Saját világot álmodott fotózásról, filmforgatásról, miközben pizzát sütött a tatabányai restiben, és ezek a saját világok repítették aztán a világhír felé. Ez lett a Tiny Wasteland, a parányi senkiföldje. A most 32 éves Csákvári Péter gasztrofotós végigjárta a vendéglátás minden bugyrát az óceánjáró gyomrától a brit fine diningig, s a Rejtő Jenő-i túlélésben nagy hasznát vette annak a vagányságnak, amit már gyerekkorától kénytelen volt elsajátítani. Mindeközben soha nem adta fel a fotózásról szőtt terveit. Beszélgetésünkkor az Esti Showder felvételére készült.

A Fábry-show-ba bekerülni elég menő, mindennek okai pedig ezek a hihetetlenül pici figurák.

Mindenki meglepődik, amikor először látja őket élőben. Nem érdemes telefonnal lefotózni, mert nem fog látszani semmi. Ehhez kell a makroobjektív.

A bulinegyed közepén beszélgetünk, mégis egy kertben, a Kisdiófa utcában. Hogy került ide?

Aki a kerületben lakik, megpályázhat egy parcellát, és ha van kiadó, megkaphatja. Vagy tíz évig próbáltam közösségi kerthez jutni. Szigorú rendszer van, nem hanyagolhatod el – ez egy közösségi kísérlet, ami feladatokkal jár, például a komposztálásnál itt kell lenni ügyeletben. Ide jórészt olyan emberek járnak, akik körgangos házban élnek, nem látnak semmi zöldet, főleg, ha karanténban vannak. Felbecsülhetetlen érték ez a kert.

Nemcsak kertészkedni lehet, paradicsomot ültetni, de el lehet vonulni beszélgetni, sütögetni, a város közepén bográcsozni – ez elképesztő. A szülinapokat is itt tartjuk. Kijössz ide sörözni nyáron, körülötted tombol a bulinegyed, te meg itt ülsz a kis szigeteden.

A bulinegyed most épp nem tombol – hogyan élték meg az elmúlt egy évet?

Szomorú volt. Az Airbnb-lakásokban a turisták helyét egy ideig prostituáltak vették át, aztán jöttek
az olcsóbb albérletet keresők, folyamatosan üvöltött a zene, az utcák pedig koszosabbak lettek, mert nem takarítják úgy, mint korábban a bulizók miatt. Bezártak a vendéglátóhelyek, a gasztro- és koncertfotós munkáim is kiestek – otthon ragadtunk. Mindig is többet akartam foglalkozni a Tiny Wastelanddel, de nem volt rá időm. Hát most lett. A karantén új fejezetet nyitott, mert vettem egy 3D nyomtatót.

Drága egy ilyen masina?

Már nem. Én egy kisebbfajta, miniatűr dolgokra való nyomtatót vettem. A gyanta viszont drága. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy műgyantafajta, ami UV-ra szilárdul, hasonlót használnak a műkörmösök is, csak ez drágább és sokkal mérgezőbb, ha rácsöppen a kezedre, csontig lemarja, és a gőze is mérgező. Amikor nyomtat, elkezdi egy tálcára letapasztani a finom rétegeket egy 3D modell alapján. Így építi fel alulról a kis figurát olyan három óra alatt. Egyszerre több figurát is tudsz nyomtatni, de ehhez ügyesen kell programozni. Muszáj figyelni a fizikára is, mindig azt nézem, hogy hol kezdene a levegőbe nyomtatni – ott alá kell dúcolni a figurát. Utána még le kell kezelni UV-vel, meg szintén mérgező izopropil-alkohollal, majd az egész gépet elmosni ettől a ragacsos, maró anyagtól. Nagyon-nagyon macerás, de a világon mindent meg tudsz magadnak így alkotni.

Például?

Vannak búvárok a Prisertől, de azok nem úsznak, csak állnak egy helyben. Ez az egyik oka, ami ért megvettem a nyomtatót, mert mindig akartam egy olyan képet, ahol a búvár úszik, például egy  uborkásüvegben. Egy honlapon megtaláltam 3D modellben az úszkáló szettet, és úgy voltam vele, hogy már ezért megéri a 60 ezer forintos nyomtató. Fel lehet kérni 3D modellezőket, hogy tervezzék meg neked a figurát, de idővel szeretném ezt is megtanulni.

Csupa fizika és matematika, amit gyerekkorában nem sikerült önnel megszerettetni. Ezért is lett, jobb híján, szakács.

Az én szüleimnek is azt mondták a tanárok, hogy okos lenne a gyerek, csak nem tanul. Ez igaz is volt, mert csak azt tanultam, ami érdekelt, leginkább a humán tárgyakat. Hatodikban ráadásul áttettek egy másik osztályba – addig nem tudtam, mi az a bullying... Életem legborzalmasabb két éve volt. A jegyeim is leromlottak, az új tanárok sem szerettek, de ott álltam nyolcadik év végén, és pályát kellett választani. Egy nap behívtak nálunk végzett volt diákokat, hogy beszélgessünk velük, és volt ott egy srác, aki szótlanul ült a sarokban, senki nem választotta, mert már az iskolában is megbukott – na, ő volt szakács. Kérdeztem, milyen, azt mondta, lehet ingyen kajálni. Hát ez király, gondoltam, kajálni szeretek.

Más motivációja nem is volt?

Annyi, hogy láttam a különbséget anyukám és nagymamán krumplis tésztája között: az egyikben a fehér tészta találkozott a krumplikockákkal, a másik viszont finom krémes volt. Szerettem volna megcsinálni a nagymama krumplis tésztáját – így kerültem Oroszlányból Tatabányára, a szakmunkásképzőbe.

Mi volt ott a perspektíva?

A túlélés. Ráadásul itt is volt egy törés: hároméves suliba jelentkeztem, és mielőtt végeztem volna, öt éves lett akkor a szakácsképzés. Egy hetet ültünk az iskolában, ahol nem csináltunk semmit, a gyakorlaton pedig olyan ételeket kellett készíteni, amikről soha többet nem hallottam, például matrózhúst, ami akkor is borzasztó, ha jól sikerül. Ezt a tételt húztam, meg azt, hogy „körte Gasztroarcok turul módra”. Kérdeztem a vizsgán a tanárnőt, hogy ez mi? Azt mondta, körtebefőttet kell csokiba forgatni. Ennyi? Ennyi. Akik jobb helyre kerültek, mondjuk Tatán a Golf Hotelbe vagy a Platánba – ami persze még teljesen más volt Pesti István előtt –, azokkal többet foglalkoztak, én viszont viszont az oroszlányi HB sörözőben húztam le három évet.  Megtanultam hagymát vágni, csirkét kockázni, kimikrózni a fagyasztott húst... Örök álmom volt, hogy fotós vagy filmrendező leszek – már kiskoromban is fotóztam eldobható gépekkel a legóimat –, de ez akkor teljesen elérhetetlennek tűnt.

Álomvilágot szőtt maga köré a HB sörözőben?

Ebbe kapaszkodtam. Olyan dolgokra gondoltam, amik normális ésszel elképzelhetetlenek voltak – és tulajdonképpen most is ezt csinálom: világokat építek. Közben anyukám mindig azt mondta, hogy tanuljak, nehogy a Czermannban – az egy még rosszabb hely – süssem majd a rántott húst, hanem egy nagy óceánjárón főzhessek.

És lőn.

Jóval később. Suli után bekerültem a tatabányai vasútállomás pizzériájába. Havi 80 ezer forintért pizzát
és gíroszt készítettem már mint rendes, felnőtt munkavállaló, tehát nem cseszegethettek feltétel nélkül.
Amikor először hagytak egyedül, hogy na, felnőttél a feladathoz, akkor ott ültem a pizzakemencénél – aznap nulla rendelés volt –, a nagynénémtől kapott telefonon néztem egy James Bond-filmet, és arra gondoltam, hogy soha az életben nem fogok tudni venni ilyen telefont. Ez az előrelépés, hogy egy pizzakemence alatt ülök, és a legértékesebb dolog, amim van, a nagynénémtől kapott telefon? Másnap fölmentem egy  barátomhoz Pestre, láttam, milyen itt az élet, hajnali kettőkor le lehet menni Túró Rudit venni, belekóstoltam egy csodába, úgyhogy másnap felköltöztem. Két nap múlva találtam munkát a TGI Fridaysben az Oktogonon, és elkezdtem a nagybetűs pesti életet.

2007-ben könnyű volt szakácsként elhelyezkedni?

Akkor pont igen, de aztán beütött a válság. Nem tudtam, mi az, hogy válság, akkor értettem meg, amikor már négy hónapja kerestem munkát, és egy mobil hot dog áruson kívül nem találtam semmit – ott végül nem fizettek ki, úgyhogy virsliket vittem haza a hátamon. Rosszabb volt a helyzet, mint valaha. Már az albérletet sem tudtam fizetni, úgyhogy végső elkeseredésemben elmentem egy házibuliba, ahol egy srác, aki tűzzsonglőrként bejárta a világot, mutatott helyeket. De hát én ezt akarom! Mi kell ahhoz, hogy ezt csináljam? Hol az az óceánjáró? Még aznap jelentkeztem. Másnap csörgött a telefon és közölték, hogy aznap lesz az interjú, Skype-on. Kissé másnaposan felvetettem magamat a Princess Cruisesra, úgy, hogy akkor még nem tudtam angolul. Az volt a szerencsém, hogy szakadozott a vonal, és annyit értettek belőle, hogy mondok angol szavakat, és csinálok valamit.

Mit kellett mutatni?

Hagymát kellett vágni, és nézték, hogyan fogom a kést. Sok szegény indiai fiatal jelentkezik, akinek az élete álma, hogy oda kerüljön, és aztán ők tartják el az egész családjukat.

Ők például nem sztenderd módon vágják a hagymát, benne van, hogy esetleg levágják az ujjukat, ez viszont a hajón nem oké, ezért európait szívesebben vesznek föl.

Tehát irány Miami!

Először hazamentem Oroszlányba nagy mellénnyel. Azt mondták, heteken belül hívhatnak, szóval nagy arcom lett, tartottam egy hatalmas búcsúbulit egy haverommal, aki két hétre rá el is ment. Én meg ott voltam két, majd három hónap múlva is, és miután eltelt a negyedik hónap, mondta az anyám, hogy most már jó lenne, ha bejelentkeznék munkanélküli-segélyre. Bejelentkeztem, és másnap jött a telefon, hogy két nap múlva Miamiban kell lennem. Előtte addig csak Komárnóban voltam.

Nem félt?

Sokkot kaptam, még a stewardesst sem értettem a repülőgépen. Amikor leszálltunk, az immigration zónába kerültem megbilincselt kubaiakkal, elvették az útlevelemet és nem tudtam, mi történik. Hat óra múlva szólalt meg egy csávó mellettem, hogy a fenébe, meddig fogunk még itt ülni?! Mondom, te végig magyar voltál? Akkor ő elmagyarázta, mi történik éppen velünk, lassan sorra kerültünk, kiszabadultunk, mondta, hogy nem jön értünk senki, haver, ez nem így működik.Találtam egy buszt, de hiába mondtam, hogy Miami Hilton, tizenkét Hilton van Miamiban. A szállodában aztán egy szobába kerültünk: ő is hajóra ment, de ő fotós volt, és akkor újra kigyúlt bennem a szikra.

Miket mesélt?

Azt mondta, a pokolra megyek, ha fiatalabb lenne, ő nem csinálná, de hát csinálja, ahogy mindenki más is. Hiába mondják, hogy ez lesz az utolsó, nem bírják abbahagyni, ez egy függőség. Visszamennek, mert itthon elvesztik közben az életüket, és nincs miért itthon maradni. Nagyon szörnyű sorsokat láttam. De akkor ő elmesélte, mit csinál egy fotós, én pedig tátott szájjal hallgattam mert nem is tudtam, hogy van ilyen. Fotózni egy óceánjárón? Hát ez az álmom!

Mit kell egy óceánjárón fotózni?

Az egyik fotós beöltözik cápának, a másik lefényképezi az utasokkal. Nekem már az is furcsa volt, hogy úgy dolgozol, hogy nem főzöl. A hajón lévő hierarchiában is magasabb szinten álltak. Volt a crew, ide tartoztak a felszolgálók, szakácsok, takarítók, szerelők, a staff már eggyel följebbi, ők a fotósok, au pairek, és van az officers, ők vannak a csúcson. Külön étkezője van minden kasztnak, külön szinteken laknak különböző komfortfokozatokkal és jogokkal. A staff kapott szabadnapot egy héten, nekik volt szőnyegük, nagyobb kabinban laktak és csak ketten, volt saját fürdőszobájuk, jobb kaját ettek. Mi voltunk a legalja, akik rosszabb körülmények között, szabadnap nélkül, kevesebb pénzért többet dolgoznak.
A hajó önálló állam, ahol nagyjából bőrszín szerint osztályozták az embereket, ezért utálták egymást a nációk.

Európaiként előnyt élvezett?

Nem, mert indiai főnököm volt, és nagyon kellett vigyázni, mit mond az ember, mert azonnal megkapta,
hogy rasszista. Ez egy túlélés, a vendéglátás idegenlégiója. De ami a lényeg: az első utam után vettem egy fényképezőgépet, és el is kezdtem fotózni. Amikor viszont szóltak, hogy mehetek vissza a hajóra, akkor újra mentem. Jóba lettem az új séffel, és álommunkahelyre kerültem: a szusibárba. De akkor már fotós akartam lenni, és kérvényeztem is az áthelyezésemet.Viszont történt egy kis baki az interjún: már csak azt mondjam meg, kérték, mi az ISO érték, és küldik is a levelet Los Angelesbe. Én pedig nem értettem, mert „izó” helyett azt mondták, hogy „ájeszo”. És nem raktam össze.

Nem vették át.

Nem, ráadásul visszajött az előző séf, aki utált – és meglátott a szusibárban. Azonnal átrakott a hajó gyomrába, a zöldségpucolóba, ahol tízen álltok körben egy szadista állattal, napfényt nem láttok, és tizenkét órán keresztül egyfajta zöldséget szeletelsz, amit sose fogsz tudni elég gyorsan vágni annak, aki húsz éve ezt csinálja, és azt nézi, hogy te milyen béna vagy még mindig. Ott voltam a pokolban, a második emeleten, ahol üvöltött a filippínó rap, de nem lehetett megkülönböztetni a gépzajtól, szagoltam a marcona ukrán halhenteseket – és elhatároztam, hogy amint lehet, kiszállok. Meg kellett várnom, amíg átjövünk Európába, mert ha még a Karib-tengeren kilépsz, nem fizetik a repjegyedet. De az óceánba nem dobnak bele, szóval igyekeztem minél lazábban dolgozni. Tudtam, hogy így is, úgy is feketelistára kerülök, de úgysem akartam már visszamenni.

Hazaérve főzött vagy fotózott?

Elindult a koncertfotózás, és a szakácsmesterség is kezdett felértékelődni bennem, a Frukkolában már saját menüket csináltam. A hajó azért megtanított dolgozni, megtanított egy rendszerre, a strapabírásom is nőtt, és ezt látták. Itt már megbecsült munkatárs voltam, része a csapatnak. Aztán elmentem a Buddha Bárba, ahol megtudtam, hogy a szusikészítés nagyon nem ott kezdődik, ahol én gondoltam. Azon az őszön találkoztam először a fine dininggal a La Parrilla étteremben, de az egy idő után bezárt.

Újra mennie kellett?

Találtam egy nagyon fura munkaközvetítőt a Kecskeméti Konzerv-gyárban, angol zászlóval az ajtaján: elit munkaközvetítő azoknak, akik már dolgoztak külföldön és nagyon jól beszélnek angolul. Egy isten háta mögötti skót szigetre kerestek embert, ahol csak whiskey van meg bárányok. Egy évet voltam kint. Sokat kerestünk, és a perui tulajdonostól nagyon sokat tanultam, olyan házi kosztot csinált, ami itthon fine diningnak számítana. A végén már én voltam a séf, szerettek is, de jönni kellett haza.

Miért?

Mert akkor már fotós akartam lenni, és ha egyszer belekóstolsz Budapestbe, akkor egy skót falu nem lesz ugyanaz. Nem lehet elviselni sem az időjárást, sem azt fajta izoláltságot, amiben ezek az emberek élnek. Viszont összeszedtem egy nagyon jó gépre a pénzt, és két év már úgy telt itthon, hogy fotóztam, és gasztro-újságíró lettem, miközben úgy tudtam beszélni az ételekről, mint egy szakács, ezért volt egy kis előnyöm. Akkor, 2014 körül robbant be igazán a gasztroforradalom, volt miről írni. És amikor már minden jóra fordult volna, ellopták a gépemet. Letépte egy srác a vállamról. Visszamentem szakácskodni, és irgalmatlan mélyrepülésbe kezdtem. Éreztem, hogy ez így nagyon nem jó, csináljunk megint egy restartot.

Hányadszorra már?

Összeszedtem két barátot, és elmentem megint a Kecskeméti Konzervgyárba. Mondtam a munkaközvetítőnek, hogy vigyen ki minket valahova: érezzük jól magunkat, keressünk sok pénzt, legyen tengerpart, de ne legyen túl messze. Két hét múlva hívott, hogy egyetlen ilyen hely van, a Csatorna-szigetek Bahamája, Herm. Akkora, mint a Margit-sziget, az egyetlen fehér homokos tengerpart a brit szigetvilágban. Atom fine dining várt minket egy luxushotelben, nagyon gazdag emberek jártak oda, a Trónok harca színészei például. Sokat tanultunk és meg is fizettek minket. A többiek az egy év leteltével maradtak még – én nem, mert vettem egy még jobb gépet és elindult a Tiny Wasteland.

Akkoriban olvastam egy cikket, hogy a világ legtöbbször eladott stock fotója egy öltönyös figura, aki egy kinyomtatott papíron egy kérdőjel mellett áll. Akkor venni kell egy ilyen figurát, és csinálni vele egy csomó minden mást! Pont találtam egy vasútmodell-boltot a szomszéd kisvárosban, Guernsey-n – itt élt egy ideig száműzetésben Victor Hugo –, kiválasztottam a munkásfigurákat, és vettem egy doboz áfonyát. Az áfonya aztán kiborult a táskámban, összekeveredett a kis emberkékkel, és arra gondoltam, milyen jól néznek ki ezek így együtt. Aztán fölmentünk a barátaimmal egy szikla tetejére, a mohából fű lett, és megcsináltam az első képemet. Ekkor jöttem rá, hogy fel lehet használni tárgyakat úgy, hogy olyan, mintha... Abban a pillanatban tudtam, hogy akarok egy csomó ilyen képet.

Hogyan jött az, hogy a képeinek nagy része gasztrotémájú?

Vonzódom az élelmiszerekhez, automatikusan ezt keresem. Amikor arra gondolok, hogy kellene csinálni egy képet, akkor a hűtőt nyitom ki, nem a fürdőszobaszekrényt. Kevésbé tartok izgalmasnak egy rúzst, mint egy körtét. A barátnőm imádja lefotózni, amikor egy „tereptárgyat” utána megfőz.

Honnak szerzett figurákat?

A neten lehet rendelni a Prisertől. Ők egyébként egy német házaspár, akik mauritiusi foglyokkal festetik ezeket a figurákat – ember nem tudja ugyanígy kifesteni, hogy legyen arca. Ha megtetszik a katalógusban egy figura, akkor szerencsés esetben van készleten, ha nem, akkor megrendeled, és eltelhet három év is, mire megjön, mert összeszedik a világból a rendeléseket. A ritka darabok meg úgy mennek, mint a legdrágább játékoskártyák, milliókért. Most ez teljesen átalakult, olyan fene nagy szabadság szakadt rám a 3D nyomtatóval.

Itt van például ez a nő, aki vizet önt, ezt évekig hajkurásztam, sokáig akartam vele valamit.

Mikor jöttek az első sikerek?

A második képemet – amin egy pizzásdobozon egy döglött légy körül helyszínelnek –2016-ban beneveztem a Sony World Photography versenyre, és harmadik lettem.

Akkor tudtam meg, hogy ebben van potenciál, és hogy el lehet érni nemzetközi sikereket úgy, hogy itthon vagyok. Ez nagyon fontos volt.

Tudtam, hogy folytatni kell kifulladásig, mert minden egyes perce szórakoztat a mai napig. Ha ebből valamikor pénz is lehet, akkor az fantasztikus. Aztán a Bored Panda rakta ki egy sorozatomat, amit a Daily Mail szemlézett – ez végigsöpört az itthoni sajtóban is. A Tavaszi Fesztiválon lett egy kiállításom a Fővám téri Vásárcsarnokban: meleg áprilisi nap volt, tele a város turistákkal, és csak úgy tódultak be az ottani ingyenes koncertre, úgyhogy az első kiállításomon többezres forgalom volt. Ekkor kezdtek megjelenni az első cégek: ukrán légitársaságnak, olasz vasúttársaságnak, a brazil sportminisztériumnak csináltam egy-egy képet. Volt néhány amerikai cég is, itthon a Red Bull keresett meg.

A kínaiak hogyan találták meg?

Az Instagramon, így a második kiállításom a pekingi Art Centerben volt. Ha semmi más nem jött volna össze a Tiny Wastelanddel, ezért az élményért már megérte volna. Ott megint fogalmam sem volt, mi fog történni velem, hogy például nem fogok tudni fizetni semmiért, mert nincs készpénzforgalom, egy ismerős segítségével tudtam bejutni taxival a repülőtérről a városba. Aztán én nyitottam meg a kiállítást, miután 30 órája nem aludtam. Diorámák voltak ott, meg tésztákból kirakott festmények, izgalmas kiállítás volt. Ma már négyünket tartanak számon a világban mint a műfaj képviselőit, köztük Tatsuya Tanaka japán fotóst, aki ezt az egészet elindította, de akiről én csak később szereztem tudomást.

Mostanában miről álmodik?

Egy angol csinált egy 3D figurát, de csak digitálisan, nincs benne semmi az égvilágon, de olyan jó marketingkampányt épített fel, hogy a Milkától a Mercedesig mindenki odaállította a terméke mellé.
Ha ebből trendet lehetett csinálni, akkor a Tiny Wastelandból mennyire jót lehetne kihozni!
Ezért fejlesztettük ki azt, hogy már videóra is lehet vinni, hogy egy miniatűrláz ki tudjon robbanni. Ennek első lépése a Magyar Vöröskeresztnek készített videó. A barátnőmmel pedig az az álmunk, hogy kertes házba költözünk. Lenne saját kert, saját műhely, ahol elférnek végre az eszközeim, a felépített kis világaim.