Világszerte népszerűek a tévés főzőműsorok, konyhai vetélkedők, a britek például egy felmérés szerint több időt töltenek ezek nézésével, mint főzéssel. A néző szájában összefut a nyál, és arra gondol, bárcsak lejönne a képernyőről az ott látott finomság, hogy az ínycsiklandó látványhoz íz is társuljon.

A japán Mijasita Homei, a tokiói Meidzsi Egyetem kutatója egy sajtókonferencia keretében mutatta be legújabb találmányát, a Taste the TV (Kóstold meg a tévét) névre keresztelt okoseszköz prototípusát, amely pont ezt a vágyat hivatott kielégíteni.

A TTTV tulajdonképpen egy egyszerhasználatos fóliával borított képernyő, amelyhez egy tíz tubusos ízpaletta tartozik. A beállításoknak megfelelően mesterséges intelligencia állítja elő ezekből a kívánt ízkombinációt, amelyet spray formájában permetez a gép a kijelzőre.

A feltaláló elképzelése szerint az eszköz a fent említett alkalmazáson túl hozzájárulhat ahhoz, hogy a pandémiás korlátozások közepette az emberek akár otthonukból megtapasztalják mondjuk egy külföldi étteremben elköltött vacsora élményét, segítheti a szakácsok, sommelier-k távoktatását, új dimenzióval gazdagíthat internetes játékokat, kvízeket.

Mijasita hosszabb távon egy folyamatosan bővülő ízkönyvtár létrehozását tervezi, amelyből úgy tölthetnénk le az ízeket, ahogyan azt a zenékkel, filmekkel tesszük.

Ha sor kerül az eszköz kereskedelmi célú gyártására, mintegy 100 ezer jenes (280 ezer forintos) előállítási költséggel lehet kalkulálni a kutató számításai szerint.

Visszaeső ízhamisító

Mijasita professzor nem először és nem is utoljára hallat magáról ízlelőbimbókat megtévesztő találmányai kapcsán. Harminc fős egyetemi csoportja évek óta dolgozik különböző eszközök kifejlesztésén, amelyek mind az ízérzékelés mechanizmusán alapulnak.

A kutatás alapötletét az adta, hogy a szemünk, mint a látás érzékszerve milyen könnyen becsapható: csodás képeket látunk a tévében, holott azok valójában piros, zöld és kék színű pixelek változó intenzitású kombinációi.

Lehetséges, hogy az ízérzékelés is megtéveszthető ilyen módon? Úgy tűnik, igen.

Tavaly például a Norimaki Synthesizer nevű “e-nyalókával” került Mijasita a tudományos hírekbe. A körülbelül tíz centi hosszúságú hengerben öt tubus tartalmaz ízesített zseléket: az édeshez glicint, a savanyúhoz citromsavat, a sóshoz nátrium-kloridot, a keserűhöz magnézium-kloridot, az umamihoz pedig nátrium-glutamátot használnak.

A rézzel bevont eszközt kézben tartva és nyelvhez érintve egy elektromos áramkör jön létre, amely kedvez az elektroforézis jelenségének. Ezt kihasználva tetszőlegesen csökkenthető az egyes ízek intenzitása és kialakítható egy specifikus ízprofil, a csokoládétól a keserűlikőrig, a nagymama húslevesétől a citromfagyiig. Vagy épp a szusié, mint az egyik kísérlet során, amikor a hengert algalapba tekerve fokozta a kutató az illúziót, innen kapta az eszköz a Norimaki nevet.

Az e-cigi hétköznapi eszközzé vált, miért ne lehetne az e-nyalóka is az?

A feltaláló szerint az eszköz izletesebbé teheti például a repülőjáratokon felszolgált unalmas ételeket, vagy segítséget jelenthet a súlyfelesleggel küzdőknek, akik egyetlen kalória bevitele nélkül élvezhetik a számukra kedves ízeket.

Hasonlóan a betegség vagy ételallergia miatt speciális diétára kényszerülőknek is megkönnyítheti az előírások betartását. Praktikus lehet azoknak is, akik meggyőződésből vagy egyszerűen csak hallgatva az idők szavára, részben vagy teljesen lemondanának az állati eredetű élelmiszerekről, de néha szívesen felidéznék a sült oldalas vagy a halászlé zamatát.

Mijasita elképzelése szerint gond nélkül megvalósítható egy, az elektromos cigarettához hasonló formátum, amelynek használata sokaknak már egyáltalán nem idegen. Ennél nagyobb dilemma, hogy

miként illeszthető be az étkezés rituáléjába egy ennyire művi aktus?

Nehéz elképzelni, hogy a légiutaskísérő elénk teszi tálcán a “se íze, se bűze” párolt zöldséget és mellette a kis varázspálcát, majd mosolyogva jó étvágyat és jó nyalogatást kíván.

Ha megszokott ízek hiányát próbáljuk vele enyhíteni, az vajon milyen egyéb folyamatokat indít be a szervezetben, nem fokozza-e éppen az éhségérzetet? Teljes lehet-e az illúzió az étel többi dimenziója nélkül? Vagy nem is kell, hogy az legyen, hiszen a képernyőn látott képkockáknak sem kell a valóságot ábrázolniuk ahhoz, hogy élményt nyújtsanak?

Ez lenne a jövő: íz helyett annak illúziója?

Nagy kérdés, hogy a tomboló koronavírus-járvány nem lehetetleníti-e el az ilyen eszközök elterjedését, hiszen kinek lenne bizodalma mostanában kijelzőket nyalogatni?

Ezen túl is egyelőre sok a megválaszolatlan kérdés, a kidolgozatlan részlet.

De kétségtelenül vannak lehetőségek ezekben a szerkezetekben, gasztronómiai értelemben is.

Akivel előfordult már, hogy tanácstalanul nézegetett egy receptet, és nem tudta eldönteni, hogy ízlene-e a családnak, biztosan nem bánná, ha a leírás és a képek mellett egy ízminta is támpontot adna.

Ételrendelésnél is könnyebb lenne a választás egy demo alapján. Kíváncsiságunk kielégítését is szolgálhatná azáltal, hogy fáradság, költség és kockázat nélkül tehetnénk próbát számunkra szokatlan ízekkel. Teljesebbé tehetné egy kiállítás, színházi előadás vagy film élvezetét. A technikai újdonságokra nyitott fiatal generációknál a tudatos táplálkozással kapcsolatos edukációt segíthetné. Az élelmiszeripari termékfejlesztés folyamán olcsó és egyszerű tesztelési megoldást kínálna. És a sor tetszőlegesen folytatható.

Talán mégsem teljesen ördögtől valók az efféle találmányok?

Forrás: Reuters, ACM Digital Library