"Felhős volt az ég, csöndes eső szemerkélt, az ecetfa meg a négy juhar a megnyírt orgonabokrokkal versengve már zöldbe borult." Schäffer Erzsébet húsvéti írása

Már két órája ébren volt. Ült az asztalánál, kinézett a kertbe. Az ablak sötét szeme mögött tompa, szürke fényeket kapott a világ. - Honnan van - kérdezte csak úgy magától -, micsoda rejtekhelyről bújik elő egyik napról a másikra ez a töméntelen, harsogóan friss zöld? A hosszú telek után a vad, féktelen, fáradhatatlanul burjánzó rügyfakadás pogány örömre sarkallta, és mindig meglepte. Nem győzi nézni, ahogy kitolják magukat a ragacsos burokból a vidám, apró levelek. Honnan veszi az üzenetet a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót - induljon. A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat. Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon. Ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához. Beleájulni, belealudni, belehalni az első édes, illatos pillanatba. Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyermek, a világ. És most vége a büntetésnek. Nézett, csak nézett kifelé az ablakon és úgy érezte, el kell indulnia. El a házból, ki, abba a virágporos, lázas, reszkető nászba, a guggolva erősödő bokrok oltalmába, az ágaikkal nyújtózkodó fák tövébe, a pattanva bimbót bontó édes virágok közé.  El, el a Mindenség tavaszába! Ki a földekre, ahol a bokrok védelmében fácánok kakatolnak, nyulak helytelenkednek, nagy füleiket nem rejti barázda. Még az óvatos őzek is merészen csipkedik a vetések édes füvét, s bátran a szelek felé tartják finom orrukat. Talán sejtik, hogy a ruganyos mellű, kacagó kedvű szél nem árulja el őket. Cinkosuk. Az anyák és gidák szagát messze röpíti, felismerhetetlen cafatokra szaggatja, és elviszi föl, föl a fellegek fölé. Mert most nincs vadász, nincs gonosz, nincs halál. Reszket, remeg a vágy, életet, nászt kiáltanak mindenek. 

Emlékszem, az utolsó kép után mérhetetlen mélységű volt a csend a moziban. Ott is maradt a nézők fele a helyén. A kifelé igyekvők is meg-megálltak, néztek a vászon felé, mintha várnának valamit, mintha maradnának még.  Gyalog mentünk végig a körúton, aztán át a hídon, s tovább, hazafelé. Leginkább hallgattunk.  Bevallom, féltem Meg Gibson filmjétől. A konkrétságától, a naturalizmusától, a vértől. Másnap egy társaságban beszélgetünk. Valaki azt mondja, a filmben a korbácsolás ideje túl hosszú. Legalább negyed óra. Igen, kibírhatatlanul hosszú. Jó néhányszor becsuktam a szemem. És hosszú a keresztút is. Kegyetlenül hosszú. Hiába múlnak napok, még közel van minden. Ölében a fiával, még előttem Mária tekintete. Még bennem az utolsó könnycseppbe foglalt Mindenség. És ott van a mozi nézőteréről a társak csöndje is. Ekkor szól valaki, hogy a Jézus anyját játszó Maia Morgenstern román színésznő itt van Budapesten.  Bevallom, nem is annyira a személyes kíváncsiság vitt oda. Én megőriztem volna Máriát annak az eszköztelen, visszafogott, mélyen belülről élő asszonynak, amilyennek a történetben megismertem. A forgatás alatt egy titkot őrzött. A Jézust alakító James Caviezel így mesélt erről. - Amikor levettek a keresztről, az ölébe helyezték a fejemet. Kicsit magához húzott. Egy furcsa zökkenést, határozott kis rúgást észleltem. A hasa kemény volt, mint egy labda. Felnéztem rá. Maia szeme könnyes volt, rám nézett, azt mondta.  - Igen, gyermeket várok.  Napokkal később, hogy láttam a filmet, egy barátommal állunk a megállóban. Meséli, tizenhét éves gimnazista lányával kettesben mentek el a moziba. Hazafelé inkább csak hallgattak. Otthon Lilla, aki tudta, hogy anyja nem akarja megnézni a filmet, rábeszélőn mondja: - Anya menj el...! Anyja rázza a fejét, nem. Lilla ránéz, csöndesen, szinte  súgja: - Anya, Ő végigcsinálta! Neked csak végig kell nézni...