A Pilis peremén kanyargunk, Szentendrétől nincsen messze Kollár-Klemencz Lászlóék tanyája. Bent van az erdő közepén. Lehetne eldugott rejtek is, de ez egy család otthona. Lakói arra törekednek, hogy együtt éljenek a természettel, ám mint a beszélgetésünkből kiderül, ez nem is olyan egyszerű. Házigazdánkat sokan zenészként ismerik, a Kistehén Tánczenekar alapítójaként, a Szájbergyerek szerzőjeként, a Budapest Bár tagjaként, íróként, rendezőként, előadóművészként, ezúttal azonban másról kérdeztük.

Itt, kint a tanyán, burokban él?

Szentendrének szerencsére vannak falusi részei. Itt mifelénk, az erdőben, pár éve még lovas kocsi járt. Vagyis ittlétünk abból a szempontból nem burok, hogy a város nem egy zárt közösség.

A burkot inkább úgy értettem, hogy elzártan, kizárva a nagyvárosi lét minden nyűgét, baját.

Na, úgy igen. Úgy burok. Bár a Covid-járvány alatt olyan sok turista jött ki ide – nyilván menekültek a bezártság elől, mert maszk nélkül lehetett mászkálni –, hogy a rendőrök lezárták az ide vezető utat.
Azt mondták: az erdő megtelt. Persze nem az erdő telt meg, csak a kocsik nem fértek már az út szélén.

Azért furcsa lehetett megélni, hogy természetközeli életet választott, távol a zajtól, és lám, a nyüzsgés itt is utoléri.

Szerintem meg természetes reakció az, hogy mindenki keresi a menekülési útvonalát. Én már itt
élek, nekem itt jó. Van dolgom az állatokkal, a zenével, az írással, ám a járvány miatt nekem is azzal kellett szembesülnöm, hogy nem tudok a szándékaim szerint találkozni a barátaimmal. De nem is ez az érdekes. Én is éltem városban, én is vágytam arra, hogy kimeneküljek az erdőbe, a fák közé. Azt viszont azért furcsa volt megtapasztalni, hogy

nálunk a kecske, a szamár nem karámban él, hagyjuk őket szabadon járni, legelni, mert ettől boldogok,

és nem is mennek el, nem csinálnak semmi rosszat, de amikor a budapestiek kiszabadulnak a városból, és azt látják, hogy jé, itt az erdőben szabadon élnek az állatok, nem arra figyelnek, hogy itt ez a természetes, hanem arra, nekik mindez milyen zavaró, a látvány, az élmény. Előfordult már, hogy emiatt magyarázkodnunk kellett.



Miért, feljelentették?

Inkább bejelentés ez, ami után kapjuk a levelet a közjegyzőtől, és nekünk kell bizonygatnunk, hogy igen, a szamár a miénk, itt él, nem árt senkinek, ez az ő élettere. De az is előfordult már, hogy a kutyámmal elmentem bóklászni, csak ő valamiért hamarabb haza akart jönni. Előrefutott, leült a kapu elé, ahogyan mindig szokott, várta, hogy megérkezzem, de mire hazaértem, a kutya eltűnt. Később a menhelyről hívtak, hogy valaki bevitte a kutyámat hozzájuk, mert azt gondolta, hogy elkóborolt.

Ilyenkor azért elgondolkozom azon, hogy mivé is válik a világ, amiben élünk, és hogyan lehetne segíteni rajtunk, embereken.

Nem is olyan régen olvastam valahol, hogy már vannak mozgalmak, amelyek arra tesznek kísérletet, hogy valamilyen módon visszaállítsák a természet rendjét, és azon vannak, hogy a városok nagy közparkjaiban állatokat, például birkákat, lovakat neveljenek. Ehhez azonban, úgy tűnik, előbb az ember szabadsághoz való viszonyait kell tisztázni, és valamiért úgy érzem, hogy ettől mi még fényévekre vagyunk.

Lehet, hogy az ember talán túlságosan civilizált lénnyé vált, és azt hisszük, a városiasodás majd megoldja a gondjainkat? Sokan élnek úgy, hogy nekik az étel a boltban terem, a víz a csapból folyik, ha baj van, jön a mentő, a busz meg elvisz ából bébe.

Mondjuk inkább úgy, hogy sok minden eltorzult. Már az erdőgazdálkodást is a városi attitűd határozza meg. Mindent túl akarnak szabályozni, mindent túlságosan kontroll alatt akarnak tartani. Miközben a természetnek nem ez a természete. Itt, a Pilisben vannak például legelők. Itt az évszázadok alatt minden úgy működött, ahogyan annak lennie kell: az állatok legelték, trágyázták, és a legelők időről időre megújultak. Manapság meg tilos a legeltetés, de a réteket iszonyú pénzekért kaszálják. Az biztos, hogy ezen a gondolkodásmódon változtatni kellene.

S hogy az olvasó is értse: mindezt nem csak úgy a levegőbe mondja, hiszen eredeti végzettségét tekintve ön tájépítész. Vagyis van némi rálátása a folyamatokra.

Van. Még az állatorvosit is elvégeztem, de nem az orvosi részét, ha nem a lovastanárképzést. De ha már folyamatok: a Magyar Természetvédők Szövetsége elindított egy Életigenlő – Bólints rá! kampányt, amihez csatlakoztam. Ez a Covid-járvány példáján arra hívja fel a figyelmet, hogy az az életmód, amit eddig az emberiség folytatott, nem mehet tovább.

Hogyan kellene élnünk?

Először is sokat kellene gondolkoznunk azon, hogyan kellene élnünk. Ezt senki nem tudja, de irányok azért vannak. A természet is túléli a kríziseket, és nekünk ideje észrevennünk, hogyan is történik mindez, hogyan reagál egy erdő, egy állatközösség például a baktériumokra, a vírusokra. Ehhez közelebb kell kerülnünk a természethez, mert ez a túlélésre tanít bennünket. Azonban ehhez az embernek azt is újra kell gondolnia, hogy milyen a viszonya a benne élő természeti lénnyel. Úgy is mondhatnám, hogy a bennünk élő vaddal, az állattal.



Merthogy az ember is vadállat?

Naná! De ezt most nem úgy kell elképzelni, hogy ha két ember találkozik egymással, akkor az egyik azonnal ledárdázza a másikat. Csak nagyon úgy tűnik, hogy tévedtünk, amikor azt gondoltuk, az a jó irány, ha az ember eltávolodik a természettől. Az ember nem tud, képtelen kivonulni a természetből, hiába épít tízmilliós városokat, rendez be laborokat, állít elő mesterséges ételeket. Csak annyit értünk el ezzel, hogy ablaküveg mögül néztük, ahogyan elpusztul az utolsó hím szélesszájú orrszarvú. Vagyis tehetünk mi bármit is, mert azt hisszük, hogy a tudományos módszereinkkel a természet fölött állunk – a természet idővel mindent megold. És a természet szempontjából nézve ezek a megoldások nem feltétlenül humánusak.

Oké, de mi történne akkor, ha egyszerre hétmilliárd ember ébredne öntudatra, és kiáramlana a városokból?

Mindenkinek sokkal nagyobb falat jutna a természetből, mint amire számítana, amit használni tudna.
Az egy családnak elegendő földterület, amelyen meg tudná termelni a számára szükséges éves zöldségmennyiséget, nem is olyan hatalmas. Persze, mindenki más és más éghajlaton tehetné ezt, de ez meg biztosítaná a kereskedés lehetőségét. És a városokat sem kellene feltétlenül megszüntetni, csak át kellene formálni.

A panel tetejét be lehetne ültetni haszonnövényekkel?

A tetejét talán nem, de az alját vagy a panelek közti rozsdás tereket biztosan.

Ön látja maga előtt azt a városlakót, aki a panelház harmadik emeletének erkélyén ülve azt nézi, hogyan nő a gabona, a paradicsom?

Ehhez nem értek. Erre vannak a szakemberek, akiknek az volna a dolguk, hogy ezen gondolkozzanak.
De addig is ott vannak a városok környezetében lévő gazdálkodók, szövetkezeti társulások: sok családot el tudnak látni friss zöldséggel és gyümölccsel. Egy városlakó pedig már azzal sokat tudna segíteni a természeten, ha nem járna mindenhová autóval, hanem mondjuk gyalog vagy biciklivel.

És mennyire lehet gyors egy ilyen folyamat? Hiszen sok az olyan városlakó, aki nemhogy élő kacsát nem látott, de talán még uborkapalántát sem.

Ez csak oktatás kérdése. De arra nagyon nagy szükség van. Szerencsére ezek egyre erősödő folyamatok, nemzetközi tendenciák, amik elől nem tudunk elhajolni. Mert a világ szép lassan, velünk együtt változik. Nem is olyan régen még azt tanították a közgazdasági egyetemeken, hogyan tudjuk kizsákmányolni egymást. A végzősök ilyen tudás birtokában pózoltak mosolyogva a diplomafotóikon. Ma pedig már azt látjuk, hogy az egyetemeken akár fenntartható fejlődés szakon is lehet oklevelet szerezni, a tananyag pedig fair business alapú. De ez a tudás száz évvel ezelőtt is megvolt, a településen is például, ahonnan a családom származik: Újhartyánban az iskola mellett működött a tangazdaság.

Itt, a tanyán meg tud termelni annyi élelmiszert, amennyi eltartja a családját?

Tudnék annyit termelni, csak kemény küzdelemben vagyok az erdővel.

Húst csak azt eszünk, amit itt levágunk, disznót, kecskét, szárnyasokat.

A kertészkedésbe azonban egyelőre még belebuktam. Az erdő ugyanis hihetetlenül gyorsan foglalja vissza a szabad területeket, így a növénytermesztés itt sziszifuszi munka. Nekem pedig a zene miatt amúgy is a nyár a fő szezonom, és tavasszal hiába vetem bele magamat a magaságyásozásba, vagy máskor a mulcsozásba, ha jön a koncertszezon, akkor menni kell.

Ahhoz, hogy a ház körül maradjon, föl kellene adnia önmagából bármit is?

Nem. De nem is erről van szó. Mindenre lehet időt szakítani, de a mindenre időt is kell hagyni. Ötszáz méterre innen van egy kőbánya. A feleségemmel elkezdtünk kialakítani ott egy erdei kulturális közösségi helyet. Koncerteket rendezünk, gomba- és gyógynövénytúrákat tartunk, vagyis az életünket magunk köré szervezzük. Rengeteg időnket elviszi, de most ez a feladat, és én olyan vagyok, hogy a nagy léptékű terveimet mindenképpen végigviszem. Ez is ilyen.

Ha jól tudom, a regényírással is így van, ehhez még Erdélybe is elvonult, hogy megírja. Hol tart a regénnyel?

Befejeztem. A járvány alatt. Erdélyben anno csak az alapokat raktam le, és azóta minden fejezetét megírtam.

Mi a címe?

Öreg Banda. Az újhartyáni zenész felmenőim családtörténete. Az 1800-as évek elején indul, és az 1970-es éveknél ér véget. Októberben lesz a könyv bemutatója. Elmondva így olyan, mintha ez egyszerű volna, de benne van több év munkája, és nem kevés családi lélektan. Amikor például az első száz oldalt megírtam, és megmutattam a nagynénémnek, hogy ő, aki ismeri a család történetét, vajon mit szól hozzá, azt hittem, tetszik majd neki. Sokáig nem válaszolt, majd azt mondta, ez a regény nem jelenhet meg, és ő majd ír egy ellenregényt, amiből kiderül az igazság. Idővel persze megbékélt, ha találkozunk, átöleljük egymást.

Akkor az ember nem is olyan vad, ahogyan mondta, a lelke mégis csak megnyugvásra vágyik.

Ettől még legbelül vadak vagyunk. Ami nem baj. Ez kell ahhoz, hogy tanuljunk, fejlődjünk, menjünk előre. Csak valahogyan tényleg mindannyiunknak vissza kellene térnünk a természethez, vagy valamiféle ahhoz közeli állapotba. Ehhez figyelemre, elfogadásra, hitre van szükség. És türelemre ahhoz, hogy az emberek és az élőlények egymásra találjanak. Én már együtt élek az állatokkal, napi kapcsolatban vagyok velük. Látom azokat a szépségeket, amelyekre korábban nem is figyeltem fel: egyenrangúnak érzem, látom és hiszem őket. Gyönyörű pillanataikat lesem meg, érző, élettel teli lényeknek látom mindegyiket. Ebből csak tanulni lehet, de ehhez az kell, hogy ne függönyözzük el magunkat ettől a szépségtől.

Nem baj, hogy most nem beszéltünk a zenéről?

Ugyan. Most ennek volt itt az ideje.