájának. Ezt mondja Bodó Judit, akit a többiek idén választottak a Borászok Borászának. A csallóközi lány 22 évvel ezelőtt egy sporttáskával a vállán szállt le Tokajban a vonatról, ma a furmint megszállott nagykövete. Igaz, a Tokaj gint is kedveli, amit Mészáros-Komáromy Dénes rocker készít a bodrogkisfaludi főzdében. Bodó Juditék is ebben a faluban laktak az első időkben.
Kollár-Klemencz László – akit a legtöbben a Kistehén Zenekar alapítójaként, a Szájbergyerek szerzőjeként ismernek – egy pilisi erdőben él a családjával.
A zenész mesél természetközeli életmódjukról, a saját maguknak megtermelt egészséges alapanyagokról.
Hogy miért kellene kivonulnunk a nagyvárosokból, megtudhatják a 8. oldalon.
Legfrissebb számunkban terítékre kerül a padlizsán, bemutatjuk a fajszi paprikás embereket, készítünk marcipánt és pralinét, és két gasztrotúrát is ajánlunk: elsőként helyzetjelentést adunk a pécsi vendéglátásról, majd a megtalált paradicsomba, Ibiza és Formentera szigetére csábítjuk az olvasót. Előzetesen csak annyit, hogy itt még a fákról is halak lógnak, és ma már több milliomos él a szigeteken, mint hippi.
Szeptemberi étlapunkon 22 recept szerepel.
Kedvenceim – a lecsókon kívül – a kacsaleves, a csilis-gyömbéres marhapofa, a malacfülsaláta és a csülökpörkölttel töltött sertésköröm, amitől még az Ezeregyéjszaka lakói is elhagynák a hitüket. Ha már annyit beszéltünk a hitről.
