Mondják a barátaim, hogy vettek egy fél disznót, aztán valami ismerősnél feldolgozták.

Az állatot, azaz a felét, utánfutóval hoz­ták a harmadik faluból, hajnali hattól két bakra fektetett lesikált asztallapon vár­ta a szerencsétlen a "disznóölőket". Vár­ta, várta. Kora reggelre szólt a gyülekező, kilencre meg is érkeztek az elszántabbak, a házigazda körbekínálta a pálinkát, az­tán nekiláttak... Mesélték, még szerencse, hogy szombaton kezdtek neki, mert va­sárnap délután lett, mire végeztek. Vala­mennyi azért maradt a fél disznóból, de a nagyját elfogyasztották, annyian jöttek a friss kolbász, hurka, frissen sütött oldalas hírére, akarom mondani, szagára.

Hallgattam őket, és Gáspár király for­dult ki a gyerekkori disznóölések deren­gő, hajnali sötétségéből. Vállán gyékény­táska, benne a szerszámai, kések, fenő, bárd. Emlékeimben akkor már ott vacog­tam tisztes távolban a visító disznótól, nem mintha féltem volna, de tudtam, ami most történik, az felnőttdolog. S azt is, hogy a habos vörös vért felfogni, kavarni, sózni - az a disznóölés napok óta készü­lődő pogány ünnepének fontos aktusa. A férfiak a leszúrt állat fölött kört fogtak, Gáspár király egyedül ekkor ivott egy po­hár pálinkát, annak is a felét a disznóra köszöntve, a földre loccsantotta.

Még alig pirkadt, amikor föllobogott az aranyos szalmából rakott áldozati tűz, és a mi göndör mangalicánkra hamaro­san rá sem lehetett ismerni. Gáspár király ilyenkor már az asszonyokkal értekezett, mennyi hús maradjon kolbásznak, szalon­nát mennyit hagyjanak, megvizsgálta a fűszereket, a pucolt fokhagymát, a többit. Odakint a férfiak kezében munkába kezd­tek a kaparók, lobogott a víz az üstökben, láncok súrolódtak a forrázóteknőben, és a fekete disznó lassan hófehérré lett. Mi, gyerekek már ujjunkra húztuk a forró kör­möket, melegített. Aztán beoldalogtunk a kiskonyhába, ahonnan gyomorkordító il­latok felhőztek, készült a hagymás vér, később a friss velő, jó borsosan, májjal, hagymával összesütve.

Gáspár király akkor már fehér kötény­ben ott bontotta a disznót a satupadon, lemetszett egy darabka pörkölt bőrt, és odanyújtotta.

- Rágd csak, erősek lesznek a fogaid - mondta, és máig számban annak a bőr­nek az íze. S ott van Gáspár király, akit közönségesen csak Gazsinak szólított mindenki.

Öreglegény volt. Tavasszal eltűnt, a november hazahozta. Ott szokta támaszta­ni a kerítést a kövér Balogné háza előtt.

Az özvegy Balogné adta Gáspár királynak a legtöbb munkát. Disznóöléskor, nagy­mosásnál. Vizet húzott, fölásta a kertet, havat söpört. Mondják, senki se húzta ki nála ügyesebben az elakadt kisborjút az anyjából. De a legjobb sonkákat is ő pácol­ta, föl is füstölte. Apám a nyárban papírvé­konyra szelte a Gazsi-féle sonkát, sárga­dinnyeszeletet tett mellé. A dinnyefalatot gyöngén megborsozta, ujjnyi sonkacsíkot tett rá és a szájához emelte... Csak égre emelt szemei árulkodtak az élvezetről.

- Gazsi az ízek művésze, nem érti ezt a faluban senki. Elhívják böllérnek, mert ol­csó. Nem kér pénzt, csak kóstolót...

Az már igaz, hogy a kolbásznak is, amit Gáspár király töltött, híre járt a faluban. A májas hurkájának a receptjét meg egye­nesen titok övezte, a pletykák szerint aszú­bort is tett a masszába, de ezt csak Balog­né tudta, az meg nem mondta senkinek. Hímölt-hámolt, de hallgatott. Gáspár király se szólt, csak mosolygott. Tudta mindenki, hogy házhoz járó mindenese az asszony­nak. A rossz nyelvek szerint a munkán túl mást is adott neki Balogné, de azzal meg nem tartoztak elszámolni senkinek.

Gáspár király élete titkokat hordozott. Nem volt semmije, pedig valamikor övék volt a legszebb porta a faluban. Valamikor... Az én emlékezetemben a ház már meg­roppant. A kertet, hogy ne verje föl a gaz, egy rokon házaspár művelte, Gazsinak is vermeltek zöldséget, krumplit, mindig volt valami a pincében, amikor az öreg késő ősszel hazatalált.

Mert Gazsi, Gerendai Gáspár, valahai húsz­holdas gazda, világ csavargója volt. Telen­te disznót ölt, dolgozott özvegy Balog­nénak, de tavasszal nem vetett, nyáron nem aratott. Amikor kiengedett a fagy, s melengetni kezdte az áldott napsugár a földet, kibújt a csalán, s a korán ültetett kotlósok terelgették az első fészekalját, nekiindult Gáspár király. Hogy merre, hol járt, senki nem tudta.

Amikor az őszi fagyokkal megérkezett, letarisznyált, aztán csak jött-ment a fa­luban, kalapjába szajkó tollát tűzte, ha akadt munka, elvégezte. Disznóölésekhez mindig elhívták. Ha nem böllérnek, segít­ségnek. Az asszonyok szívesen álltak vele szóba, de a férfiak nem állhatták.

- Gazsi a legszabadabb ember, akit vala­ha ismertem - hallottam egyszer az öreg Mosonyi bácsit -, azért nem szívelik. Mert nincs megkötve se a szíve, se a lába. Ez neki sokba van, csak az emberek nem lát­nak tovább az orruknál...

- Apád forog a sírjában, te Gazsi! - mond­ták neki mások, de azokkal meg nem tö­rődött. Ránk, gyerekekre mindig volt ideje. Ő faragta a legszebben szóló bodzafuru­lyát, az ő dióhéjba ügyeskedett pörget%uFFFD­tyűje forgott a legtovább. Annyi találós kérdést tudott, nem fogyott ki belőlük. Emlékszem, hányszor gondoltam, vajon merre kacskaringózik az élete. Hol van, amikor nincs a falunkban.

Aztán megtudtam sok mindent.

Nagygazda volt a Gazsi apja, szótlan, so­kat dolgozó. Mindene a négy lova. Azok­nak többet sugdosott a fülébe, mint akár­melyik lánynak. Sokára nősült. Szép lányt vett el, egy vargamester egyetlen lányát. Mondják, nehezen adta a Gerendai csa­ládba a varga a lányát. Mintha érezte vol­na, nem sok időre adja...

A fiatalok éltek, dolgoztak, ahogy mások. A kis Gazsi születésekor a szótlan apja ki­állt az utcára egy üveg pálinkával, széles kedvében minden arra járót megkínált. A fiúcska még ölbeli gyerek volt, amikor megtörtént a tragédia. A fiatalok vásár­ra mentek. Az asszony egyedül maradt a kocsin, várta az urát. Valami megugrasz­totta a lovakat, elengedett gyeplővel vág­tatni kezdtek. Az asszony a gyeplőt keres­te, fölállt... néhány pillanat... elvesztette az egyensúlyát, leesett a robogó szekérről. Még két napig élt.

Gazsi apja lelőtte a lovait. Búskomor lett, tette a dolgát szótlanul. Szülei is belerok­kantak a tragédiába, nemsokára eltemet­te őket. Gazsit rokonok nevelték, gazda­sági iskolát végzett, aztán hazajött apja mellé, gazdálkodni. Múltak az évek, a két férfinak nem volt más öröme, csak a mun­ka. Szépen hozott a gazdaságuk, becsüle­tük volt a faluban.

Ők kerültek elsőként kuláklistára. Amikor a vegyesbolt kirakatában a szégyentáblán megjelent a nevük, Gazsi nekihajtotta lova­it a kirakatnak. Évekre elvitték. Apja amed­dig bírta, dolgozott. A földeket nem adta. Még megérte, hogy a fia szabadult... De Ge­rendai Gáspár többet nem nyúlt a földhöz. Inkább elhagyta a faluját. Tavasszal útnak indult, télre megérkezett.

Vízkeresztkor lett Gáspár király belőle. Pa­pírkoronát tett a fejére, Menyhérttel meg Boldizsárral járták a házakat, köszöntést mondtak. Talán csak ilyenkor láttuk ne­vetni.

- Várjatok, gyerekek, január, február, itt a nyár...