Az apró présházban, ahová betessékel a házigazda, egy Anton Molnár-kép lóg a falon. Biztos reprodukció, gondolom, miközben belépek a kóstolóterembe. Garger Imre azonban kiszúrja a pillantásomat. Ismeri a festőt? Hallottam róla, felelem, miközben azon gondolkodom, hogy ez a beszélgetés már az elején érdekes irányt vesz. Együtt voltunk katonák Vásárhelyen, mondja Imre, azóta is baráti a kapcsolat, volt már itt többször – mindez a Vashegyen, az osztrák határon, egy emelettel a hordóban érlelődő kékfrankosok fölött.

Itt nőtt fel Vaskeresztesen?

Látja ott azt a pincét a fa mögött? Kétéves koromban apám fogott minket és kiköltöztünk ide, abba
a présházba. Nem volt villany, vezetékes víz, semmi. Hatéves koromig itt laktunk, én pedig hároméves koromtól innen, a hegyről jártam be gyalog a faluba az óvodába. Akkor is, ha mínusz húsz fok volt és méteres hó. Soha nem felejtem el a napot, 1963. augusztus 21-ét, amikor apámnak sikerült visszavásárolnia a saját házunkat, én pedig egész nap a villanykapcsolóval játszottam, akkora élményt jelentett, hogy egyáltalán van áram.

Visszavásárolni a saját házukat?

Vaskeresztes színtiszta német település volt, csak a tanító volt magyar. Tiszta katolikus település, valójában nem svábok vagyunk, hanem hiencek. Apám bizonyítványában még a magyarértés is tantárgy volt, én magam is csak az óvodában tanultam meg magyarul, előtte soha magyar szót nem hallottam. Történt aztán, hogy 1947-ben Vaskeresztesen mindössze két szavazatot kapott a Magyar Kommunista Párt, a körzeti megbízott meg végigordibálta a falut, hogy

büdös svábok, ezt megkeserülitek!

A vége az lett, hogy valahogyan kijárta, hogy felvidéki magyarokat telepítsenek a faluba, rögtön negyven családot a 110 házas Vaskeresztesre. Végigmentek az utcán, talán 1948-ban, és azt mondták nekik, hogy amelyik házra rámutatnak, az az övék. Másnapra ki kellett költözni nagyapáméknak a Pinka partján álló házukból a kilenc gyerekkel. Volt, aki rokonokhoz ment, mások a pincékben húzták meg magukat.
De tudja, mi az érdekes? Úgy nőttem fel, hogy ezekre a felvidéki magyarokra soha egy rossz szót nem szólt senki, még ennek ellenére sem.

Tehát ebbe a házba költöztek vissza 1963-ban?

Igen, így a Vashegy után a Pinka partján nőttem fel. Érdekes, hogy ennek ellenére nem lett belőlem horgász, életemben kétszer fogtam botot a kezemben. Viszont fürödni sokáig a Pinkában fürödtem. Tizennégy éves voltam, amikor lett fürdőszobánk, addig tavasszal az áradás után lementem a kertbe, lépcsőket vájtam a partoldalba és irány a patak, ami még nyáron is inkább hideg. Innen pár kilométerre még pisztrángot is fognak benne a pecázók.

Szép gyerekkor lehetett!

Nem szeretek visszagondolni a gyerekkoromra. 18 éves koromban úgy mentem el a faluból, hogy vissza sem néztem. Azt mondtam, a lábamat be nem teszem többet a szőlőbe. Itt annyit kellett dolgozni, hogy sírni tudtam volna, amikor jött az iskolai vakáció. Addig legalább délelőtt nem kellett dolgozni!

Apám egyedül maradt Magyarországon, minden testvére disszidált, amint lehetett. Van, aki csak Ausztriába, de sokan Kanadába és az Egyesült Államokba. Mi itt nyomorogtunk a faluban, Nyugatról meg jöttek a képeslapok, gondolhatja. Volt egy kis szőlőnk itt felettünk, a gerincen, aminek a túloldala, a következő völgy már Ausztria. A hatvanas-hetvenes években hatalmas élet volt itt, ide jártak a bécsiek mulatni, egész hétvégén

szólt a zene, miközben gépfegyveres katonák figyelték, ahogy dolgozunk a szőlőben.

Itt nem volt turizmus, a vasfüggöny melletti falvak el voltak zárva a külvilágtól, ide csak engedéllyel lehetett jönni. Mindezt gyerekként megélni nem volt egyszerű.

Mi történt önnel ezután?

Debrecenben végeztem az egyetemen történelem–német szakon. Véletlenül hallottam meg, hogy Szombathelyen az IBUSZ-nál igazgatóhelyettest keresnek. A volt osztályfőnököm ajánlott be az igazgatónál, felvettek friss diplomásként. Egészen komolyan mondom, hogy a takarítónő többet tudott nálam 1984-ben az IBUSZ-ról! Viszont az is igaz, hogy ambiciózus voltam és tanulni akartam, talán erre figyeltek fel, hiszen 1985-ben megkerestek Budapestről, hogy vállalnék-e egy kölni kiküldetést. Mondtam, hogy fogalmam sincs, mit kell ott csinálni. Azt mondták, menni fog, úgyhogy elvállaltam. Óriási kihívás volt, és egy rendkívül intenzív féléves felkészülés után már indultunk is Kölnbe. A felkészülési programom egyik pontja így szólt, „átjelentkezés a Külügyminisztérium pártalap-szervezetébe”, szóltam, hogy nem vagyok párttag, de ha be kell lépnem, akkor nem vállalom. Szerencsére nem kellett. 1988-ban aztán éppen haza kellett volna jönnünk, amikor

Grósz Károly elmondta a híres beszédét, mi pedig úgy döntöttünk, hogy kint maradunk és megvárjuk, merre dőlnek az elemek a dominóban.

Ha jó irányba, úgyis hazajöhetünk. Ha rossz felé, akkor jobb, ha kint maradunk. Mi voltunk talán az utolsó disszidensek.

Két éven belül jött is a rendszerváltás…

Bizony, én pedig 1991-ben megpróbáltam a korábban Magyarországon a barátaimmal alapított, ipari alpinizmussal foglalkozó cégünket befuttatni a német piacon. Megvettem 900 ipari festő cégnek a címlistáját, mindenkinek elküldtem a cégünkről szóló információt, ebből lett egy munka. Utána megvettem a 900 cég telefonszámát és mind a 900-at felhívtam. Abból már két munka lett, de ezek már hozták magukkal a többit, így végül 2004-ig Németországban dolgoztam. Viszont 1991-ben hazaköltöztünk, itthonról irányítottam a munkákat, közben elkezdtem Szombathelyen ingatlanfejlesztéssel is foglalkozni. Aztán 2004-ben valami megváltozott.

Mi történt?

Nem tudom pontosan megfogalmazni, csak azt tudtam, hogy nekem ebből ennyi elég. Sok pénzt lehetett keresni, de közben nem éreztem semmit. Az esküvőmön, 1983-ban az anyakönyvvezető ismert íróktól idézett, hogy mi a boldogság. Bennem egyetlenegy maradt meg, hogy

a boldogság maga az egyszerűség. Egyre többet gondolok erre.

Egyszer csak nagyvonalúan lemondott a cégéről?

Soha életemben nem leszek nagyvonalú. Olyan spórolásban nőttem fel, hogy az már szinte fájt. Amikor kikerültem Kölnbe, ha egy márkát is ki kellett adnom, mindig valami szúrást éreztem a szívem tájékán. Évtizedekig tartó, szívós munkával jutottam el oda, hogy nem vagyok a pénz rabja. Szerencsés vagyok, kevesen tudják azt mondani, hogy nekem ennyi elég. Nagyon jó érzés! De a szüleim ezt nem tudják feldolgozni. Szerintük minden, ami nem a pénzszerzésre irányul – mondjuk egy külföldi utazás, hogy kikapcsolódjunk –, az kidobott pénz. Szerintem írják is egy kis kockás füzetbe, hogy mennyi pénzt herdálok el ilyen furcsa hóbortokra. Nem tehetnek róla, igazi német mentalitás, az élet a munkáról és a gyűjtögetésről szól, hogy folyamatosan így lépjünk előre. Szerencse is, hogy volt miből kilépnem, ami anyagi biztonságot adott, de még nagyobb szerencse, hogy kiszálltam a mókuskerékből.

Hogyan lett ebből szőlő és bor a Vashegyen?

Egy unokatestvéremmel, Rainer Gargerrel – aki egyébként a Nador borokat készíti – döntöttünk úgy,
hogy a Vashegyet visszahelyezzük a bortérképre. Az ő apja 56-ban disszidált, ő maga Grazban született és most Bécsben él, de vonzotta valami őt is a Vashegyhez, ráadásul akkoriban az osztrák piacon már komoly neve volt Eisenbergnek. Az első három évben magam csináltam mindent, a gépi munkát is, mert meg akartam tanulni. Apámék örültek neki, hogy visszajöttem, de az is igaz, hogy nem kevés ellendrukkert szereztem azzal, hogy nem tőlük, nem a faluban, hanem az osztrákoktól kértem tanácsot.

Az ősi Garger-birtokot vásárolta vissza?

A szüleimnek volt szőlője, de nem érzelmi alapon vásároltam, nem volt célom azt visszaszerezni. Terveztem egy nagyobb borászati csarnokot is, de nem kaptam meg rá az igényelt támogatást, úgyhogy végül nem vágtam bele. Most már marad minden így, ahogy van. Apró kis présház, kis kóstolóterem, néhány hordónyi kékfrankos és merlot. Kapást már nem találok, mindent géppel kell csinálni. A falu jóindulatát mutatja, hogy amikor a tereprendezések zajlottak a hegyen a telepítés előtt, Tájseb a Vashegy oldalán címmel cikket jelentettek meg a Vas Népe megyei lap címoldalán. Persze azóta sem jött ki az újságíró, hogy megnézze, mi lett a legendás tájsebből…

Milyenek a vashegyi borok?

Attól függ, melyik oldalát nézzük a hegynek. Itt 1949-ben megállt az élet, persze az is lehet, hogy már jóval korábban. Van eladó terület, de még ajándékba sem kell senkinek. Az osztrák sztárborászok pedig nem jönnek át a határon.

Ott is zsugorodik a szőlőterület, ahogy kiöregednek a termelők, tőlünk pedig sokan kimennek dolgozni Ausztriába.

A pincék kicsik, szeptemberig el kell adni a bort, hogy beférjen a következő évjárat, így viszont minden folyóborként megy el. Nincs, aki komolyabban beruházna, hacsak nem az emlegetett unokatestvérem, aki a szó jó értelmében kicsit őrült, és most kezd bele egy komolyabb borászati és idegenforgalmi beruházásba a hegyen, ráadásul a magyar oldalon. Pedig a borok jók, hosszan érlelhetők és nagyon jól párosíthatók ételekhez, ráadásul az alkohol is dicséretesen alacsonyan marad, ha odafigyel az ember.

Nem tűnik optimistának.

Itt, ezen a hegyen, ebben a faluban a borászkodásnak meg vannak számlálva a napjai. Amikor megnyílt a határ a rendszerváltás után, az emberek kimentek dolgozni. Apámék is, még hetvenévesen is kijártak. Nagyon tisztességesen dolgoztak, odatették magukat, cserébe elképesztően megbecsülték őket, nem csak anyagilag. Volt olyan munkaadójuk, aki azután is évenként megvendégelte őket, miután abbahagyták a munkát. Még egy évtizeddel később is! A szőlő viszont rabszolgát kíván, minek dolgozna bárki is a szőlőhegyen, amikor Ausztriában kényelmesen lehet normális pénzt keresni? Amíg ekkora lesz a jövedelemkülönbség a két ország között, addig nincs esély.

Szerencsére itt van a Garger-birtok!

Persze, meg az unokatestvérem, aki Nador név alatt hozza ki a borait, és persze a Mittl család. De ennyi.
A fiaim Németországban élnek, és nem hiszem, hogy valaha hazajönnek. Az egyikük pszichológusként végzett Münchenben és Berlinben él, a másik a budapesti Műegyetemen végzett, de aztán kitalálta, hogy inkább orvos akar lenni, úgyhogy azt is elvégezte. Állást kapott Potsdamban, de rájött, hogy nincsen benne kellő elhivatottság az orvosi szakma iránt. Most Münchenben kapott egy kutatói állást, úgy tűnik, ezzel végre valóra váltak az álmai.

A Garger-birtok pedig nem más, mint az én játszóterem,

a magam dél-burgenlandi pincevakságával együtt. Az is kiderült útközben, hogy nem vagyok elég agilis ahhoz, hogy megvalósítsam a tervemet, és a Vashegy visszakerüljön az őt megillető helyre a magyar borivók fejében. Hetente kétszer focizom, szeretek a barátokkal kártyázni, pedig tudom, hogy többet kellene nyüzsögnöm Budapesten. Rendszeresen nyitva kellene lennem, főleg hétvégén, de

nem azért szálltam ki a mókuskerékből, hogy a bor visszavigyen ugyanoda.

Jól érzem magam itt a hegyen, szabadságot ad a szőlőmunka, csicseregnek a madarak, én ezt élvezem.

Mit ajánl azoknak, akik a Vashegyre tervezik a következő kirándulást?
Jöjjenek nyugodtan, várom őket! Amúgy is az az álmom, hogy a világ jöjjön a Vashegyre, ne nekem kelljen utaznom. Pénteken idejönnek, nálam kóstolunk, sétálhatnak egyet a Pinka-áttörés szurdokvölgyében, szombatra pedig szervezek nekik programot az osztrák oldalon, kilátóval és pincelátogatásokkal, gyalog vagy biciklivel. Ráadásul van az osztrákoknak egy Vinothek Eisenberg nevű borkereskedésük is, ahol legalább hetven bort lehet kapni csak erről az egy hegyről. Nem úgy, mint Szombathelyen, ahol csak elvétve tartanak minőségi vaskeresztesi bort, pedig elvileg a Vashegy Szombathely szőlőhegye.

A program jól hangzik, de nem fáj, hogy szombatra már csak az osztrákoknál van program?

Miért fájna? Én szombaton focizni járok, azt pedig nem szívesen adom fel senki kedvéért!