„A legrosszabb étel az, amelyet vendégségre főztek, amelyre nem hívták meg azt, aki eljönne, miközben akit meghívtak, az visszautasítja a meghívást” – tartja az iszlám, ahol a vendégszeretet, az étel megosztása az egyik legfontosabb vallási és társadalmi alappillér. Nem véletlen, hogy a közös étkezések kultúrája máig azokban a régiókban a legerősebb, ahol a muszlim hit él.
Jól emlékszem, amikor bécsi török kollégám elhívott családjához, hogy vacsorázzak velük. Mivel sejtettem, hogy ő a vallási szabályokat rugalmasabban értelmezi a családjánál, inkább megkérdezem tőle, mire számítsak – válaszaiból hamar kiderült, hogy a közös étkezés a kevés dolog egyike, amit neki is szent. 
„Ne lepődj meg,
mindenki téged akar majd etetni, mindent meg kell kóstolnod, és ha üres lesz a tányérod, akkor még szednek, de ha maradék lesz rajta, megsértődnek.
A dédapámtól a húgomig mindenki ott lesz – én nem akadok ki, ha őt bámulod, mert tudom, hogy igen jól néz ki, de az öregek nem nézik jó szemmel. Szóval okosan.” – mondta.
Azt éreztem, hogy a bámulás dolgot le tudom küzdeni, de a tányéron hagyható mennyiség miatt aggódtam. „Majd figyelj rám, nagyanyám engem is mindig tömni akar” – vázolta nevetve a stratégiát. Az asztalnál ültünk vagy húszan, mindenki vidám volt, mindenki figyelmes:
a színes, illatos, izgalmas ételektől alig fértek a poharak, és amikor azt hittem, hogy már semmi hely sincs az asztalon, valahonnan mindig jött egy újabb fogás,
vagy egy kis kenyér, meg sütemény is, amit bátran ehettünk két sós falat között – édesanyám az ilyen deviancia láttán bármikor felvonná volna szemöldökét, de a barátságos hangulat, a család pulzálása, ahogy engem, úgy őt is beszippantotta volna.
Tőle, ahogy a magyaroktól alapból, nem is áll távol a mezze, az iszlám étkezési kultúrája. Amikor egy rendes vasárnap hazaesett a család, - két gyerek, két házastárs, nyolc unoka - akkor a dunaszerdahelyi nagy zöld asztal is kicsit olyan lett, mint tőlünk keletre: igaz, pont a török hatás miatt disznóhús központú lett a magyar konyha (azt a vallási okokból nem rabolták el), de a nagy közös evések, a szorosan egymáshoz illesztett tányérokról kicsipegethető fogások, a szabad kombinálás élménye ugyanúgy örömet okoz nekünk is.
Sajnos pont ez a viselkedésminta, ami kikopni látszik a világból – az etetésben maximális örömöt lelő anyámat, mint valami gonosz mesebeli dzsinn a koronavírus rabolta el, míg mások életéből az idő, az emberi minta vagy a társaság hiányzik. A mezze viszont erről szól:
az evés által adunk a saját időnkből, cserébe kapunk másokéból, leülünk barátokkal, rokonokkal vagy akár idegenekkel egy asztalhoz.
Mert a kapcsolatteremtés és -ápolás leguniverzálisabb nyelve az étel – aki kézbe veszi Ghillie Başan gyűjteményét, megértheti mindezt.
A HVG Kiadó által magyarul is piacra került sikerkönyv az alapkészítményeket, a hideg, a meleg és az édes mezzéket is taglalja, és mögöttük az evés utáni italokat is – nem egy bonyolult tematika, de benne van minden, ami miatt beleszerethetünk ebbe, a magyar lélek számára is befogadható gasztronómiába, ami nem a luxusról és a mennyiségről szól, hanem az egyszerű, jó minőségű alapanyagokban rejlő kreativitásról. 
Ha csak pár praktikát ellesünk, már jól jövünk ki belőle, de aki igazán szerencsés, az ráébred, hogy
nem jó egyedül enni.
Terítsünk sok finom apróságot a családnak, tegyük ki szívünket az asztalra: hívjuk át a barátokat, kössünk békét a falatok között az ellenségeinkkel, adjuk enni annak, akit becsábítanánk az ágyunkba, mutassunk valami önzetlenül szépet az idegeneknek. A mezze lényege ez: ma én fogadok vendégeket, de holnap már az leszek, akit meginvitálnak azok, akiket én is szeretettel és tisztelettel ültettem asztalomhoz.
Kiadó: HVG Könyvek
Ár: 4200 Ft
