Így érdemes elveszni Franciaországban

Szándékosan elveszni kalandos dolog. Szembe kell menni az ismeretlennel, keresni a helyzeteket, ami kimozdítja az ellustult embert a komfortzónájából.

Még jó régen, amikor autós és motoros újságíróként dolgoztam, egy Franciaországba szervezett, durván túlgondolt sajtóbemutatón gondoltuk úgy kollégámmal, hogy itt az ideje elveszni. Éreztük, a környék sokkal többet kínál annál, mint a gyáriaknak térképre rögzített útvonala, a mesterkélt fotópontok, a kitelepített kávézás meg a hónapokkal előre lefixált ebédmenü.

Egy völgyben, amikor a navigáció jobbra vitt volna minket, mi balra néztünk kollégámmal, ahol a hegytetőn a szőlőtőkék fölött egy kis templom fürdött a napban – nem kellett megbeszélni, hogy mi ellógunk, csak azon volt pár perc vita, hogy ki vegye fel majd a telefont, amikor elkezdenek minket a bestresszelt pr-osok zaklatni.

Voltunk piacon, ahol vettünk sajtot, hozzá kiflit, ettük a kőpárkányon ülve, pont úgy, mint a helyiek. Kávét ittunk ugyanott, ahol a falusiak,

térdig gázoltunk egy patakban, ahol apró kis halak keringtek bokánk körül.

Délben már negyedszer győzködtük a telefonban stresszelő gyáriakat, hogy nincs baj, izé, fotózzuk az autót – pedig akkor még egy kockát sem lőttünk a fehér kombiról.

Ebédre egy falusi vasútállomásnál működő restibe léptünk be, ahol vasutasok, fuvarosok, biciklis turisták ettek és ittak az automatikusan az asztalra tett fehérborból. Két menü volt, A meg B, négy-négy fogás, franciául kiírva egy fatáblára – a nyelvet nem beszéltük, angollal, némettel próbálkozni nem akartunk, így egyikünk ilyet, a másikunk olyat választott. Azt hiszem, soha nem költöttem még el jobban 45 eurót annál – egyszerű, őszinte és tiszta ízek voltak a fehér, kékszegélyű tányérokon.

A vidéki Franciaország hagyományos oldala volt aznap a mi szándékos elveszésünk. Váncsa István könyve pont ilyen: a kezembe veszem, és kiszakadok. A fejemből eltűnik a szürke ősz és vendéglők örök tavaszba terített asztalai között találom magam. A Lakoma trilógiává vált: a görög és török, majd az olasz ételek után a most megjelent új kötet

pont azt az „egyszerű” francia konyhát mutatja be, ami mentes a fine dining allűrjeitől.

Hagyományokon alapszik, a háziasszonyok és a klasszikus vendéglátók kifinomultságát mutatja. Sok magyar fogáshoz képest rendkívül alapanyagigényes és technikás – kimozdítja az ellustult főzögetőt a komfortzónájából.

Igen, nincsenek képek, pont olyan, mint régen: ez nem lapozgatós, ábrándozós könyv, hanem szakmunka, ahol a betűknek van értéke, nem a fotóknak. Váncsa azoknak ír, akik el tudják képzelni, amit olvasnak – tény, a modernkori félanalfabetizmus korában az ilyen ember egyre ritkább, de hát a szerző javíthatatlan kultúrember, aki hála istennek, még nincs maga.

Mint minden könyve, ez is recepteken alapszik, de néha elkalandozik az útleírások, az esszék, a kisnovellák világába – komplex és gazdag. A Lakomát nem akkor – vagy nem csak akkor – olvassuk, amikor valami rafinált receptet keresünk, hanem

akkor is, ha szeretnénk kiszakadni, a fotelben elutazni oda, ahol még nem jártunk, de nagyon szeretnénk.

Előételek, tészták és rizsek, tojásos fogások, mártások, levesek, vízi élőlények, vadak, emlősök és szárnyasok, egytálételek, köretek, sós- és édes sütemények

majdnem hétszáz oldalon

– érezni, hogy Váncsa a legjobb szakmai forrásokat kutatta fel, melyeket személyes élményei és szórakoztató stílusa tesz kerekké. Magyar nyelven még nem született ennél komolyabb összefoglaló a francia gasztronómiáról. Őszintén ajánljuk.