Van, aki a vadászat szerelmese. Ilyen megszállott Bodrogi Gyula. A színész 45 éve a barátom. Egy húron pendültünk mindig, az élet dolgaiban éppúgy, mint a színházi munkákban. Egyetlen dologban különbözünk. Ő szenvedélyes vadász, én meg a bogarat is rajzlap és pohár közé csúsztatva viszem ki a kertbe, nehogy megsérüljön. Megrökönyödtem hát, amikor egy kéziratcsomót nyomott a kezembe: „A vadászkalandjaim, adjuk ki őket!”

Eszemben sincs bakot lőni, gondoltam. Ám ahogy beleolvastam a szövegbe, megnyugodtam. Gyula történeteiben annyi életszeretet, olyan mély állat- és emberismeret rejtőzik, annyi humor és olyan ritka önirónia, hogy

a hamarosan megjelenő Vadakat mesélek című könyvet nyugodtan ajánlhatom a vadászat esküdt ellenségeinek is.

Régi és új vadászhistóriák ezek. Bodrogi Gyula hetven éve járja az erdőt, figyeli az állatok és az emberek viselkedését. Sokszor le sem akasztja válláról a fegyvert, megelégszik a cserkeléssel, hiszen az oroszlánt elég lélekben elejteni, a többi ráadás. A vadnak amúgy sincs puskája. Ez Bodrogi erkölcsi alapállása. Történetei amolyan Esopus-féle jellemrajzok, amelyek egyszerre szólnak vadakról és vadászokról, és nem a szerző hibája, ha az összehasonlításból rendre az állatok kerülnek ki győztesen.

Bodrogi Gyula bölcs öniróniával mesél vadkanvadászatról és üregizésről, baklövésről és fácánozásról, elvtársakról és úrhatnám kocavadászokról, közben felvillantja a szülei, egy-egy nagy színész portréját, elmagyarázza, mi a vadászláz, az őzhívás.

Főz is néha, káposztás fácánt, nyúlpástétomot és még számos ínycsiklandó ételt.

Ebben a könyvben annyi életszeretet, olyan mély ember- és állatismeret, annyi humor rejtőzik, hogy aki belekezd, akkor is végigolvassa, ha eddig soha nem vett a kezébe vadászkönyvet. Ezért ajánlom nyugodt szívvel a vadászat ellenségeinek és a vadászat szerelmeseinek egyaránt a Magyar Konyha Kiadó gondozásában november elején megjelenő könyvet.