A dinnyefélék az ókori görögök és a rómaiak kertjeiben is megtalálhatók voltak, nálunk a XII. századtól termesztik. Júliusban és augusztusban Európa piacait ellepi a sok piros és sárga gyümölcs, de a magyar dinnyének, főleg a hevesi dinnyének sokak szerint nincs párja.

A nyár végéig elérhető sárga- és görögdinnyével enyhíthetjük a kánikulai napok forróságát. A strandidőt kevés növény kedveli, a dinnyefélék kivételnek számítanak. Nem csoda, hiszen a görög Afrikából, a sárga Afrikából és Indiából származik. Az esős vagy akár csak nem kellően meleg időt nem szeretik, ilyenkor ízetlenek, tökszerűek lesznek.

A dinnyeféléket régóta termesztik. A régészeti leletek, a sírokban talált levelek és magok, valamint falfestmények alapján Egyiptomban a termesztésük legalább 4-5 ezer évre nyúlik vissza. A dinnyefélék az ókori görögök és a rómaiak kertjeiben is megtalálhatók voltak.

Bár mi is becsüljük szomjoltó hatását, a görögdinnye Afrikában ivóvízforrásnak számít. David Livingstone 1850-es években tett megfigyelései szerint a Kalahári-sivatag fő terménye volt, mivel az ottani törzseknek mobil víztartalékot biztosított, lehetővé téve vándorlásukat a vízben szegény területeken. A növény jól bírta a szárazságot (azóta tudjuk, hogy sejtjei rendkívüli erővel szívják ki a vizet a talajból, így a legtöbb növény számára már túl kicsi talajnedvességet is fel tudják szívni), és a szeletekre vágott dinnyét megszárítva, élelmiszerként is hasznosítani tudták. A szavannazónákban a görögdinnye ma is elterjedt táplálék. Nemcsak afféle növényi vizes tömlő, de húsát megfőzve is fogyasztják, a számunkra sokszor kellemetlen, ugyanakkor magas olajtartalmú magokat pedig pirítva fogyasztják, vagy kipréselik belőlük az olajat.

Az afrikai dinnye a kereskedelmi útvonalakon az egész világon elterjedt, Indiába 800, Kínába 1100 körül jutott el. Amerikába a hódítók és a rabszolgák egyaránt vittek magukkal belőle, ahol az indiánok hamar megkedvelték és étrendjükbe illesztették. Természetesen ma is népszerű, sőt a tökhöz hasonlóan a legnagyobb dinnyéknek versenyeket is rendeznek. A 2010-es, Carolina Cross fajtához tartozó világrekorder 132 kilogrammot nyomott.

Magyarországra először a sárgadinnye került be, a XII–XIV. században már kiterjedt termesztése folyt. A görögdinnye első írásos említése 1544-ből való. A törökök kiváló új fajtákat hoztak magukkal, ezért a hódoltság alatt a dinnyetermelés országszerte fellendült, a XVII. századi török utazó, Evlija Cselebi elismerősen nyilatkozik a Gyula környéki dinnyéről.

A dinnyeféléket a mezőgazdasági szakemberek a zöldségek közé sorolják. Sokszor felmerül a kérdés, mi különbözteti meg a gyümölcsöket a zöldségektől, de a tudomány mai állása szerint még nem sikerült olyan, a kérdéses termények tulajdonságain (pl. édes – nem édes, nyersen esszük – megfőzzük) alapuló definíciót találni, amely alapján ne lenne legalább egy közismert kivétel. Ugyan a gyümölcsöket és a zöldségeket is jelentősebb átalakítás nélkül, elsősorban nem energiatartalmuk, hanem a bennük lévő vitaminok és ásványi anyagok kedvéért fogyasztjuk, termesztési technológiájuk élesen eltér. A szakemberek ezt veszik alapul: a lágyszárú, intenzív termesztést igénylő növényeket tekintik zöldségnek.

A dinnyét tehát zöldségtermesztők termelik. A mai dinnyetermesztés a XIX. században, Heves megyében alakult ki: Csány, Hort, Erdőtelek és Kál lett a termesztés központja. Az apáról fiúra szálló szaktudás idővel kinőtte a környék adta kereteket, a dinnyések vándorolni kezdtek. Ahogy Matos István írta 1931-ben, „a hevesi dinnyések (250-300 család) tél végén útra kelnek és főleg Fejér, Szolnok, Csanád, Szabolcs megyében a földbirtokosokkal megállapodva felesbe dinnyét termesztenek. Természetesen görögdinnyét is. Földbe ásott, náddal fedett kunyhóban laknak. A birtokos adja a földet, a trágyát, a fogatot a talajmunkákhoz, a piacra szállításhoz, a dinnyekertész végez minden fizikai munkát és a piaci árusítást. Jól jövedelmez – a dinnyések néhány évi munkából otthon házat építenek.”

A lékelés felesleges

A hevesi dinnyések általuk szelektált tájfajtákat, jellemzően sötétzöld héjú, piros belű dinnyéket termesztettek, de volt enyhén bordázott fajta is (Marsowszky). Manapság inkább a világos színű, csíkos fajták dominálnak. Néhol találni sárga belű dinnyét, ha ilyet látunk, érdemes kipróbálni, általában finomak és édesek. Régebben nagy, 10 kiló feletti termés volt a jellemző, ma már a kisebb, cekker- és hűtőszekrénybarát méretek a népszerűek. A mai csíkos-világoszöld dinnyéknek vas-tagabb a héjuk, és nem is annyira jóízűek, mint egy jóféle sötétzöld vékonyhéjú, de minőségük egyenletesebb, kisebb a jelentősége a lékelésnek. Ez egyébként is rossz szokás, csak kellemetlenséget okozhat. A dinnye a földön terem, sokféle kórokozó, például szalmonella is megtelepedhet rajta – felvágás előtt mossuk le, különben a késsel könnyen belenyiszálhatjuk a baktériumokat. Az érettség kóstolás nélkül is megállapítható: ha a szár csonkja még zöld, a dinnye valószínűleg még nem érett túl és nem tartózkodott túl sokat a zöldséges standon. Ha tenyerünk felső élével megkocogtatva, dobhoz hasonló, üresen kongó hangot ad, érett és édes kell hogy legyen. Ezek a praktikák szeptember közepéig is megbízhatóak lehetnek: a különböző termőtájakon termelt dinnyék a nyár különböző szakában érnek, Lőrinc nem tud mindegyikbe belepisilni.

A sárgadinnye a görögnél ma már kevésbé népszerű, pedig nálunk is régebben termesztik. Az uborka rokona, de nem kereszteződik vele, így az ízetlen termés a közvélekedéssel ellentétben nem az uborkatáblák közelségének, hanem a rossz időnek vagy a korai szüretnek köszönhető. Az úgynevezett örmény uborka, a világoszöld héjú zöldség az uborkára érzékeny gyomrúak által is könnyen emészthető – ez ugyanis a sárgadinnye egyik fajtája.

Az édes sárgadinnyéknek is több fajtája van. Magyarországon a nem gerezdes, gömbölyű fajtákat turkesztáninak hívják. Édesek és illatosak, de narancsszínű húsuk puha, így kevésbé bírják a szállítást-tárolást. Igen jóízű régi fajta a Magyar kincs. A rögbilabda alakú, kissé gerezdes héjú, belül sárga vagy zöld fajtákat ananász típusúaknak szokták nevezni. Elterjedt nálunk az Ezüst ananász, amely ugyan illatos, de nem túl édes, vastag héja és kemény húsa miatt viszont jól bírja a gyűrődést – természetesen előszeretettel ültetik. A hasonló alakú Muskotály sokkal finomabb, de vékony héja és puha húsa miatt a termesztők kevésbé kedvelik.

A sárgadinnyék másik fajtacsoportját a nálunk kevéssé elterjedt téli dinnyék alkotják. Ezek hosszú időn keresztül tárolhatóak, az őszre beérő termések akár karácsonyig elállnak a spájzban, de nem túl ízletesek. Sok fajtájuk létezik, nálunk talán a téli import gyümölcskínálatban előforduló, citromsárga héjú, fehér húsú kanári dinnyék a legismertebbek.