Mikor árnyékot keresve behúzódtunk a napos, frissen elkészült teraszra, még nem sejtettük, hogy miben lesz részünk. Szinte véletlenül keveredtünk ezen a délutánon Göncruszka egyetlen éttermének teraszára, helyi javaslatra választottuk a környék adta lehetőségek közül.

Már érkeztünkkor gyanakodni kezdtünk, míg mi a mutatós kávéinkat kortyoltuk, addig egy komplett osztály kanyarodott ki az épületből, iskolaköpenyüket húzta-cibálta a tavaszi szél. Kamaszok voltak, abból a hosszúnál is hosszabb végtagú időszakból, amikor nem jellemző a társadalommal való kommunikáció. A kisétáló gyerekek azonban lelkesen ránk köszöntek, mi pedig – a meglepettségen túllépve – boldogan viszonoztuk azt.

Alighogy eltűnt az osztály, egy biciklit támasztottak a teraszunk aljának és megjelent a vendéglátónk, Sohajda Levente lelkész úr. A mellénk kanyarított székre leereszkedve hamar mesélni kezdett. Mert a Tejjel Mézzelnek története van.

A református gyülekezet 2006-ban, Levente vezetésével méhészkedésbe fogott. Nem voltak világmegváltó terveik,

úgy gondolták, hogy ha szaktudás híján lesz annyi mézük, ami megédesíti a telüket, akkor már jól jártak. A méhek azonban másképp látták a helyzetet,

a 2006-os év fergeteges mézmennyiséget hozott, ami jóval túlmutatott az igényeken. A gyülekezet, egy nonprofit kft-be tömörülve értékesíteni kezdte a hidegen kezelt mézeket, amelyek hamar felvevőpiacra találtak a világ számos pontján.

A pénz befektetése csak átmeneti fejfájást okozott a méhészkedő közösségnek: kisebb, apróbb lépésekkel indultak, ösztöndíj programot hoztak létre, gyerektábort szerveztek és titkon elkezdtek abban reménykedni, hogy ha ez a bevételi forrásuk ennyire stabil, akkor valami nagyobb célt is kitűzhetnek maguk elé: újra megnyitják a göncruszkai iskolát.

Mindent település halála, amikor bezárják az iskolát. Jön az elnéptelenedés, az elöregedés, a gyerekeket már semmi sem köti az otthonukhoz. 2006-ban ez a sors várt a helyi iskolára is, az intézményt az önkormányzat bezárni kényszerült, és ez így is maradt egészen 2011-ig.

Közben a mézből származó bevétel akkorára dagadt, hogy a gyülekezet, pontosabban a méhészet, egészen pontosan a nonprofit kft. megkapta az önkormányzattól az iskolaépületet, és 16 diákkal el is indult az év. Az első három termet önerőből újították fel, de olyan kevés támogatást kaptak még ebben az évben, hogy az üzemetetési költségeket és a béreket is minimumon voltak kénytelenek tartani, falevéllel és szalmabálával fűtöttek, melyet a gyülekezet tagjai és helyi gazdák gyűjtöttek össze.

„Amikor felmerült az iskola alapításnak ötlete, nem volt közöttünk a gyülekezetben tanári diplomával rendelkező. Nem sok fogalmunk volt arról, mit is jelent egy iskola működtetése a hétköznapokban- talán ezért is voltunk annyira bátrak, hogy kivétel nélkül mindenki támogatta az alapítás gondolatát. Az első pillanattól fogva tudtuk, hogy

nem egyszerűen azt szeretnénk vissza, amit néhány évvel korábban bezártak, hanem valami teljesen eredetit szerettünk volna életre hívni, ezt értem mind oktatási, mind nevelési szempontból.

Ezért indultunk nagyon kis létszámmal, mert hittünk abban, hogy ezek a gyerekek már azt fogják hagyományozni, amit ők az iskoláról ebben a környezetben megismernek, ami számukra itt természetessé válik. Nagy kiváltság nekünk az autonómiánk, amit mind fenntartóként, mind intézményként élvezünk, s ez a gyerekek hétköznapjaiban is megjelenik, úgyis mondhatnánk, hogy egyszerűen más az érték és ebből következő életrendünk.”    

A fejlődésük azóta töretlen. A méhészet és a méhészet által kiépített kapcsolatrendszer megbízható hátteret biztosít számukra, amit a közösség hite és összetartása rendre megsokszoroz.

Az iskola ma már budapesti magániskolákat megszégyenítő felszereltséggel és a legjobb európai alternatív iskoláktól tanul szellemiséget a református léttel ötvöző légkörrel, tanmenettel működik.

Itt minden tanár az egész lényét ajánlja fel az oktatásra, a testnevelést oktató kollégának köszönhetők az iskola és az étterem faragványai, fa díszítőelemei, valamint az időközben szintén a gyülekezetnek köszönhetően létesült óvoda udvarán található hatalmas kalózhajó is, többen a telebusz-rendszer üzemeltetésében vesznek aktívan részt, itt mindenki megtalálja a számára testhezálló feladatot.

A Tejjel Mézzel is ennek a szellemiségnek a terméke. Mikor elindult az iskola, jó előre lefektették azokat a szempontokat, melyek mentén szeretnék közösségé kovácsolni a különféle élethelyzetből érkező tanítványokat. A református gyülekezet számára oly meghatározó asztalközösség lehetőséget biztosított ennek megélésére, ehhez azonban arra volt szükség, hogy a gyerekek és a szülők is elfogadják:

ebbe az iskolába nem hoznak be ételt, a napi háromszori étkezés közösen, az iskola keretein belül zajlik.

Amíg csupán három teremre korlátozódott az intézmény, addig ez nem is jelentett gondot, de ahogy fejlődött, nőtt a gyerekek létszáma, úgy vált egyértelművé, hogy szükség lenne egy új épületre, amely a menza feladatait látja el.

Így esett a választás a méhészet előtti, a főúton található ingatlanra, amely fejlesztése azonban nem merült ki a felújításban, ugyanis itt is a közösség maga kívánta betölteni a megszülető szerepeket, mire megnyílt az étterem, addigra lett szakképzett szakácsuk is.

Az első időszakban kizárólag a gyerekek magas minőségű étkeztetését tartották szem előtt, majd a technikai és szakmai feltételek megteremtették annak a lehetőségét, hogy nyissanak a nagyközönség felé és a Tejjel Mézzel valódi közösségi étterem és kávézó legyen. Az igényesen felújított, barátságosan berendezett, szellemiséggel feltöltött térben jó lenni. A szellős, tágas elrendezés jót tesz a szemnek,

az egykori iskola bontott, 1823-as gerendái, fafaragványai itt megtisztítva új életet kaptak,

a közösségi élet körbefon mindent, az asztalok közepén a liturgia aktuális, kapcsolódó igéivel találkozhatnak az ott étkezők. A külső és belső egyszerre való jelenléte, a bibliai idézetek, az egész épületet életre hívó hit, a szellemiség aktív jelenléte jótékonyan hat az emberre. A tér nem csak étteremként funkcionál, a helyi gyülekezet a legnagyobb hidegben nem a kifűthetetlen románkori templomban, hanem itt, a vendégtérben vesz részt az istentiszteleteken.

A külsős vendégek befogadásával a gyerekek természetesen nem szorultak ki a térből, az ő menzájuk az épület hátsó traktusában zavartalanul üzemel. Az ebédmenü mindenki számára adott, ottjártunkkor húsleves és nokedlivel tálalt zúzapörkölt volt az étlapon.

A menü viszonylag szűk, de nem szegényes. A hétvégi választék természetesen szélesebb, de a hétköznapok kínálatában is biztosan mindenki megtalálja a számára ideális fogást.

A kávék mellett a teákat szintén érdemes kipróbálni, hiszen a gondosan válogatott gyógyteák mellé a gyülekezet saját méze jár, illetve javasolt figyelni a Tejjel Mézzel programkínálatát, ugyanis folyamatosan tematikus esteket szerveznek, ahol sok esetben a Biblia teremti meg az alapot a fogásokhoz. Most épp Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyve alapján, a falu lakóinak receptjeiből válogatva készül a séf a közös vacsorára. A teraszra pedig zenés esteket szerveznek, grillvacsorával várják a vendégeket.

A Tejjel Mézzelben rengeteg lehetőség rejlik, amit idővel ki is fognak bontani. A gyülekezet közössége, a folyamatosan beépülő új generáció - a megszerzett szakirányú tudásuknak és elköteleződésüknek hála - gondos gazdái az étteremnek, amelyet minden esetben érdemes útba ejteni, ha a Zempléni-hegység lábánál, a Hernád völgyében járunk.