Keszeg ember a régi világban nem lehetett alispán. Arany János úgy lett (és maradt) pirospozsgás urak körében az Akadémia főtitkára, hogy nem mulatozott, úri murikon nem vett részt. Pedáns hivatalnoknak látszott, nem a nemzet költőjének. Zárkózott, szemérmes ember volt, társaságkerülő.

Oka volt rá. Gyerekkora óta betegségek gyötörték, amiket titkolt a külvilág előtt: gümőkór, tüdőtágulás, hipertónia. Később az epehólyag körüli tályogja perforálódott, és

Ráadásul egyik lábára bicegett, látása megromlott. Egy Tompa Mihályhoz írt levelében arról panaszkodik, hogy úgy sistereg a füle, mint nedves fa a tűzön. 1868-ban Áj-Váj című versében össze is foglalja egészségi állapotát:

Torkosságról tehát szó sem lehetett. Arany úgy érezte, mintha kaptafára verték volna a gyomrát. Ezért írja nem sokkal halála előtt epés keserűséggel:

Nem Vörösmarty Mihály Szózat című költeményének paródiája ez, hanem igazi travesztia:

Úgyhogy sehol egy jó falat. A költőnek nem csak szerelmi lírája, gyomorköltészete sincs. Kopasztanak ugyan baromfit a Toldiban, szalonnázzák a vékonypénzű nyulat, sütnek malacot is, A lacikonyha című versben "sistereg a zsír, kolbász, pecsenye", Júdit asszony húga a bort mézeli, de aztán semmi. Aki kulináris örömök után kutat a hatalmas életműben, jobban teszi, ha a költemények helyett a leveleket, visszaemlékezéseket bogarássza. Toldi Miklós megtöröli csillagos bicskáját és összehajtogatja szalonnás ruháját, de aztán semmi. A felkínált menütől Jókai Mór, Krúdy Gyula, Berda József hetek alatt éhen pusztulna.

A legtöbbet még K. Nagy Lajos zsadányi lelkésztől tudhatunk meg, aki 1938-ban feljegyezte Szabó István geszti esperes visszaemlékezéseit. Igaz, az esperes úr nem ismerhette a költőt, hiszen később született, de hallott egyet, s mást a szokásairól. Eszerint Arany

Rozvány György debreceni ügyvéd anekdotájából tudjuk, hogy Arany 1849 januárjában Balogh János szalontai szenátorral és Petőfi Sándorral vacsorázott a Bika étteremben. Balogh hírhedett rímfaragó hírében állt és az étlapot gutírozva Petőfi felkiáltott: "Roszprádli! Na, erre mondjon kend kádenciát." Balogh megszólalt: "Be jó ez a roszprádli! / Jobb mint a bolti kvárgli. / Sütötte a jó Náni, / nem szereti a Pármi / Zán sajtot." De ez már sok volt Petőfinek, aki leintette: "Tedd be ajtód! / Rossz rím fajta / Tör be rajta / Fülem sérti / Az ebadta."

A roszprádli (a német Rostbraten torz magyar alakja) kétszer is szerepel legrégibb fennmaradt étlapunkon, Márkus Mihály nyíregyházi vendégfogadós 1834-ben írt Tariffáján. Egyszer 15, másodszor 18 krajcár. Arany feltehetően kóstolta, miként a geszti pisztrángot is, hiszen egyik levelében felséges eledelként ajánlja Tompának. Ám dáridóról szó sincs. Kovács János, a debreceni kollégium tanára egyetlen esetre emlékezik, amikor a költő engedett a szalontai pap kérésének és elment vendégségbe egy disznótorra. Egyébként nem járt sehová. Nem ivott, nem mulatott.

Egyetlen receptje mégis fennmaradt. Arany János 1859-ben levélben küldte el hajdani tanulótársának Szilágyi Istvánnak a Marcza-fánk leírását. Szilágyi - még a forradalom előtt - gyakran ebédelt Aranyéknál, talán eszébe jutott a régi farsangi sütemény. Arany ezt írta:

Bárki elkészítheti, igaz. Annyit azért illik tudni hozzá, hogy a bécsi meszely 3,5 deci, a budai meg 4,2 deci. Arany nyilván erre gondolt.

De miért Marcza-fánk? Jókai számtalan regényében említi marcafánk néven. Sokan a marcipán régies nevének tartják, pedig nem az. Arany soha életében nem főzött, inkább szűzdohányt szitált és feketekávét csurgatott rá. Meg szépen sorba rakta a sifon tetején a nemes sóvári almát, mert puha volt, könnyen haraphatta. Zsoltároskönyvébe mindig tett egy szál fodormenta levelet. Egyébként óvatos duhaj volt. Nem mert élni, mert élni akart.

Az írás Vinkó József készülő könyvének részlete.