2014-ben ő lett a Borászok Borásza. Franciaországból érkezett Tokajba, ahol a vidék és Berecz Zsolt is elcsábította. Azóta az egyik legismertebb női borász, aki sorra hozza a 2002-ben alapított Tokaj Kikelet Pince számára a díjakat.
Tokaj három híres borásza: Berecz Stéphanie, Bodó Judit és Bárdos Sarolta. Három borász, három életút, a jelenük és a jövőjük mégis egy.
Valaki biztosan tudna válaszolni arra a kérdésre, miért különös, ha egy borász nem férfi, hanem nő. Merthogy nincsen ebben semmi különös vagy furcsa, talán csak annyi, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet. Tokajban ugyanis akkor is érik a szőlő és hajlik a vessző, ha a borász nem férfi, hanem nő. A szőlőnek teljesen mindegy, hogy vékony csuklójú női kacsók vagy vaskos férfiujjak metszik télen, szüretelik ősszel, készítenek bort belőle – és alighanem csupán a borokhoz is inkább csak érteni szeretők érzik úgy, hogy különbség lehet férfi és női borász között.
Persze, amúgy igazuk van, hiszen a nő mégiscsak nő, a férfi pedig férfi, de így is annyi téveszme tapad már a borok köré – íme, a legismertebb: az édes bor a nőknek való, a száraz meg a férfiaknak –, hogy érdemes elfeledni mindjárt azt is, hogy a borászat a férfiak szakmája. A tételmondat hangozzék inkább így: a jó borhoz igaz ember, becsületes borász, a birtokhoz, a földhöz értő szőlész szükségeltetik.
Ilyen gazda Bárdos Sarolta, Bodó Judit és Berecz Stéphanie. Mindhárman borászok. Kiváló és nem csak a Tokaj-Hegyalján elismert szakemberek. Három asszony, aki úgy döntött, hogy egy igazán természethez közeli hivatásnak szenteli az életét. Három asszony, jó barátnők, azóta, hogy megismerték egymást. Most is egy asztalnál ülnek, Sarolta aranyló borát kortyolják, ízlelik a Tokaj Nobilis Szőlőbirtok gerendás mennyezetű szobájában. Kissé fázósan húzzák össze magukon a kabátot. A tél mégiscsak tél errefelé, reggel óta havazik, mínuszon áll a hőmérő higanyszála. Lassan bomlik ki életük menete és barátságuk története, mert bár örömmel mesélnek magukról, a családról, a szőlőről, a borról és a pincészet életéről, szemük sarkában időről időre megvillan a napi teendők sora, ami rájuk vár ma is: család, szőlő, bor és pincészet.
Sarolta mostani családi birtokának nagy része a nagyapjáé volt. Innen, Hegyaljáról ment a Kertészeti Egyetemre, ott a szőlészetre szakosodott, majd visszatért – és elmenni innen soha többé nem is akar.
A Csallóközből érkezett Tokajba Judit. Illetve dehogyis. Mert előbb Mosonmagyaróvárra ment agrártudományi egyetemre, ahol éppen azt a félévet, amikor a borászatot tanulta volna, Olaszországban, Dél-Tirolban töltötte. Dolgozott. Pénzt akart keresni, hogy fedezze a diákléttel járó költségeit. Aztán úgy alakult, hogy az egyik olasz családi pincészet Tokajban szerzett némi érdekeltséget, így a vidám, a világ megismerésére nyitott lányt küldték a Zemplén peremére, hogy térképezze fel a dűlőket, a pincészeteket, igazgasson egy kicsit birtokot. Judit a borról mindaddig jószerivel csak annyit tudott, hogy ízlik-e vagy sem. A nagyapjának bezzeg volt csallóközi bora, amit vasárnap az asztalra tettek, de abban a pillanatban, hogy töltöttek is volna belőle, mindenkinek dolga akadt hirtelen. A családoszlató bor rémképe ma is felrémlik Judit előtt, de a Csallóközbe, csak azért, hogy bort készítsen, nem tér vissza.
A legmesszebbről Stéphanie érkezett. Franciaországból. Első hallásra nem is érti az ember, mit keres Tokajban egy olyan asszony, aki a Loire mentén született, ráadásul Bordeaux-ban tanulta a borászatot, de van az a pillanat, amikor Tokaj szebbnek tűnik minden francia borvidéknél. Az 1990-es évek elején a borászvégzettségű Stéphanie úgy gondolta, jól mutatna az önéletrajzában, ha egy ismert, de nem francia borvidéken szerezne szakmai tapasztalatot. Akkoriban francia befektetők próbálták beindítani a hegyaljai bortermesztést és -kereskedelmet, így került Stéphanie Tokajba. Mi tagadás, feltűnő jelenség lehetett a különc francia lány, aki ráadásul magyarul sem beszélt, értette viszont a szőlők nyelvét. Aztán megtanult magyarul, megismerte a tájat, és egyszerűen beleszeretett a tokaji borvidékbe – meg egy férfiba, Zsoltba, a férjébe. Persze, hogy ezek után eszébe sem jutott, hogy hazatérjen Franciahonba.
Három borász, három életút, a jelenük és a jövőjük mégis egy. Maradandót akarnak alkotni egy olyan ősi szakmában, amely eddig leginkább apáról fiúra szállt. A borasszonyokkal új fogalmat nyer Tokajban az örökség. Stéphanie, Judit és Sarolta célja az, hogy családon belül adják tovább a szőlészet és borászat szeretetét, valamint a tudást, amivel minőségi borok készíthetők. Ebben a családi birtokrendben nincsenek letisztult férfi- és női szerepek, mindenki azt teszi, ami éppen a dolga. Ha kint kell lenni a tőkék között, beáll a sorba a család minden tagja; ha a pincében akad munka, azt kell elvégezni; és a kereskedés sem nemhez kötött.
Talán ezért is van az, hogy egyik anyuka sem szereti, ha megcsodálják őket mint borászokat. Verdiktjük határozott. Sarolta így mondja: „Pár éve még érdekes volt, hogy nő a borász, ma már nem annyira nagy szám. A borkészítés nem x vagy y kromoszóma kérdése.” Stéphanie így érvel: „Bordeaux-ban, ahol borászatot tanultam, a hallgatók egyharmada lány volt. Nincsen ebben semmi különös. A technológia fejlődésével, amikor már nem kell mindent feltétlenül kézi erővel csinálni, egyre több a női borász.” Judit pedig mintha csak egy meséből idézne: „Ha meg is néznek minket, borásznőket, akkor csak azért, mert varázslat van körülöttünk.” S hogy mi ez a varázslat, arra Judit válasza egyszerű: „Itt olyan levegője és klímája van a földnek, íze és színe a szőlőnek, a bornak, hogy aki tiszta szívvel érkezik ide, az észre sem veszi, hogy nő a borász.”
Stéphanie nagyon jól kóstol, Judit hihetetlen lelkesedéssel tudja átadni a borkészítés szeretetét, Saroltában pedig olyan energia van, amit férfiakban is ritkán tapasztalni. De ez nem csak az ő érdemük, hanem – ahogyan Judit mondja – „a borvidék is bizonyítani akar, így megtalálja ehhez a legjobb embereket.” Talán ezért is vidámak a borasszonyok. Nem búsongnak a világ dolgain, mert tudják, bármilyen évet zártak is, januárban ki kell menni a szőlőbe metszeni, hiszen a szőlő őszre beérik, nekik pedig a legjobb bort kell elkészítenünk belőle.
Persze, nem mindig könnyű egyensúlyt teremteni a családi foglalatosságok, valamint a szőlő- és pincebéli munka között, de nem is lehetetlen. Nem kérdés, hogy három hordó vásárlása megelőzi a családi nyaralást, mint ahogyan azon sincs vita, hogy terepjárót kell venni a régi, lerobbant helyett, nem pedig bundát. Errefelé egyetlen borász sem ismeri a szappanoperák hőseit, de fel tudja idézni fejből, mennyi csapadék hullott augusztusban, s hogy mennyivel maradt el a napsütéses órák száma a tavalyihoz vagy az azelőtti évekhez képest. A természet bőven lefoglalja az ember figyelmét, s ha valaki olyan komolyan veszi a munkáját, mint a borászok, megadja neki mindazt a boldogságot, amit csak az érthet és élhet meg igazán, aki együtt él a munkájával.
Még akkor is, ha Judit szerint „minden borász flúgos egy kicsit, mi is annak tűnhetünk kívülről nézve. Pedig ez csak a boldogság, amiben élünk. Azóta tudom, amióta családi pincészetünk van. Egy hektáron kezdtük a férjemmel, hajtást válogattunk, és azt vettem észre, hogy nem szól a telefon; nem kellett heti jelentést, költségvetési beszámolókat írnom. Olyan érzés volt, mintha szabadságon lennék. Akkor éreztem meg a szőlőművelés igazi értelmét. Azóta is azt mondom, hogy mi, borászok életfogytiglani szabadságra vagyunk ítélve. Pedig munka van bőven, de milyen más minden, ha magának csinálja az ember. Kegyelmi állapot ez, és bízom benne, hogy az a pár ezer palack, ami ki-kerül a kezünk közül, értő és boldog emberekhez jut el.”
Stéphanie, Judit és Sarolta megtapasztalta már ezt a boldogságot. Stéphanie a Disznókőnél ismerte meg a tokaji borászat lényegét, majd 1998-ban férjével, Berecz Zsolttal letették a tarcali Tokaj Kikelet pincészet alapjait. Judit a Füleky Tokaj pincészetnél jött rá arra, hogy az ő útja innen már nem vezethet máshová, csakis egy önálló családi birtok irányába, s férjével, Bodó Józseffel 2005-ben dűlővásárlással életre hívták a Bott Pincészet. Sarolta a Gróf Degenfeld és Béres birtoknál eltöltött évek után az ezredfordulón határozta el, hogy családi birtokot alapít a férjével, Molnár Péterrel, így hozták létre a Tokaj Nobilis Szőlőbirtokot.
Íme, megint egy közös vonás a borasszonyokban. Mindhárman megküzdöttek azért, és ki is érdemelték, hogy önálló családi birtokuk lehessen a világ egyik leghíresebb borvidékén. Sarolta meglehetősen egyenesen foglalja össze e munka lényegét: „Ez nem könnyű szakma, sok lemondással jár. Itt nincs műköröm, se tűsarok, akinek ez a fontos, abból nem lesz borász. Láttam már olyat, aki elment innen, mert azt mondta, nem akarták befogadni, miközben semmit nem tett azért, hogy borász váljon belőle. Aki akarja és csinálja is, abból viszont lehet. Bárkiből. Aki beleszületik, annak persze könnyebb, aki messzebbről indul, annak tovább tarthat az útja. Aki valóban borász akar lenni, azt nyitott pinceajtók várják és segítőkész emberek.”
Erre példa Stéphanie, Judit és Sarolta. Stéphanie és Judit messziről, tiszta lappal érkezett anno, ám egyikőjük sem a szerencsének tudja be, hogy gyökeret eresztett, családot alapított a borvidéken. Judit így köti össze a múltat, a jelent és a jövőt: „Mindent meg kellett tanulni. Azt is, hol van a Csontos-dűlő, hol a Kakas, merre a Barakonyi; azt is, hol lehet száraz bort készíteni; hol töpped be a szőlő, ami jó lesz késői szüretnek. De itt, Tokajban 1990 után mindenkinek mindent újra kellett tanulnia. Éppen ezért velünk együtt most mindenki ugyanannak a nagy generációnak a tagja. Azt hiszem, történelmi időket élünk. Nekünk megadatott, hogy itt lehessünk, a legjobb dűlőkből tudtunk vásárolni, ám az csak száz év múlva derül ki, hogy jól csináljuk-e.”
A válaszra talán nem kell száz évet várni. Úgy tűnik, a borasszonyok jelenléte még híresebbé teszi a Tokaj-hegyaljai borvidéket. Berecz Stéphanie a Moonvalley Wines Tokaj borászaként 2010-ben megkapta a Tokaj-Hegyalja Év Bortermelője díjat. Bárdos Sarolta 2008-as Amicus nevű bora tavaly ezüstérmet nyert a Vinalie Paris versenyen, és mint borászt jelölték itthon a 2012-es Borászok Borásza díjra – ahogyan Berecz Stéphanie-t és Bodó Juditot is.
Ami pedig elvitte őket idáig, az a szőlőművelés szeretete. Stéphanie szerint egyenesen „tragédia volna, ha kihalna a földszeretet. Az embereknek nem szabad a televízió előtt ülniük, hanem tovább kell adniuk a tudást a gyermekeiknek. Merthogy hiába jár bárki egyetemre, a legtöbb tudást a föld adja, a kétkezi tapasztalat. A nők ebben sokat tudnak segíteni, hiszen precízek, és ezt a figyelmet igényli is a bor. A nők intuíciói ráadásul erősebbek, mint a racionálisan gondolkozó férfiaké, így ez a kettősség kifejezetten jól működik a családi szőlőbirtokoknál, mert az eredménye a még jobb minőségű bor.”
A minőség pedig alapkérdés Tokajban. De ezt csak az tudja produkálni, aki a hét minden napját a szőlőnek és a bornak szenteli. Judit ennek megértéséhez a híres magyar fotográfus mondását idézi: „Robert Capa azt mondta, hogy ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel. Ez a borászatban is így van: ha nem elég jó a borod, nem voltál elég közel. Sem a szőlőhöz, sem a borkészítéshez.”
