„E fiúból regényíró, vagy regényhős leend” - mondta róla a család öreg barátja. Hát nem regényíró lett! Kancellár se, ahogy az apja akarta. Pedig gróf volt, főrendiházi tag. De Teleki Sándor kalandvágyó ember volt, vakmerő és életvidám.

A lázadás szellemét Táncsics Mihály plántálta belé tizennégy éves korában és attól kezdve nem volt maradása.

Harcolt öt háborúban, Spanyolországban halálra ítélték, a főbelövéstől Ferdinand Lesseps, a szuezi csatorna építtetője mentette meg, harminc évvel később Kolozsvárott mégis felakasztották,

igaz csak in effigie, tehát távollétében, hiszen az aradi várbörtönből titokzatos módon megszökött, ezért a császári hóhér csak nevét és képmását tudta kiszögezni a bitófára.

Szóval kalandor is lehetett volna belőle, "vörös gróf", ahogy az udvarhű mágnások a háta mögött gúnyolták, ám nem lett, mert 1846 szeptemberében a sors összehozta élete legfontosabb szereplőjével, Petőfi Sándorral. A találkozás - a nagykárolyi Szarvas vendéglőben - ma már legenda. „Ön az első eleven gróf, akivel beszélek” - mondta Petőfi. „Hát döglöttel beszéltél-e?” - érkezett a savanyú válasz. „Az magam is voltam komédiás koromban” - mondá a költő. „Na, cimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.” A többi érettségi tétel: Petőfi nászútja a koltói kastélyban, az utolsó találkozás Bem seregében.

Teleki viselt dolgairól fantasztikus kalandregényt írhatnánk. De nem írta meg senki. Még Jókai Mór sem. Pedig ezredes volt Bem apó seregében, tábornok Garibaldi alatt, Jersey szigetén összebarátkozott Victor Hugóval,

Liszt Ferenc kívánságára Moszkvában megszöktetett egy hercegnőt,

hol földönfutó száműzöttekkel, hol császárokkal és királyokkal mulatta az időt, összejárt Kossuth Lajossal és Dumas papával, bejárta a világot Sziciliától Konstantinápolyig, mire felfedezte, hogy a legszebb kilátás a koltói dombról esik, kislánya Buba szőke fején átnézve.

Szóval bármi lehetett volna. Leginkább szakács. Emlékirataiban a Zagyvalékok című fejezetben ezt mondja: „Nekem az a szerencsétlenségem, hogy van valamim, s élhető állapotban vagyok, nem vagyok rászorulva a kézi munkára, mert ha nem lenne semmim: ma már talán európai hírneves szakács lennék, túlszárnyalnám Careme-et Soyét, Gauffét, s tán még az öreg Dumas Sándort is, ki ebben a mesterem vala.”

És ez nem üres beszéd. Teleki már Nagybányán azzal szórakozott Petőfivel, hogy Csausz Bogdán kereskedő házában megvesztegették a szakácsnőt, kiették a húst a levesből és az öreg Csausz papa hiába kereste a tálban a csonthúst. Főzött olla podridát (fantasztikus spanyol egytálétel), maga fogta rombuszhalat vitt Victor Hugónak karácsonyra Jersey szigetén, troyes-i hurkát idősebb Dumas-nak Párizsban.

A három testőr szerzőjével rengeteget szakácskodtak,

hiszen olaszországi száműzetése alatt - ez éppen tizenegy évig tartott - az öreg Dumas minden évben nála töltött pár hetet. Az író rendesen, ahogy megérkezett, hívatta Máriát (Teleki erdélyi szakácsnőjét) és adott neki egy húsz frankos aranyat azzal a kéréssel, hogy - ne főzzön. Aztán kötényt kötött és nekiállt maga a vacsora elkészítésének.

Teleki nevéhez kötik a Garibaldi galuskája nevű édességet is. (A kiszaggatott galuskát vaníliás tejben kifőzzük, meghempergetjük dióban, fahéjas porcukorban, mazsolát szórunk rá, pirosra sütjük.)

Feljegyezte azt is, mit ettek az urak a nagykárolyi megyegyűlésen. A menü mind a 42 megyében ikertestvér volt: „Kétféle leves fekete rizskásával, s fehér apró gombócokkal, malacvelő makarónival, harcsa piros ászpikban, bélszín befojtva rozsdás lébe, libavérrel és libaaprólékkal környezve, tejfeles töltött és laskás dinsztelt káposzta, madulás kürtöskalács, pánkó cukrozva.”

Nem sokkal halála előtt még

arra ösztökélte Zilahy Ágnest, hogy írjon egy igazi magyar szakácskönyvet.

A kötet elejére megható előszót kerekített: „Nagyon szépen köszönöm a könyvet; jól ettem és jóllaktam belőle. Mondhatom, hogy élvezettel olvastam leirását azoknak a jó magyar ételeknek, a melyeket olyan jóizüen élveztem mig gyomrom volt, annyira nélkülöztem a számkivetésben és most már, vén koromban, csak villa és kanálhegyen ehetem. Én is konyitok valamit a szakácsság müvészetéhez. Nagy mesterem volt, ki titkaiba bevezetett: az öreg Dumas, aki Careme, Soyer magaslatán állott és Brillat- Savarin tudományát tökélyesitette. Okos dolgot cselekedtem, amikor nagysádnak tanácsoltam, hogy irjon szakácskönyvet, olyan, mint egy pirosra sült, pompás pulykapecsenye.”

Aztán már csak állt a koltói ház ablakában,

mellette letört darabok nevezetes bitófákból és Garibaldi legelső mankója.

Az írás Vinkó József készülő kötetének részlete.