Kicsit szabadkozik, hogy ne vegyük biztosra a sikert, de nyilván maga sem hiszi el, hogy zsákmány nélkül térünk haza. „Ahol a GPS bemondja, hogy nincs a közelben azonosítható település, azok a legjobb helyek a világon. Nekem ezt az élményt a ­Balaton adja meg. Itt magam lehetek a nap, a víz, a szél, a hold társaságában, szemlélve a környezetet, az évszakok változását. Ha van kapás, boldogság, ez esetben másnap elkészítem a halat, és kezdődik minden elölről” – vezet be a pecás létforma örömeibe Bodó Iván.

Kihajózáskor kezünkre ­játszanak a körülmények, lotyogó idő van, alig szél, kis hullámok, drámai naplemente. A bevetésre váró eszközök – a halradarok korában – meglehetősen szerények: Bodó Iván az édesapja harmincéves pecabotjával dolgozik. ­Bedobja a horgot, és mesélni kezd. ­Kiderül, hogy a családban mindenki vízi ember volt: hajózással foglalkozott, hajót épített, kormányozott vagy halászott. „Ez alól apám a kivétel, aki matematika–kémia szakos tanár volt, de vitorlázni, horgászni, evezni tőle tanultam. Minden vakációt együtt töltöttünk, és egész nap pecáztunk. Ma sem tudok elképzelni ­idillibb pillanatot annál, mint amikor nagyapa, apa, fia a maga ácsolta dióhéj csónakban, saját készítésű bottal és úszóval várja a kapást.”

Bodó Ivánnak az első fogásra nem kellett sokat várnia. Négyévesen jött a sikerélmény egy 70 dekás bodorka képében a Tihany és Balatonfüred közötti ősnádasban. Már ekkor megtanulta: méreten felüli halat vízbe vissza nem dobunk, és ma is tartja magát ahhoz, hogy kifogja a napi kvóta szerinti mennyiséget. „Rajtam kívül ugyanezen ügyködik a kormorán és a vidra is, de akkor inkább én viszem el a zsákmányt” – jegyzi meg a ma 54 éves férfi, aki halat eszik hallal. Évente egy ­mázsát biztosan, de többet is, mert a száz kiló csupán 30 ponty. A lényeg, hogy már a maga elfogyasztott adagjával is jelentősen javít az egy főre jutó hazai átlagfogyasztáson, ami 6,5 kg évente.

Indulásunk után nagyjából háromnegyed órával egy 80 dekás süllő akad a horgára, de az egyadagos étel, ebből maximum csak ő lakik jól, folytatjuk tehát a pecázást. A süllő két oldalfilé­jét egyébként rántani ­fogja, vagy lisztbe forgatva süti ki. A csontos részekből készülhet süllőpaprikás tejfölös habarással vagy a nélkül – mindkettő fejedelmi lakoma. Újra bedobja a horgot, és mesél. Az, hogy az ősei halászok voltak, biztos megélhetést jelentett a családnak. A halászat után járt ugyanis az ­úgynevezett vacsorahal, amit a béren felül 

a halászok hazavihettek. Erre a nehéz években is lehetett családot alapozni, a felesleget pedig többnyire zöldségekre csereberélték.

Arra a kérdésre, hogy ma a Balatonban a halászat betiltása után nyolc évvel halbőség van-e, határozott igennel felel. Azt fog a horgász, amire kihegyezi a tűjét. Nem igaz a klasszikus közhely, hogy régen minden jobb volt. Most már arra sem hivatkozhatnak a horgászok, hogy a halászok ­kifogják előlük a halat. A titok ­szerinte annyi, hogy alkalmazkodni kell a vízhez, az évszakhoz, és a siker érdekében ki kell gondolnunk, mire vadászunk, meg kell ismernünk a hal szokásait, lelkileg rá kell hangolódnunk, ­méghozzá halnak képzelve magunkat, így nagyobb eséllyel cserkészhetjük be. Mi most éppen pontyra megyünk, de egyelőre nincs kapás. Pedig micsoda balatoni petyek készülhetne belőle! Az étel olyan fonyódi halászlé, amit a halászhajón főzött meg a hajóvezető, míg a halászok a vízen voltak. A lecsós alapon, kevés vízzel, pörköltszerűen feltett leves a halászat végére el is készült, és azonnali táplálékként szolgált. Végszóra egy négykilós ponty lendíti ki nyugalmi állapotából a kapásjelzőt, de a fogás közkívánatra nem petyekké lényegül, hanem másnap a lehető legegyszerűbb módon dolgozzuk fel.

Bodó Iván munkahelyén kezdjük a napot. A halászati mérnök harminc éve besétált a siófoki halásztelep kapuján, azóta ez a paradicsomi környezet a munkahelye, és az élettere is. Először horgászoknak üzemelte be Siófok közelében a tavat, ami ma már halneveldeként működik, ennek a mindennapjait felügyeli. Fontos munkáról van szó, hiszen többek között ez van szó, hiszen többek között ez van szó, hiszen többek között ez a tizenöt hektáros tó biztosítja a Balaton halutánpótlását. Benne 50 mázsa, azaz nagyjából 6000 ponty cseperedik, majd amikor elérik a hároméves kort, a Balatonban folytatják életüket. A berek a Tüskevárat idézi. A szolgálati lakás nádfedeles kulipintyó, alig vehető észre. Az orgonabokor jótékony takarásában ­bújik meg, és Bodó Iván nem használ metszőollót, minden tenyérnyi zöldet megbecsül.

A berekben korán indul a ­reggel. Elzavarjuk a nyári ludakat a ponyvával letakart búzahalomtól, a vas­ testébe belapátolt búzával megrakott ladikon kihajózunk és megetetjük a halakat. Szemrevételezzük a körletet, van-e beteg vagy elhalt uszonyos, a gátban keletkezett-e sérülés, átfúrta-e éjjel a gátat a pézsmapocok. Utána szemtanúi lehetünk egy hálódobásnak, a két méter átmérőjű pendelyháló egyszerre általában 15-20 kiló pontyot fog össze. Ez Magyarországon csak tógazdaságokban fordulhat elő, ahol cél, hogy jó minőségben, zsír és mellékíz nélkül növekedjenek a halak, amelyek később mondjuk karácsonyi patkó formájában kerülnek az asztalra. A kifo­gás­talan minőség azért is fontos, hogy ne kelljen mindenféle fűszerekkel elnyomni a hal ízét. Ezt vendéglátónk már a tűzrakóhelynél meséli, ahová az állandóan a nyomában koslató négy macska nem teljesen érdek nélkül kísérgeti. Kezdődik ugyanis a pucolás, leeshet nekik néhány jó falat.

Zsírban sütjük meg a beirdalt pontyfilét, a lehető legegyszerűbben, réteslisztbe forgatva, mert az ropogósabb, gusztusosabb réteget képez a halon, illetve kevésbé morzsolódik bele a zsírba. A panírt nem paprikázzuk, elnyomná a hal ízét, kesernyéssé tenné a végeredményt. Kizárólag sózzuk, ehhez a nedves tenyerünket sóba süllyesztjük és átsimogatjuk vele a húst. Ha kellően forró a zsír, belehelyezzük a szeleteket, hogy sütés által csökkentsük a halhús víztartalmát, közben ügyelünk arra, hogy ne süssük túl. Ezt onnan is tudjuk, hogy színt kap a hal, ugyanakkor a zsír sutyorgása is konszolidálódik. Bodó Ivántól azt is megtudjuk, rántott ponty esetén fontos, hogy hímneműt süssünk, mert vastagabb a hasizma. Az ő intelme továbbá, hogy ne dobjuk el a hal fejét, mert különösen finom csemege, főleg az a sok kis izom, ami a hal fején lévő csontocskák mozgatásáért felel. A cupákolással, helyes vákuumolással pedig ezek ügyesen kinyerhetők. Amikor elkészül, nem bonyolítja a pofonegyszerű étket, köretnek kovászos uborkát, paprikát, paradicsomot kínál.

Korunk Matula bácsija persze hogy a Tüskeváron nőtt fel, ezért missziójának tekinti, hogy másokkal is megismertesse a természet csodáit. Nemrég jelent meg legújabb könyve, a Naplóm a halásztanyán. A tópartokon, vizek tükrén tevékenykedő bereki ember naplója ez, amelyben találkozásairól, rácsodálkozásairól ír gyerekeknek. A kérdésre, hogy mikortól adjunk a kicsik ­kezébe pecabotot, azt mondja, négyéves kortól, de nem úgy, hogy egy kempingszékhez szögezzük a gyereket. Horgászat közben hívjuk fel a figyelmét a természet ­csodáira. Nézd, az úszóra szállt egy szitakötő, itt jön egy csér, amott egy kárókatona! A pecázás szerinte a csendes szemlélődésre, lassulásra nevel, hiszen a természetben minden lassan történik. Lassan, de mi is búcsúzunk kalauzunktól, ám csak visszafogottan. Az ölelkezés elmarad, mert ahogy Fekete István írja a Tüskevárban, „a réti világban nem ölelkeznek az emberek. Legfeljebb gondolatban, ám ebben is lehet annyi szeretet, és talán maradandóbb is, mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve.”