Szalonczukkedli nélkül nincs karácsony

Makacs dolgok a legendák. Hát még a hamisak. A gasztronómiai pletykák ócskapiacán szívósan tartja magát a hit, hogy a szaloncukor alapjául szolgáló fondant cukormáz készítésének titkát egy „nagy francia cukrász”, bizonyos Pierre André Manion vitte magával Franciaországból Berlinbe, s hozzánk német „tsemege-tsinálók” közvetítésével került a XIX. század elején.

Nekik azonban eszükbe se jutott a lágy cukorfalatokat csillogó sztaniolba és selyempapírba csomagolni, a papír végét kézzel kirojtozni, s a csemegét karácsonyfára akasztani. A „salonczukkerl” hungarikum, „magyar találmány”, s ha a világon bárhol beleütközünk, akkor vagy Magyarországon gyártották, vagy idegenbe szakadt honfitársaink készítették. Így írja minden mértékadó lexikon és gasztroblogger egyaránt. Még akkor is, ha Pierre André Manion nevét egyetlen francia szakíró se hallotta. Soha az életben. Se a Larousse Gastronomique, pedig abban négyezer szócikk szerepel. És nem említi a Brehm sem.

Ezzel szemben (Franciaországban) mindenki ismeri Papillot úr történetét. A lyoni cukrászmester (a du Bát d’Argent utcából) 1790 őszének egyik borongós délutánján azon kapta inasát, hogy az a fondant-cukorkákat dézsmálja. Mint

kiderült a kelekótya segéd szerelmes üzeneteket írogatott csillogó papírdarabkákra, azokba cukrokat csomagolt, s a szomszéd kisasszonyt ezekkel ostromolta.

Több se kellett a kapzsi mesternek, inasát kipenderítette, ám a rojtos szélű, csillogó sztaniolba csomagolt cukorkák ötletét megtartotta. Így született a papillote. Épp úgy néz ki, mint a szaloncukor, de a papír belsejére, aforizmákat, vicceket nyomtatnak.

Az első fenyőfát – újabb legenda szerint - Luther Márton állította, de erre nincs semmi bizonyíték. 1604-ben azonban egy német utazó már írásban említi a „családi fát”:

„Strasbourgban karácsonykor a kocsmákban Dannanbaumot állítanak, s teleaggatják színes kivágott papírrózsákkal, almával, dióval, ostyával, cukorkákkal.” Ilyen fát díszített 1828-ban a krisztinavárosi kisdedóvó intézetben Brunszvik Teréz grófnő is, bár Podmaniczky Frigyes szerint a fenyőfát az ő édesanyja (Noszticz Elza) honosította meg Magyarországon. Vay Sándor elszegényedett gróf szerint (aki a pesti társasági életről írt d’Artagnan álnéven) József Nádor harmadik felesége, Mária Dorottya. Csak abban egyeznek meg, hogy akkortájt még minden gyerek külön karácsonyfát kapott.

Kivéve a koldusgyermeket, akiről Jókai Mór írt 1854-ben: „Annyi ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal, picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.” Sőt! 1870-ben (nyilván felesége, Laborfalvi Róza parancsára) már a fát is segített feldíszíteni. Ő az édességet „szalonczukkedlinek” nevezte, elvégre a fenyőfát mindenhol a szalonban állították fel. Már ahol volt szalon. Mert

a parasztember (ahogy alföldi feljegyzésekből tudjuk) legfeljebb egy zöld fenyőágat vitt be a szobába, amire a krumpli mellé tréfásan ráakasztotta a dohányzacskóját.

De a szaloncukor divatját már nem lehetett megállítani. Olyan kapós lett, hogy a három nagy csokoládégyár (a Stühmer, a Gerbeaud és a Kugler) titkos receptekkel várta az ünnepeket. 1891-ben A legújabb házi czukrászat című kézikönyvében Hegyesi József „magyar-francia szakács és vállalkozó” már tizenhét receptet sorol fel. A kínálatban többek közt szerepel „szalon-ananász czukorka”, „szaloncréme-bonbon”, „szalon-pisztácz-czukorka” is. De készült almás, fahéjas, mandulás, mézes szaloncukor is. Ekkor már működtek az első fondantkészítő gépsorok, már ismerik a töltött, a mártott és az öntött szaloncukrot, sőt már tervezik a „ricselő” masinát is, amely a csomagolópapír rojtozását fogja elvégezni. (Egyik ősrégi változatát ma is megcsodálhatjuk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban.)

Ma évente négy-ötezer tonna szaloncukor fogy. A NetPincér felmérése szerint változatlanul a zselés-gyümölcsös, a marcipános és a karamellás, a konyakmeggyes, s a kókuszos szaloncukor a legnépszerűbb. És akik – egészséges életmódra hivatkozva – nem kérnek a szaloncukorból? Azoknak Brillat-Savarint idézzük: „Boldog az a csokoládé, amely miután a nők mosolyán át bejárta a világot, szájban olvadva, élvezetes csókban leli halálát.”