Budapesttől Szigetszentmiklós ma már nem távolság, a Szabó malomban tett látogatás mégis kész időutazás. Öt múzeumba illő hengerszék őrli itt a búzát konokul dacolva az idővel, mely elmorzsol értéket és tartást, és összekeveri a búzát az ocsúval. Mert hol van már az a kor, amikor a búzára jó szívvel mondhatták: élet!

A Szabó malom hengergépein patinás réztábla állít emléket az 1865-es évnek, amikor még emberöltőkre tervezett a mérnök, s a haszonnál is többet ért a jól végzett munka öröme. Ebben az évben gyártották azoknak a hengergépeknek a prototípusát, amelyek forradalmi újdonságnak számítottak még 1919-ben is, mikor ötöt az újonnan építtetett sziget-szentmiklósi malomba szereltek.

Nem volt könnyű év az 1919-es, amikor idősebb Szabó József kivágatta a családi szőlőt, és a helyén megépíttette a malmot, hát még az utána következők, amikor a munkáért is meg kellett harcolni, nemhogy a megélhetésért. „Abban az évben született apám, amikor a malom megépült. Mire húszéves lett, nagyapám belefáradt a sok küzdelembe, hát neki is be kellett állnia a malomba – idézi fel Szabóné Szabó Piroska, az egyik tulajdonos. – Akkoriban még ki-ki maga őröltette a búzáját: volt, aki vámcserébe, más teljes egészébe... nagyon megváltozott a világ. Régen apám foga között megroppantotta a búzaszemet, s mindent tudott róla – igaz, nem is volt kétszázféle búza. Csak megroppantotta, s ha a szájában maradt egy kis gombóc, biztos, hogy jó gabona volt: jó a sikértartalma, és jó minden más paramétere is, amit most laboratóriumban határozunk meg. Az időjárás is megváltozott nagyon, több az olyan napsütés, ami kiégeti az enzim-tartalmat, ha pedig sok esőt kapunk aratás előtt, gomba pusztítja el a termést. Mivel kis malom vagyunk, annyi jót mindig össze tudunk csipegetni, ami nekünk elég. Ezért nem ijedünk meg, számítunk azokra a gazdákra, akik évek óta ide hozzák a termést.”

Az Alföldről, Mesterszállásról, Cegléd mellől, Szentesről is vásárolnak. A régi partnerek mellett újabban olyan fiatal gazdáktól, akik tönkölyt termelnek és más, ősi fajtákat, amelyeket a génbankból halásztak vissza. A tönkölyt őrlés előtt hántolni kell: drágább, hiszen több munka van vele, fehérjetartalma értékesebb, tápértéke nagyobb, mint a normál búzáknak. Mindebből a fogyasztó csak annyit érez, hogy hamarabb eltelik vele, s tovább elkerüli az éhség.

A Jóisten is így akarta

A malom annak köszönhette a megmaradását, hogy korszerű volt – és bonyolult. Az oroszok agyonlőtték volna a molnárt, ha el nem menekül, ám a malmot sem beindítani, sem szétszerelni nem tudták. Nem igazodott el rajta senki emberfia, ezért az államosítás után Szabó Józsefet visszahívták termelésvezetőnek. Azzal bosszantotta az övéit: még örül is annak, hogy elvették a malmot, annyi gondot, adminisztratív nyűgöt varrtak a nyakába a háború utáni években. Habár nem magának őrölt, úgy vitte tovább, mintha még mindig a sajátja volna. Hajnali négykor kelt, hogy az adminisztratív munkát elvégezze, és mindenen rajta volt a szeme. A malomhoz tartozó házban, amely valaha a család otthona volt, molnárképzés is folyt, ő tanította a legényeket. Azok is a keze alól kerültek ki, akik most a malomban dolgoznak.

„Szinte ugyanazokat a stációkat járjuk végig, amiket nagyapám és apám is végigjárt. A helyzetünk nem lett más – vagy ha változott is, hát könnyebb nem lett semmiképpen… Apám hallomásból tudta, hogy privatizálják a malmot, de egy évig kellett harcolnunk, hogy visszavásárolhassuk” – meséli Piroska. A kárpótlási jegy, amit a malomért, a házért és egy nagy tanyáért kaptak, a vételár tíz százalékát sem fedezte, de egy percig sem volt kérdéses: vissza kell venni. „Nem bírnám elviselni, hogy még egyszer elvigye valaki, mondogatta apám. Nem mertünk neki ellentmondani, de nem is akartunk, hiszen minden áldozattal a család javát kereste. Naponta jártunk az Állami Vagyonügynökségre, aztán a minisztériumhoz fordultunk, és végre írásba kaptuk: elővásárlási jogunk van. A Jóisten is azt akarta, hogy visszakerüljön, hát 1991-ben megtörtént. Igaz, először hitelt kellett szereznünk, 22 százalékos kamatra, ami akkor jónak számított.”

Csapdahelyzetben

A rendszerváltozás eleje zűrzavaros időszak volt. A téeszek nem adhattak el búzát „maszeknak”, az akkor még állami kézen lévő sütőipari vállalatok pedig nem vásárolhattak a magánkézen levő malomtól. „Bejártuk az ország minden zegétzugát, hogy valami lehetőséget találjunk. Csapdába kerültünk, két évbe telt, míg megindult a piac, és kilábaltunk belőle. Apámon kívül a családból senkinek sem volt a gondolatai között, hogy molnár legyen. Harmati László, az unokája, aki most az ügyvezető, teljesen más pályára készült. Apám hajthatatlan volt: ha Laci nem csinálja, nekem kell kitanulnom. Két lánya közül mindig is én voltam a »fia«, kezdetben a lisztet is nekem kellett teherautóval fuvaroznom. Mindig is meg akartam felelni apámnak – hát miért ne segítettem volna, amikor egész életében értünk dolgozott?”

Szabó Józsefnek akkora hite volt, hogy abból az egész családnak jutott, mind hinni kezdtek abban, hogy ezt az utat kell járniuk. És igaza lett, mert ha nagy nehézségek árán is, de végigcsinálták. Aztán 1997-ben kiszorult a magyar liszt az orosz piacról, leesett az ára, és a családi vállalkozásnak rengeteg nehézsége adódott. Ekkor kezdték el a lisztet háztartások, cukrászdák, pizzériák számára csomagolni. „Apám sosem a végét nézte a dolognak, hogy miként tudna a malomból meggazdagodni. Őt a munka maga és annak szépsége érdekelte, az egész folyamat, mert nagyon sok érdekessége van a mi szakmánknak, habár mára igencsak megváltozott az élelmiszeripar…”

A mai malmok másképp őrölnek, mint a régiek. A Szabó Hengermalom már nem számít modernnek, kevésbé gazdaságos, mint a számítógép vezérelte új üzemek, amelyekben jobban összezúzzák a szemeket, és ugyanannyi búzából sokkal több lisztet nyernek. „Csakhogy, amint apám mondta, kell, hogy erő legyen a lisztben. Azért adalékolják a lisztet, mert már nincsen benne erő. A gazdaságosság mindig is harcolt a minőséggel: hiszen a gazdák is azzal kezdtek új fajtákat vetni, hogy miért ne adna többet az a kis föld” – mondja Szabó Piroska.

Taposómalom

„Soha sincs vége, nem dőlhetünk hátra. Olyan ez, mint a taposómalom. Minden hasznunkat mindig felőrli a malom. Pár évvel ezelőtt én mondtam, hogy hagyjuk abba, de akkor már Laci – aki közben elvégezte az élelmiszer-ipari mérnök szakot – erősködött: nem lehet, ezeknek a gépeknek lelkük van. Ha leállnánk, egy év alatt egy rakás ócskavas lenne az egész. Nem tehetünk le arról, hogy megtartsuk az őseink által megteremtett értéket. Most már elköteleződtünk, ha már a dédszüleink kitaposták ezt az utat – habár nekünk is legalább annyira nehéz.”

Az uniós csatlakozás ugyanis nem sok jót hozott. Nem olyan rugalmas a rendszer, mint korábban volt. „Az igazság az, hogy pár hét alatt ki lehet vinni az összes magyar búzát az országból, s be lehet hozni olcsó, silány lisztet, s akkor már a lisztnek sincs ára. Azt, hogy nem vagyunk függetlenek, egy olyan kis üzem, mint a miénk, megérzi. Mi csak minőséggel tudjuk felvenni a versenyt, azzal, hogy jót kínálunk, minőségi, egészséges étel kerülhet az emberek asztalára. Erre apám nagyon jól ráérzett, amikor nem engedte beszereltetni az adalékkeverőket, amikor ez benne volt a levegőben. Jöttek a külföldi cégek az ajánlataikkal, hogy ilyen-olyan technológiát beépítenének, ha 51 százalékban eladjuk nekik a malmot, de apám nem állt kötélnek, és az élet őt igazolta. Úgy maradtunk, ahogy voltunk, de ki kellett vívnunk ezt a státuszt.”

Termékeik nem találhatóak meg a nagyáruházak polcain, csak a kiskereskedőkén. Sok fiatal édesanya maga megy el Szigetszentmiklósra beszerezni a mindennapinak valót. „Egyik nagyapám gazdaember volt, a másik a molnár. Mindkettejükben megvolt az a tartás, hogy amire kötelezettséget vállaltak – az egyik a föld, a másik a malom iránt –, azt nem hagyták el, s megkeresték benne, amit szeretni tudtak. Amikor nagyon elfáradok, mindig eszembe jut ez, s az is, hogy ők mit szenvedtek. Annak örülök, hogy Laci is megtalálta benne, amit szeretni tud – a vér nem válik vízzé. Ha nem lenne ez az üzem, vagy nem tudtuk volna visszavásárolni, nem bántana, mi lett vele. De mivel itt van, hát hagyjuk veszni? Hiszen ez lett a sorsunk.”