„Tanya van eladó” – ez a címe annak a Bukta Imre-festménynek, amely az Ostoros Pincészet Soltész-sorozatának legújabb tételén szerepel. A cím jól illik a festő önként vállalt „falusi ingatlanos” szerepéhez, amelyben sikerrel ajánlgatja ismerőseinek, művészbarátainak Mezőszemerén az eladó házakat. A turisztikai vonzerőnek szánt tyúkporta ötletéről nem mondott le, de saját tyúkokat már nem tart, amióta elvitte mindet a róka… Párjával, a performance-művész Kónya Rékával a közösség számára ezen, saját konyhájukban pedig a székely fogások és a paleo étrend ötvözésén dolgoznak.

A falunak vagy önnek van ekkora vonzereje, hogy idecsábítja a hazai művészvilágot?

Ez már inkább öngerjesztő folyamatként működik. Nem tudom, másoknak mi Szemerében a vonzó,
talán a falu egyszerűsége, illetve az, hogy olcsók az ingatlanok, aminek számos társadalmi oka van.
A művészek szociálisan érzékenyek, tehát jól érzik itt magukat.

Együttéreznek a falu gondjaival, a szegénységgel?

Igen, sokat beszélgetünk erről. Sajnos van itt néhány falu, ami elmaradt valahogy a fejlődésben, és ennek is sok oka van, például a falu vezetése. Én is önkormányzati képviselő vagyok, tehát magamra is mutogatok.

FALUMENTŐ TERVEK
1.
Régi hagyomány volt a faluban az olajütés, ezt szerették volna újraéleszteni. Egy kis nonprofit cég – pályázati segítséggel – másfél évig üzemelt is a faluban. A terv az volt, hogy a szemereiek újra elkezdenek tököt termeszteni. A képen szereplő, Kónya Réka által tervezett kis olajosüvegcsék Finnországba készültek, de aztán nem került beléjük olaj...



2.
Földútprojekt. Munkában a Bukta Imre által tervezett és készített cséplődob (2013)



3.
A Tyúkváros Bukta Imre által megépített makettje

Mit kellett volna jobban csinálni?

Sok múlik azon, hogy a vezetés mennyire kreatív. Nekem az a filozófiám, hogy nagyot kell álmodni, mondjuk így, és ha abból a realitás visszavesz 50 százalékot, még akkor is nyert ügyünk van.
Itt van például a tyúkporta terve: egy szegedi kutató, Z. Karvalics László azt írta, olyan zseniális ez az ötlet, ami teljesen megfordíthatná a település sorsát – a levendula termesztését hozza fel hasonló példának a világból. Sok vidéki testület gondolkodik úgy, hogy először legyen az út befoltozva, a járdák megigazítva, és majd utána lehet nagyot álmodni, ő pedig épp fordítva gondolja, és ezért értékeli az ötletemet. Talán most fel tudnám frissíteni a tyúkfarm gondolatát: ha megkapja a szükséges támogatást, akkor nem megigazított, hanem új járda lesz a faluban. Ha előbb az utakat foltozzák be, akkor az úgy marad 20-30 évig.

A tyúkportára elfeledett, őshonos tyúkokat telepítenének, ami aztán turisztikai látványosságként szolgálna.

A tervet az előző önkormányzat már elfogadta, és pályáztunk is támogatásra, de sajnos nem nyertünk.
Ez egy mindent átfogó beruházás lenne, az önkormányzat már vásárolt is nagyon olcsón három egymás
mellett álló régi házat, amit fel kellene újítani, és étteremként, magtárként, játszóházként vagy előadóteremként lehetne hasznosítani. Van egy nagy, 5-6 ezer négyzetméteres terület is hozzá – olyan idegenforgalmi attrakció lehetne ez, ami Egerből és a Tisza-tótól is idevonzaná az érdeklődőket.

Olyan lenne, mint egy szürkemarha-csorda, csak kicsiben.

A tyúkok ólakban laknának: egy ólban lenne egy kakas, hogy ne legyen veszekedés, és három-négy tyúk. Lenne gyöngytyúk, kendermagos és csóré nyakú, a Kárpát-medencei vagy közép-európai tyúkólak pedig a néprajzi gyűjtések alapján épülnének fel: minden tájegységhez a megfelelő ól és tyúk tartozna –  látványosságnak sem lenne utolsó. Ezeknek a makettjét már meg is építettem. Zalában például három méter magas, süveg formájú, tapasztott, fehérre meszelt ólakban laktak a tyúkok.

Honnan jött a tyúkporta ötlete?

Réka vett valahol egy Tyúklexikont, ez motivált minket. A világ tyúkjai szerepelnek benne a szumátrai fekete baromfitól a fehér bóbitás holland dísztyúkig: van olyan kakas, amelyik sosem tud lejönni a fáról, mert három méter hosszú a farka. Rendkívül érdekesek, és a tervek szerint a nemzetközi tyúkok képzőművészek által alkotott üreges szobrokban laknának, ilyen módon ez egy szoborbemutató is lenne. Mezőszemerén is vannak sokan, akik ebbe örömmel beszállnának. Ezek a szobrok lehetnének bármilyen anyagból, akár poliészterből vagy fémből is, bármiből, amiből ki lehet alakítani üregeket a tyúkoknak éjjeli szállásra. Lennének állatsimogatók és séták is, hogy izgalmas legyen a gyerekek és a felnőttek számára egyaránt.

A tojás pedig megalapozhatná a gasztronómiát.

Rengeteg népi ünnep létezik a tojással, a kakassal, a tyúkkal kapcsolatban, elég csak a húsvétot említeni, és ezekre lehetne fesztiválokat szervezni. Az étteremben pedig friss, falusi tojásból készült ételeket lehetne kapni. Ópusztaszeren sem volt semmi, és ma tízezrek látogatnak oda. A semmiből tehát lehet teremteni valamit. Ma már nem sokan tartanak tyúkot itt, Mezőszemerén sem, a kendermagosról nem biztos, hogy eszébe jut egy iskolás gyereknek, hogy hogyan is néz ki. Szednénk valamennyi belépőt, és a farm szociális munkára is lehetőséget adhatna, átfogó projekt lenne. Nem adtuk fel, most újra megpróbálunk támogatást szerezni rá. Ha zöld utat kapna, biztos, hogy megváltozna a falu.
Lenne idegenforgalom, és az ingatlanárak is följebb mennének. Ez nagyon sokat jelentene, mert amiatt, hogy olcsók a házak, sokan inkább pusztulni hagyják. A 70-es években 2300-an lakták a falut, ma pedig 1100-an. Szerencsére a távozók mellett jönnek is a faluba, a művészek mellett újabban finn családok.

Finnek?

Igen, van öt finn család: az „első fecske” művészeti kapcsolatok révén érkezett, aztán idecsábította a többieket. Fontos, hogy itt vannak.

Hány művész él most a faluban?

Már tíz fölött van a számuk. Vannak, akik szeretik, ha összejárunk, és vannak, akik pont a nyugalmat élvezik. Közülük páran minden évben szerveznek partit, és akkor meghívnak nagyjából mindenkit. Nekünk pedig ott a művésztelepünk a falu közepén, igaz, ezt most éppen áruljuk. Tavaly lett húsz éves az alkotótábor – idén már csak egy búcsúbulit tartottunk, mert úgy döntöttünk, hogy befejezzük.
A vacsorákat mindig közösen készítettük, általában bográcsban, Szirtes János például halászlevet főzött, sőt a szilvás gombóc is részévé vált egy művészeti projektnek. Aztán ha vége volt a művésztábornak, mi, szemerei művészek szép őszi estéken rétesfesztiválokat szerveztünk magunknak.

A meghívott művészeknek pedig megtetszhet a falu…

Beszélgetünk erről-arról, van-e olcsó ház, nézzük meg – nekem, mint önkéntes szemerei ingatlanosnak ez jó alkalom. Sokan keresnek, hogy tudok-e valamit. Valahogy az terjedt el, hogy falusi ingatlanosként is működöm, adnának százalékot is, de megmondtam, hogy nem ezért segítek, hanem hogy Szemere megmaradjon olyannak, amilyen volt. Az ingatlanossággal művészetileg is nyertem, mert amikor kinyitom a múltba dermedt, 10-15 éve lezárt házat, feltárulnak előttem a szobabelsők, a vitrinek – csodálatos időutazás visszamenni a hatvanas-hetvenes évekbe. Ezeket lefotózom, hogy továbbküldjem például a finneknek, de a házbelsőket meg is festem: a Godot Galériában nemrégiben volt ebből egy kiállításom.

Ez a vidéki dizájn, amit gyűjt?

Ez az egyik szelete, ami a lakásokon belül van, és amiket a családi emlékezet őrzött meg. De beletartoznak a kültéri monumentumok, a kereszt vagy az első világháborús emlékművek is, a közterek, a falu fizikai teste. Ilyenek például a jószándékú, de naiv fafaragványok a hét vezérről, ezek is hozzátartoznak a vidéki vizualitáshoz.

A megvásárolt házakat hogyan újítják fel?

A művészek és a finnek igyekeznek megőrizni olyannak, amilyenek voltak, de a változást nyilván nem lehet megakadályozni. A változások pedig különböző módon történtek: a 60-as évektől a lovak és tehenek számának csökkenésével elkezdték lebontani az istállókat, ami legtöbbször ugyanilyen nádfedeles vályogház volt, mint az én műtermem. A mezőgazdaság szocialista átszervezésével jöttek a körmös traktorok, begyűjtötték és elvitték a parasztoktól a lovakat, a szekereket. A fiatalok elmentek Egerbe ipari tanulónak, ahol egy panelnegyedet építettek a számukra, és a panelkultúra aztán visszajött ide a faluba. Amikor megnézem ezeket a zömmel már kádárista kockaházakat nagyon eklektikus kép tárul elém, mert visszaköszönnek a drótból hegesztett polcok, rajta a városi nippekkel, ugyanakkor megvannak még a népi motívumok is. Mostanában pedig tényleg mindenféle megjelenik a lemezajtótól a kék-zöld-piros kerítésekig. Valamikor organikus kerítések voltak a faluban, fából szőtt vesszőkerítések például. És természetesen semmi nem volt zárva, mára ez is megváltozott.

Ezek a motívumok vonzották vissza a szülőfalujába?

Fontosak ezek a számomra, mert újraidézik az elraktározott emlékeimet, művészileg pedig mai, aktuális élményekkel gazdagítanak. De az internet korában tulajdonképpen mindegy, hogy az ember Afrikában él egy lombsátorban, vagy Mezőszemerén, vagy New Yorkban.

Mindemellett földet is művel.

Az a rossz hírem van ezzel kapcsolatban, hogy ezt fel kellett adnom. Valóban úgy indult 2010 körül, hogy vásároltam egy kistraktort és hozzá mindenféle mezőgazdasági eszközöket, mert több rokonom kertje is parlagon maradt, úgyhogy azt beszántottam, beboronáltam, és a házunk körül is van több mint egy hektár elvadult terület, azt is megműveltem. Kukoricát termesztettem, jól is ment, voltak tyúkjaink, nevük is volt, amíg egyszer csak a róka az összeset el nem vitte. Látszott, hogy szegény kakas nagyon küzdött a lányokért… Itt, a falu közepén tehát rókák tanyáznak, sőt aranysakált is láttak mozogni. Ezután következett a másik csapás, hogy a sok, 30-40 hosszú sorból álló kukorica felét lerágták a hörcsögök. Azt mondtam, hogy akkor én nem fogok küzdeni, mert így ennek nem sok értelme van.

Hörcsögtámadás?

Invázió volt, több mázsát rágtak le egyik napról a másikra. Úgyhogy fel kellett adnom. Most éppen szóltak, hogy Izolda nénémnek beszántom-e a kertjét, mondtam, hogy mindenképp beszántom, hiszen megvannak még az eszközök, de lassan hirdetés alá teszem ezeket is, mert nem tudok velük mit kezdeni. Ez egy nagy küzdés. Látom az idős asszonyokat, tényleg gyönyörű a kertjük, de reggeltől estig ott vannak, napi 15 órát. Termesztettünk paradicsomot is, de azt meg a zöld vándorpoloska tette tönkre. Tiszabábolnán van egy kis telkünk, Réka most ott termeszt paradicsomot, meg ami a konyhára még kell.

Valahol meg is lehet érteni, hogy nem termelik meg a zöldséget a kertekben, inkább megveszik a Tescóban.

Ez a vidék általános problémája, de én is megértem. Aki eljár dolgozni, nem tudja megtenni, hogy amikor hazajön, rögtön menjen is a kertbe gyomlálni. Ez nagyon nagy munka. Volt egy olyan ötletem is, hogyan lehetne ezeket a kerteket művelés alá vonni: terveztem egy cséplőgépet, meg is építettem, készült erről egy film is. Az volt a tervem, hogy a közmunkaprogram keretében az idős emberek kertjét meg lehetne művelni kistraktorral, bevetni mondjuk gabonával, mert az hasznos a tyúkoknak, vagy kenyérsütéshez is, majd kicsépelni, kitisztítani, s végül megkapja a tulajdonosa. De ez sem valósult meg.

A tyúkportára nézve viszont nem jó hír, hogy itt rókák garázdálkodnak.

Be kell nagyon finom hálóval hálósítani, ez ki van találva. Elmentünk a nyíregyházi állatkertbe, ahol madarakat is tartanak, és ott szakmailag tájékozódtunk, hogyan is kell ezt csinálni. Elmondták, milyen mélyre kell a hálót alul letenni, hogy a tyúkok még tudjanak kapirgálni, de a féreg, patkány, ilyesmi ne jöjjön be. Mindennek utánajártunk.

Vagy a rókákat is be kell vonni a projektbe.

Egy külön ketrecben bemutatni, ahogy sóvárognak.

A festményei viszont már négy borospalackon is láthatók. Hogyan alakult ki a kapcsolat az Ostoros Pincészettel?

Amikor ideköltöztünk, nagy köröket tettünk, hogy megtaláljuk, hol lehet jó bort kapni. 2000-ben még nem volt a borászat ilyen fejlett, azóta hihetetlen pozitív változások történtek. Az ember elmegy egy nagy szupermarketbe, és ott állnak a kitűnő magyar borok szép esztétikus csomagolásban – ez akkor még nem volt. Mentünk mindenféle rossz lőréket kóstolgatni, amikor pont Ostoroson találtunk egy jó pincészetet, de amikor az ottani borász sajnos meghalt, elakadtunk ebben a történetben, hogy organikus borokat igyunk. Ezután jött a Soltész Gergővel való kapcsolat, kitűnő borai vannak.

Mit szólt, amikor Gergő előállt az ötlettel, hogy legyenek festmények a palackon?

Nagyon tetszett, bár merésznek gondoltam, hogy akár egy feliratos, akár egy dizájncímke után reprodukció reklámozza a bort, de azt mondja, nagy sikere van. Húzta ez is a bort, a jó bor pedig vitte a festmény hírét. Ami külön jólesett, hogy a Delelő nevű bor az én Delelő című festményemről kapta a nevét. A tervező Ipacs Géza ötlete volt egyébként mindez, aki a francia példát látva szeretett volna műtárgyat tenni a címkére.

Ezeken a képeken az a fajta vidék jelenik meg, ami az ön műveire jellemző, tehát nem a „naplementében döcögő szekér” romantikus stílusa. Ez az ön „mezőgazdasági művészete”. Nem volt különös ötlet ezeket tenni a borokra?

Engem is meglepett, a

Béla fácánnal című képet a piros melegítőfölsővel például kockázatosnak gondoltam.

A Delelőt, amelyen tehenek pihennek, nem annyira, de ezt igen. A siker azonban teljesen rácáfolt az aggodalmaimra, mert működik. Meg is lepett.

Ez misszió is, a műalkotásokkal olyan helyeken találkozhatnak az emberek, ahol nem várnák.

Egy biztos, hogy megnézik. Szép boros címkékből nagyon sok van, de ez kitűnik közülük. Hú, mi ez? Kóstoljuk meg! Valahogy így gondolom.

Önök milyen konyhát visznek?

Édesanyám gyerekkoromban általában főzelékeket főzött. Nem volt zöldséges a faluban, a kertben megtermett zöldségeket húztuk ki a veremből télen is: mondták, hogy menjél már, vegyél ki a veremből egy kis sárgarépát. A havat el kellett kotorni, és úgy vettük ki. Nagyon ízletes volt, és azóta is szeretem a főzelékeket. Most itthon Réka főz, ő sepsiszentgyörgyi, ezért székely ételeket eszünk.

Kónya Réka: Az egyik kedvencünk az agyas leves. Szerintem csak a mi vidékünkön készítenek ilyet, ott volt divat disznóvágáskor – emlékszem, gyerekkoromban alig vártam. Káposztalé van benne igény szerint vízzel hígítva, rizs, reszelt sárgarépa és torma. Rengeteg torma. Ezt szoktam csinálni, agy helyett hússal. A másik, amit ma is főztem, a lucskos káposzta, ahogy mifelénk készítik – pirospaprika nélkül, sok csomborral. Nálunk negyedekbe vágják a káposztát, és úgy főzik, de nekem ez most nem sikerült, mert nagyon nagy fej káposztát kaptam.

Minden nap főz?

Muszáj, mert most paleoszerű diétán vagyunk, és az nem egyszerű történet.

A hagyományos székely konyhát ötvözik a paleóval?

Igen. A kenyeret is én sütöm, meg sem tudnám enni a boltit.

Disznóvágást szoktak tartani itt, a faluban? Vannak egyáltalán disznók?

Nincsenek. Húsz éve még sok volt. Amikor idejöttem, még volt egy kis csorda is, nem nagy, de azért 10-15
tehén legelészett.

Bukta Imre: Nekem érdekes élmény, ha elmegyünk Székelyföldre, mert ott még vannak tehéncsordák. Sükőn – ez egy kis falu Székelyudvarhely mellett – száz lakosra jut 160 tehén. Ott ez valahogy még működik.

LUCSKOS KÁPOSZTA

Hozzávalók:
- 2 kisebb fej káposzta
- 70 dkg zsírosabb disznóhús
- darabka füstölt szalonnabőr vagy füstölt csont
- 2-3 gerezd fokhagyma
- só, bors, csombor, kapor

Elkészítése:
A káposztát cikkekre vágjuk, a húst feldaraboljuk, fazékba tesszük, felöntjük annyi vízzel, amennyi ellepi. Só, bors, csombor, kapor, fokhagyma, szalonnabőr kerül bele. Lassú tűzön addig főzzük, amíg a hús megpuhul. Ecettel savanyítjuk, tejföllel tálaljuk. Ha sűrűbben szeretjük, lisztes-tejfölös eresztékkel behabarjuk.