Túl kell élni az ovis kirándulásokat

Ez már a vég: alig pár nap van az oviból és iskolából. Meleg van, süt a nap, ez a kirándulások időszaka: elöl egy tanító néni, hátul egy másik, köztük meg a hátizsákos gyerekek. A rendszer azonban néha beszippant egy-egy szülőt is.

Mindannyian megszédülünk, amikor a saját gyerekeink helyett harminc zsong egyszerre.

A katatón masszából néha kiugrik egy-egy ismerős szó, sztarvórz, póni, jégvarázs, tízórai.

Ez az, amibe bele kell kapaszkodni, enni valami rendeset, hogy felnőttes példát mutatva – és nem lebőgve az óvónő előtt – tovább csináljuk a menetelést.
Ugyan néha gyanúsan szabályosnak tűnik, de a szülő sem a gyermekei által meghagyott maradékon él. (Ha egyszer majd elfoglalnak minket a földönkívüliek és egy távoli galaxisban kapunk egy helyes üvegkalitkát, hogy az ő gyerekeik is megbámulhassanak minket, biztosan az lesz kiírva, hogy az utódaink megrágott falatkáin tengődünk évek óta, ami éppenséggel igaz, de nem törvényszerű.) Néha apa és anya is megérdemelnek egy normális szendvicset.
Hogy szülőként is elviselhető legyen a csipszes zacskók zörgése meg a hangosan kortyolt cukros üdítők, készítsünk magunknak valamit, pár jó falatot, ami megmentheti az egész napot.

A mi tippünk a kirándulós luxusszendvics,

mert ezúttal tényleg megérdemeljük.
Olyan szép kilós disznócombot találtam a hentesnél, arra gondoltam, kisütöm egyben, vékonyra karikázva, hidegen mennyei lesz. Amikor még tizenöt éve egy hotelben dolgoztam és néhány vendég elvitelre kérte a vacsorát, a séfünk használt ilyesmi receptet – soha nem volt panasz rá, de mi is gyorsan eltakarítottuk a maradékokat.

A titok a jó mustár.

Magyarország tényleges gasztronómiai megújhodása akkor lesz, hogy nem veszünk többé vizes, ízetlen, semmire sem jó, de annál gusztustalanabb színű ipari mustárokat. Ide pikáns, erős anyag kell – még a dijoni sem az igazi. Pácolni a csípős angol verziók a legjobbak, amelyek hála az égnek, egyre több helyen megvehetők már.
Tépjünk le egy marék friss zöld fűszert, vágjuk apróra, adjunk hozzá egy jó kanál mustárt és olajat, majd masszírozzuk bele a húsba. Érdemes egy fél napot pihentetni, de ha azonnal megsütjük, a sót is tegyük a kencébe. Két újhagymát vágjunk föl, tegyük a jénai aljába: erre mehet a már besózott, serpenyőben pár perc alatt körbesütött hús.
110 fokon három óra, letakarva. Ha megvan, vegyük le a fedőt, kenegessük át az összegyűlt lével, majd 180 fokon, fedő nélkül, légkeverésen mintegy 10 perc alatta adjunk egy kis plusz színt neki.

Legyünk kemények, mondjunk ellene az ördögnek:

csak akkor vágjuk fel hajszálvékony szeletkékre, mikor elhűlt.
A hagymát, amely tulajdonképpen megfőtt a párában és húslében, szedjük ki egy tálkába. Öntsük fel tejszínnel és botmixerrel pépesítsük. Erre a hangra úgyis megjönnek a gyerekek, ha ízlik nekik, (sajnos általában nem szokott) akkor nekik is készítsünk igazi, tisztességes útravalót – jobb, ha még fiatalon próbáljuk meg őket hozzászoktatni a valósághoz.
A jénai alján összegyűlt húslé igazi kincs: egy szűrőn áttöltve öntsük át mondjuk egy wokba, és magas hőfokon, folyamatosan kevergetve sűrítsük be.

Barna lesz és finom, benne a hús és a hagyma minden ízével – arra tökéletes, hogy meglocsoljuk vele a ciabatta egyik felét.

Nem kell sok, pont elég egy kiskanálnyi, annyit bőven elszív a tészta.
A másik felet kenjük meg – ne túl vastagon, hogy elkerüljük a szétspriccelését – a hagymás krémmel, majd fektessük rá az éles késsel vékonyra vágott húsokat. Mehet fölé egy kis zöldség, hisz

kell a vitamin, hogy szervezetünk képes legyen elviselni mások gyerekeit.Titkos tippként pici balzsamecetet javaslok – érdemes spriccelős üvegben venni (vagy beletölteni abba), mert egy-két ciccentés a zöldségre pont elég és az ételt sem nedvesíti túl. Aki nem szereti a kenyérféléket, vagy hadilábon áll a gluténnel, mindezt kukorica alapú tortillába is tekerheti – az is remek falat, ad annyi energiát, hogy szülőként is túléljünk egy közepesen elvaduló ovis- vagy iskolás kirándulást. Már csak egy hideg sör kéne a hamar elfáradó apáknak.