2011-ben Kaló Imrét választotta a Borászok borászának a Vinum Praemium által jelölt ötven borászból álló kuratórium. A Szomolyán élő erdész kitartó munkájával, sajátos zamatú és ízvilágú boraival vívta ki a rangos elismerést. Borfilozófusnak is tartják, aki nem csupán készíti a bort, de úgy mesél róla, mint az élet italáról.
- Mindenki azt mondta: készüljek fel arra, hogy ön nem ebben a században él. Ezek után egy "remetére" számítottam, miközben itt minden nagyon is XXI. századi: a táj, a pince és Kaló Imre is.
- Én is csak egy ember vagyok a sok közül. Ám az életem iránymutató alapgondolatai a természet működési rendjéből táplálkoznak, és függetlenek a természet rendjétől elrugaszkodott virtuális, látszatemberi gondolkodástól.
- No, azt is mondták, hogy akadémikusi szinten fűzi a szavakat.
- Csak kimondom azt, amit gondolok. Erdész vagyok. Ez a szakmám. Harminckét éve járom az erdőket. Sok időt tölthettem egyedül a természetben. Sok gondolat jár a fejemben. Beszélgetek a fákkal, a bokrokkal, az állatokkal, de még a kövek hangját is hallani lehet a csendben.
- És miről beszélgetnek?
- A föld, a talaj, a homok, a forrás, de még a szél is azt üzeni, hogyan lehet harmóniában élni a természettel. Az emberen kívül ugyanis ezt minden élő és élettelen tudja, csak az ember hiszi azt, hogy bármit büntetlenül lerombolhat. Már gyerekként megtapasztalhattam, mit jelent együtt élni a természettel - akkor, amikor még kézzel fogtuk a halakat a Kánya-patakban. Nekem még úgy tanította a nagyapám, hogy amiből a ló iszik, abból az ember is ihat. Ma már nem tartanak lovat az emberek, a patakból elúsztak a halak, a víz pedig szennyezett. A ma élő ember olyan mértékben rombolja a környezetét, hogy nem képes generációs kötelezettségének megfelelően továbbörökíteni a tudást: hogyan lehet és kell együtt élni a természettel. Pedig akinek az élete az önzésről, a pillanatnyi látszatörömökről szól, az önmagát és vele együtt a faját pusztítja el. Ma sokan a virtuális élet fogságában érzik jól magukat, távol a természettől, a legtöbben pedig el sem gondolkoznak azon, hogy milyen rövid a születés és az elmúlás meztelensége között kapott idő, amit úgy hívunk: élet.
- Önnek viszont ezek szerint még megadatott, hogy átvegye ezt a tudást.
- Nálunk még együtt élt a három nemzedék. A legtöbb időt a nagyszüleimmel töltöttem, így tőlük is tanultam a legtöbbet. Tudást és szeretetet. Mert e kettő, ha igaz és őszinte, mindig együtt jár. Remélem, idővel nekem is megadatik, hogy a tudásomat és a szeretetemet a gyermekeimen keresztül átadhatom majd az unokáimnak. Nagyon készülök erre, de ismerem a természet bölcsességét, hiszen mindennek eljön az ideje: légy türelmes, dolgozz meg érte!
- Lám, Kaló Imrének is időre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson a borokhoz, megdolgozott érte. Előbb azért erdész lett.
- Nem véletlenül fogalmaztam úgy az előbb, hogy erdész vagyok. Igaz, a szőlő teljes embert kíván, így az erdőt már nem úgy járom, mint a kezdetek kezdetén, de ma is erdész vagyok.
- Miért lett erdész?
- Amiért borász is. A nagyapám, Lakatos Miklós testvére, Lakatos Lajos erdész volt. Ha meglátogatott bennünket, mindig hozott egy kis gyümölcsöt. Szőlőt, almát, epret, rövidszárú fekete cseresznyét. Esténként mesélt a kinti világról. Megszerettette velem az erdőt. Ő és a segéderdészként is dolgozó nagyapám mindent tudott a természetről. Kiválóan ismerték a növényeket, az állatokat. Tőlük tanultam meg azt is, melyik gomba ehető; milyen a tinóru, a kucsmagomba, a csiperke vagy a pereszke, s hogy micsoda finom ételek készíthetők belőlük.
- Miért nem lett gombász?
- Valójában az vagyok. Az erdész gombász is.
- Értem: az erdész kicsit botanikus, kicsit állattanász és gombász, sőt még vadász is. De azért mégsem borász.
- Ez így nem teljesen igaz. Lám, Gere Attila is erdész, és milyen kiváló borász vált belőle! Az ugyanis, aki olyan faluban, olyan természeti környezetben nő fel, ahol a gyümölcsök sokasága áll a rendelkezésére, az megtanulja az alapokat. A borászatét is. A magyar embernek mindig azt tanítják, nekem is így magyarázták, hogy a magyar bor az egyik legjobb a földön. Az életem során nekem megadatott, hogy nemcsak a magyar ételek finomságában, de a magyar borban is megtaláltam a gyönyörűséget. Bármerre jártam is eddig a földön, nem találtam a hazaiakhoz hasonló ízeket.
- Nem csak a szíve mondatja ezt?
- Amikor az ember rájön arra, hogy a földi rendben az élet finomságai a legízletesebbek, az már nem csak a szív dolgai közé tartozik. Ez már egy olyan ismeret és tapasztalás, amit az ember újra és újra át akar élni. Ráadásul a szőlőtermesztésre és a borkészítésre különösen igaz ez. Itt megint a munka és a türelem találkozásáról van szó. A tudásról és a szeretetről. A szőlőt ugyanis el kell ültetni, a földet művelni, a tőkéket gondozni kell; a szemeknek be kell érniük, azokat le kell szüretelni, a bort pedig hagyni kell érni. Ezek éveket jelentenek, évtizedeket, de kitartó türelemmel és munkával a legtisztább folyékony táplálékhoz juthat az ember.
- S ha jól végzi a dolgát, és kellően türelmes, idővel saját, önálló pincészete is lesz.
- Így van. Ezért mondom azt, hogy a borászatot, a pincét is a természetszeretetemnek, az erdészi hivatásomnak köszönhetem. Pontosabban az erdészbarátságnak. Annak, hogy lehetőségem van arra, hogy az erdészeti hivatásom mellett bort is készíthessek. Mert ez a pince erről szól. A szent és örök barátságról. Ahogyan egy selmecbányai erdészdal is tanítja.
- Az hogyan szól?
- Talán egy későbbi pillanatban eléneklem.
- Oh, csak a szövegére gondoltam.
- Az kissé fájdalmas nekem, tudja. És magasztos is, mert az egyik barátomra, Ceglédi Istvánra, régi padtársamra, kiváló erdőmérnökre emlékeztet. Nyolc éve költözött el erről a világról. Amikor utoljára nálam járt, ezt a selmeci dalt énekelte a pincében: "Cimbora, ma rád köszöntjük a legelső poharat! / A barátság éljen köztünk, míg a halál elragad!" Az élet, az egymás iránti legtisztább érzések örök emléke ez a dal.
- Elérzékenyült.
- Ez a dal megérinti a lelkemet.
- Sok dolog megérinti a lelkét?
- Lényegében minden, de legfőképp a fájdalom. A magamfajta ugyanis nem ismeri azt, mit jelent másoknak fájdalmat okozni. Talán ezért fáj annyira, ha valaki úgy gondolja, hogy az olyan típusú embereket, mint amilyen én is vagyok, becsaphatja.
- Miért, sokan becsapják?
- Nem tudom. Én mindig elhiszem azt, amit nekem mondanak. Talán azért van így, mert ha valakinek mondok valamit, akkor ahhoz tartom magam. Én nem kóstoltatok pénzért a pincében, és nem járok pénzért kóstoltatni. Az élet négy legfontosabb dolga ugyanis: adni, adni, adni és adni. De csak az tud adni, aki teremt. Közel fél évszázad után persze már azt is látom, hogy nagyon sok az olyan ember, aki visszaél azzal a jóhiszeműséggel, ami a magunkfajta emberekből árad. A célja az, hogy elvegye, amit létrehozunk. Nem értem ennek az álságos szabadságnak még a gondolatát sem, hiszen erre senki nem kapott jogosítványt.
- Miért csapja be az ember az embert?
- Azért, mert gyenge. Az ilyen ember nem képes fenntartani önmagát, és inkább a bűn útját választja, nem pedig a munkáét. A másik értékéből, eredményeiből él. Parazitává válik.
- A tiszta és őszinte emberek pedig áldozatok volnának?
- Olyannyira áldozattá váltak már, hogy egyre kevesebb tiszta és őszinte ember él közöttünk. De mi lesz akkor, ha elfogy az utolsó is? Csak az marad, aki önmagát sem tudja fenntartani. Egy bűnnel lojális társadalomban olyan tükröt jelent a magamfajta tiszta ember élete, amit valaki mindennap össze akar törni. Én azonban nem adom könnyen magam. A boraimon keresztül azt a támogatást kapom a természet rendjétől, hogy igen, Kaló, te azért tudsz ilyen bort készíteni, mert azok közé a tiszták közé tartozol, akik a földön azélet szolgái. De szét kell nézni máshol is az országban: a legjobb borászok egytől egyig kiváló, tiszta lelkű emberek. És azt is látni kell, hogy a bort, ami ihatatlan, a bűn útján járók akarják rásózni az emberekre. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek meg akarják semmisíteni a magyar szőlő- és borkultúrát. De mintha még a szabályozási környezet is őket segítené. Ma ugyanis az kapja a legtöbb támogatást, aki vállalja, hogy kivágja a tőkéit. Hihetetlen, ugye?
- Miért alakult ez így? Gazdasági kényszer volna? Nem hiszem, hiszen ez csak pillanatnyi bőséget eredményez.
- Bőség. Szép szó. De én még nem láttam olyan embert, aki pénzt ivott volna. Sem olyat, aki pénzt evett. Az élet nem virtuális táplálék. Azt kellene megérteni, hogy Magyarország és az egész Kárpát-medence hihetetlen gazdagságú termőterület. Erre kellene vigyázni, hogy legyen mit átadni az unokáinknak. A természet így is rendre figyelmeztet bennünket, ha rosszul vagy gondatlanul bánunk a környezetünkkel. Ahogyan a történelem során az emberiséget megtizedelték a járványok, a krumplit is megtámadta a krumplibogár, a szőlőt is a filoxéra gyökértetű, a tölgyeket a lymantria, a gyapjaslepke. Ha ennyi mindennel meg kell küzdeni, legalább a saját dolgunkat ne nehezítsük meg azzal, hogy kivágatjuk az értékes szőlőinket. Ismét csak a természet bölcsességére kellene figyelni, hiszen amikor a fagyöngy meglepi a tölgyet, és megöli idővel a fát, ezzel együtt önmagával is végez. Nem marad élettere. Ám a tölgy a halála előtti pillanatban kierőltet magából néhány makkot, ami gyökeret ereszt az avar alatt, amiből újra tölgyfa nőhet. Na, ilyen tölgy a magyar ember is a Kárpát-medencében. És ilyen a szőlő is: lehetőséget ad a munkára, esélyt jelent a túlélésre.
- Sok keserűséget érzek a mondataiból. Mégsem tudnám elképzelni, hogy bárkit is gyűlölne, megvetne, legfeljebb csak annyit, hogy egyszer az asztalra csap, és azt mondja: eb ura fakó!
- A gyűlölet azoknak a része, aki félreértelmezve élik az életüket. A gyűlöletet a magamfajta ember nem ismeri. A fájdalmat igen. Még gondolni sem tudok arra, hogy bárkinek is ártsak, kárt okozzak csak azért, mert meglopott, megbántott vagy becsapott. Ennek esélye sincs. Jó példa erre, hogy a magyar állam kéthektárnyi szőlőmet akarja kivágatni, mert a saját földemen, a saját erőmből, a családom segítségével megnöveltem a vörösaszú-ültetvényemet. Megdolgoztunk érte. A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalban ezerhétszázan dolgoznak. Ennyi embert tart el az állam, tartunk el mi, szőlőtermesztők is. Vajon ki fogja őket eltartani, és miből, ha kivágatják a szőlőinket? Egyszerű kérdés, ugye?! De a válasz is egyszerű, a természetben is fellelhető képlet alapján megadható. Csak gondolkozni kellene, és hagyni dolgozni azokat, akik hisznek még a tudás átörökítő erejében.
- Ha már számolt: hányan művelik a Kaló-szőlők 18 hektárnyi területét?
- Többnyire heten. Nem ezerhétszázan. Meg lehet nézni a szőlőimet. Itt rend van. Mi itt nem csak beszéljük a munkát. Legutóbb David Bird (borminősítő, Master of Wine - a szerk.) nyilatkozott elismerően az ültetvényeimről. Könnybe lábadt szemmel búcsúzott, miután itt járt. De hiszem, hogy máshová is boldogan menne, ha lehetnének még hozzám hasonló családi szőlészetek az országban. Csak hagyni kellene dolgozni minket. Egykor több mint 30 ezer, az enyémhez hasonló pincészet működött Magyarországon; Európa legnagyobb szőlőültetvény-felülete, pincekatasztere volt. Több lengyel város élt a magyar bor eladásából. Az ország lakosságának 10 százaléka élt a borágazatból. Ezek ma már történelmi idők. Mára 40 ezer hektár alá csökkent a magyar szőlőterület nagysága, és alig ötezer hektáron folyik olyan termelés, amit én is képviselek. Alig maradtunk olyanok, aki hisznek még a szőlő kultúrájában. És tőlem akarják elvenni a földemet, a tőkéimet? Csak azért, mert dolgozom? Ahelyett, hogy örülnének, hogy vagyok - és vannak még szerencsére páran, hozzám hasonlatos megszállott emberek. Erőteljesen elzárkózom mindenféle politikai rezdüléstől, viszont egy dolgot azért üzenek mindenkinek: a személyem nem képvisel mást, mint az életnek azt a generációs folytonosságát, hogy amióta az ember a jó bort megalkotta, azt azóta is csak ugyanazon módszerrel tudja létrehozni.
- Ám ahogyan a szőlőt is nevelni kell ahhoz, hogy esélye legyen arra, hogy kiváló bor készüljön belőle, lehet, a társadalom szereplőinek is szükségük van erre a nevelésre.
- Ez igaz. Ám a borkultúra az emberiség egyik legősibb valósága. A szőlő ráadásul az egyik legintelligensebb növény. Meghálálja, ha törődnek vele. A szőlő mindig tanul, figyeli a környezetét, alkalmazkodik az elvárásokhoz. Az igazi földműves ember is ilyen, akit ma gúnyosan hívnak parasztnak. Ezt a réteget szisztematikusan eltüntették a XX. század második felében, és ez bizony nagy bűn, hiszen a virtuális világ pillanatnyi örömeit és előnyeit élvező ördög szolgái nem fognak földet művelni. Pedig valakinek elő kell állítania az emberiség két legfontosabb és legalapvetőbb élelmiszerét: a szőlőből készült bort és a szárazgabonából sütött kenyeret.
- De nem az volna akkor a feladat, hogy aki tudja, hogy kell ezt csinálni, annak meg kellene tanítani mindezt azoknak, akik nem tudják vagy elfelejtették?
- Ehhez olyan emberre lenne szükség, aki tanulni akar, de legalábbis hagyja, hogy az tegye a dolgát, aki csinálni is tudja, s nem csak akarja. Akit arra nevelnek, hogy mások munkájának gyümölcsét elvenni nagyobb dicsőség, mint megdolgozni érte, annak nem könnyű elmagyarázni a munka fontosságát, értékét. Aki úgy szocializálódik, hogy más úgyis elveti a gabonát, majd learatja és kenyeret süt belőle, az nehezen tapasztalja meg a tudás élményét. Nagyon tisztelem azokat, akik a saját kultúrájukban mindent megtesznek azért, hogy a tudás fennmaradjon, átörökítődjön. Nekem nincs bajom azzal, aki teknőt váj; nincs bajom azzal, aki irodalmat tanít; nincs bajom azzal, aki értéket teremt, növényt termeszt, állatot nevel. Azt nem értem, ha valaki elvárja, hogy a társadalom majd eltartja őt és a családját is. Ez nagy baj. Ismerős a mondás, ugye: aki nem dolgozik, ne is egyék. Nagyon kemény igazság és tapasztalás húzódik e mondás mögött, a legtöbb embernek mégsem jelent többet egy magyar szólásmondásnál. Az életet nem lehet értelmezni zajban, a kábulat állapotában, örökké kiabálva. A borkészítés is ilyen. Magunkba mélyedve, figyelve a szőlőre, a technológiára, csak így lehet kiváló bort készíteni.
- Merthogy annak oka van, ha a bor savanyú.
- Szorgalmas, gondos és aprólékos munkával nem lehet savanyú bort készíteni. Tudás hiányában, odafigyelés nélkül, rossz alapanyagból persze igen. De aki így áll hozzá, annak nem is érdemes bort készítenie. A bor ugyanis a hitem szerint Krisztus vére. A bor tiszta és igaz táplálék, szakrális és spirituális erő. A bor az élet alappillére. Márai Sándor sem véletlenül írta azt a maga korában, hogy "Mikor a rizlinggel is baj lesz, én már nem akarok élni". Üzent ezzel, de az országban csak kevesen figyeltek fel szavainak igazságára. Olyan kor köszöntött Magyarországra, ahol Hamvas Béla-szintű gondolkodókat portásként foglalkoztattak, csak mert féltek szavaik és gondolataik igazságától; a földjeikkel tisztelettudóan bánó gazdákat elűzték a birtokaikról, vagyonukat bedobták a közösbe; feladatukhoz nem értő, alkalmatlan embereket ültettek döntéshozó pozíciókba. Ezekből a hibákból tanulnia kell egy társadalomnak, és a működése akkor majd hasonlatossá válik az anyatermészethez: képes lesz a megújulásra. Ha egy társadalom nem tanul a hibáiból, számos tagjának élete hasonlatossá válik a mások életenergiáját elszívó fagyöngyéhez.
- Tiszta természetfilozófia.
- Mert ilyen az élet. Egyszer leültem a késmárki templom lépcsőjére. A kőbe dermedt bükkfalevelek lenyomatát néztem. Azon tűnődtem, vajon az embereknek jelent-e ez valamit, vagy csak úgy járnak rajta. Merthogy a halott levél is él: több millió évvel ezelőtti életről mesél. Az emberek vajon értik-e, tudják-e, hogy miért élnek? Figyelik-e magukat az életük útján? Figyelnek-e arra, merre járnak, kihez térnek be? Én ezt megteszem, de én így nőttem fel. Belenőttem ebbe az életbe, ahogyan a gyerekeim is ezt teszik. Nekem természetes, hogy mesélek magamról, arról, hogyan látom a világot. De én azoknak vagyok fölfogható, megérinthető, elérhető, akikben létezik az a tisztelet, hogy kölcsönösen adunk egymásnak erőt. Azoknak nem, akik azért jönnek ide, hogy kétségbe vonjanak, akik azért születtek, hogy beleromboljanak a világomba. Mert én még senkiébe nem romboltam bele. Ezért annyit üzenek nekik, hogy ne is jöjjenek, mert annyi sok igaz jó ember van, akit ismerek, s akikkel kölcsönösen tápláljuk egymást, hogy nincs szükség azokra, akik a rombolásra születtek. Ahogyan Wass Albert is írta: "Maradnak az igazak és a jók! A tiszták és a békességesek." Ahogyan a Biblia írja: "Megmérettetik az embernek fia, s ki mint vetett, azonképpen arat." Vagy ahogyan Hamvas Béla írja A bor filozófiájában: "Minden lélek egésznek születik és egészségét nem veszítheti el. Légy okos, szerezd vissza egészségedet. A gyógyszer bárhol kapható. Igyál! Amit kínálok, a tisztaság olaja, a mámor olaja. Igyál, a többit majd hozza a bor."
