Jiří Slíva világában semmi sem az, aminek látszik. Aki azt hiszi, hogy a prágai grafikus a főkaput választja, csalódni fog – Slíva mindig a hátsó bejáraton érkezik. Ám mindegy, honnan jön: ma ő a világ legjobb gasztrokarikaturistája.

A festők mindig is szerették a gyomrukat. Goya lazacsteaket, Gauguin főtt sonkát, Magritte almákat, Monet hatalmas húsdarabokat festett. Salvador Dalí ódát írt a kenyérhez, és a telefonkagylót főtt homárra cserélte. Játszott Picasso is. Kedvenc trompe l'oeil trükkje (ez amolyan optikai csalódás) az volt, hogy a vallaurisi pékek négyágú kiflijét úgy helyezte az asztalra, mintha saját megdagadt ujjai volnának. Szórakozott Toulouse-Lautrec is: ecsetje egyik végével festett, másikkal az ételt keverte. Evés és művészet egyazon szenvedélyből táplálkozik: mindkettő forrása az ízlés. Mutasd meg, mit eszel, és én megmondom, hogyan festesz. És fordítva.

Ha az ember Jiří Slíva rajzait nézi, könnyen zavarba jön. A zergének szálka nő a szarva helyén, az orrszarvú agyara svájci bicska, a csőrből dugóhúzó lesz, a sárgabarack bugyit húz domborulatára, a hal farka pezsgősüveg, amiből épp kirepül a dugó.

Nem fél, hogy teremtményei egyszer életre kelnek?
Ez csak a képzelt tárgyak (és lények) panoptikuma. Akár félhetnék is tőlük, de amit egyszer lerajzolunk, attól nem félünk többé. Ezért rajzolt az ősember óriás mamutokat, kardfogú tigrist a barlangok falára. Az oroszlánt először lélekben kell elejteni. A humor feloldja a szorongást.

Ekkora hatalom a karikatúra?
Napóleon semmitől nem félt annyira, mint a nevetségességtől. Röhögve még Közép-Európa is elviselhető. A humor a tehetség mankója, anélkül összetörnénk a pofánkat.

Ön szerint milyen a jó karikatúra?
A rajz igazi értelme a gondolat. Régen bosszantott, ha nem értettek. Szövegeket írtam a rajz alá, buborékokat tettem a szereplők szájába. Ma már nem akarok közérthető lenni. Nem kell minden sor végére poén. Elég egy nyugtalanító kis ötlet. Ami megmarad az ember fejében akkor is, amikor már továbblapozott.

Az ötlet vagy a rajztudás a fontosabb?
A kettő együtt. Sokan tudnak rajzolni, akiknek soha életükben nem volt egyetlen ötletük se. Mások nehézkesen rajzolnak, de van stílusuk. Ha ránézek egy Saul Steinberg-rajzra, azonnal felismerem. De szerintem nem ez a lényeg.

Hanem mi?
A humor a lét reménytelenségének eleganciája. Rajzolni szabadság. Közben felérünk Slíva műtermébe. Tipikus prágai padlástér. Számtalan dadaista tárgy, patafizikus kürt, a Slavia kávéház főpincére, akinek egyik lábát zongorakerékkel helyettesítették. Az asztal közepén, a főhelyen háromrészes alumínium ételhordó. Ilyenben hoztam én is a főzeléket a hatvanas években Szombathelyen. Épp csak ennek a rekeszein az áll: "Liberté, Égalité, Fraternité" (szabadság, egyenlőség, testvériség). Slíva kedvelt fogása a fennkölt gondolatok és a trivialitás ütköztetése. Egyik grafikáján például egy liberális politikus találkozik Švejkkel. Mindketten táblát cipelnek. A politikus tábláján a francia alkotmány mottója áll: "Liberté, Égalité, Fraternité", Švejk táblájára az van írva: "Veprˇová, knedlík, zelí" (sertéssült, gombóc, káposzta).

Miért van az, hogy a derék Švejktől kevésbé félünk, mint a cilinderes úriembertől?
Mert Švejk csak jól akar lakni. Sörözni akar, pöfékelni, társalogni. Az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát azonban ("A szabadság lényege, hogy azt tehetjük, ami nem árt mások jogainak") Robespierre nagyon hamar átértelmezte: "Nincs szabadság a szabadság ellenségeinek." Ez lett a terror jelmondata. A világot már annyiszor meg akarták váltani, hogy az embereknek elegük lett a világmegváltókból. Egy jó kis karaj, knédli, párolt káposzta, az nem hazudik. Úgyhogy megyünk is ebédelni.

Ha jól tudom, a hetvenes években önt is meg akarták "váltani".
Többször is. De különös módon az én életemben mindig akkor állt be pozitív fordulat, amikor tönkre akartak tenni. Az őrangyalomnak remek a humorérzéke.

Például?
Például 1968. augusztus 21-én, amikor Heilbronnban mit sem sejtve felszálltam a vonatra, hogy hazatérjek Plzenˇbe. Ezen a napon szállták meg a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákiát, de erről mi a német kisvárosban (ahol kereskedőinasként dolgoztam) semmit sem tudtunk. Csak a vonatnál mondja a kalauz, bejöttek az oroszok, mindenki erre menekül, maga meg arra akar menni? A határ előtt megállították a szerelvényt: most még bárki leszállhat, aztán késő lesz! De hát hogy éljek a szüleim nélkül? Úgyhogy Plzenˇben egyedül én szálltam le a vonatról. Ahogy kiléptem az állomásról, ott álltak két sorban a páncélosok. Két kilométert gyalogoltam közöttük hazáig.

Nem félt?
Dehogynem. Mi lesz, ha kinyitják a bőröndömet? Tele volt farmerrel, női magazinokkal, dzsesszlemezekkel. Ám ha akkor Németországban maradok, mi most nem beszélgetnénk.

És később?
Így volt a karrieremmel is. A hetvenes évek közepén rajzolni kezdtem, de jött egy szerkesztő (ez már a Koszigin-érában volt) és azt mondta: "Túl pesszimisták a rajzok, maga inkább írjon!"

Hát elkezdtem limericket írni. Két év múlva jött egy másik elvtárs, elolvasta a verseket, és azt mondta: "Limerickre a pártnak nincs szüksége. Maga inkább rajzoljon!"

Akkortájt a Dikobraz nevű élclapnak rajzoltam (ez volt a csehszlovák Ludas Matyi), de abból éltünk, hogy a svájci Nebelspalter közölte a grafikáimat.

Baj van, mondták egy nap a kollégák, hívat a főszerkesztő. "Maga imperialista hetilapba rajzol?" - üvöltötte. A fiam épp velem volt, sírni kezdett. "Ha még egyszer nyugatra rajzol, magának vége!"

Épp a második gyerekünket vártuk Marcelával, ha abbahagyom, a lakbért sem tudjuk kifizetni. Mit tegyek? Írjam alá a Charta 77-et? Disszidáljak? "Ne provokáld őket - mondta nekem Jirí Šalamoun festő barátom -, inkább tanulj meg litográfiát készíteni."

Így kezdődött a második karrierem. A színes litográfiával egész világ nyílt meg előttem. Pár hónap múlva megkeresett a Graficˇanka együttes (festőkből álló dzsesszzenekar) vezetője. "Kell egy gitáros!" Mondom: én dobos vagyok. "Az nem kell" - mondta és indult kifelé. "Várj - kiáltottam utána -, megtanulok gitározni." Megtanultam.

Pár hónappal később valami fontos elvtársnő ötvenedik születésnapján zenéltünk. "Milyen szépen gitározik" - jött oda hozzám. "Hát még hogy játszanék, ha nem félnék, hogy kirúgnak" - mondtam. Nem szólt semmit, de pár hét múlva kitüntettek, felvettek a grafikusok szövetségébe, kaptam útlevelet. Szóval, én mindent a pártnak köszönhetek.

Rám kacsint és felnevet. Már túl vagyunk a disznó-knédli-párolt káposzta szentháromságon, a legendás Slavia kávéházban ülünk az Újvárosban, a Moldva partján, szemben a Károly híddal, ahol a Nobel-díjas Jaroslav Seifert, Rilke és Kafka is ülhetett. Az ebéd (meg több korsó sör) nehézkessé és álmossá tesz bennünket, már tunkolni is alig van erőm. Slíva észreveszi, hogy le-leragad a szemem. Közel hajol, mintha valami titkot árulna el:

– A cseh konyha lehet az oka. Nem állítanám, hogy nemzeti karakterünk minden fogyatékossága az állandó gombócevés következménye, de magam is észrevettem, hogy a legendás Husova utcai bodegában néhány órás sörözgetés után mindenkit megül a búskomorság. A nehéz ételek ingerültté teszik az embert. Hiányzik belőlünk a könnyedség, a hit. Oda a nemzeti konyhánk poézise.

Nem merem megkérdezni, mire gondol. Talán a bramboracka (burgonyaleves), az olmützi kvargli (sajtféle), esetleg a kyselo (a savanyú kenyérleves) hiányzik neki. De az is lehet, hogy a morva veréb (moravský vrabec) nevű fokhagymás sertéslapockára gondolt, esetleg a rántott sajtra, amiről a csehek makacsul azt hiszik, hogy ők találták ki.

Slíva amúgy sem főz, a dzsesszen kívül leginkább a bor meg a kávé érdekli. E három témakörben számos kötetet adott ki, a latin mondást (In vino veritas) már számtalanszor kifacsarta: "In pinot veritas", "In vino vanitas", "Pingvino veritas".

Miért izgatja ez a három téma?
A dzsessz az életem. Eredetileg zenész vagyok. Szabadság, játék, improvizáció. A humor a zenében is érdekel. Leblattoljam a Round Midnightot?

A legendás 1944-es Thelonious Monk-felvételt? Itt az asztalon?
Naná, érzed benne a humort? Bor és zene: mámor és életöröm. Monk a dzsessz Picassója.

És a kávéház?
A grand cafék az én Grand Canyonjaim és katedrálisaim. A Café Odeon Zürichben, a Café Mulassano Torinóban, a Café Central Bécsben, a Café Einstein Berlin szívében, a Brasileira Lisszabonban. Ha tehetem, évente elzarándokolok valamelyikbe. Engem a légkör érdekel, a zörgő újságok, a frissen pörkölt kávé illata, a k. u. k. hangulata. A Monarchia. A szívemben ebben a miliőben élek, mi egy széthullott család vagyunk.

Változott a stílusa az évek alatt?
Á! Mi, grafikusok mindig ugyanazt csináljuk, csak egyre rosszabbul.
Átszellemülten dobolja a Take Five-ot a márványasztalon. Így is rajzol. Költészet és melankólia, fenyegetettség, csipetnyi szarkazmus. Elegancia és érzékenység.

Nem is főz?
Miért kellene főznöm? Én rajzolok.

A kedvenc receptjét azért leírhatom?
Semmi akadálya. Íme: "Forraljunk serpenyőben olajat, dobjuk bele a rajzunkat. Ügyesen rázogatva süssük egy ideig, majd amikor a szélei kezdenek felpöndörödni, húzzuk le a tűzről. Így tökéletesen patinás, régies rajzot kapunk. Már csak fel kell szolgálnunk valamelyik műgyűjtőnek. Kis rábeszéléssel fűszerezhetjük."