Őrült pelikánok, bolond kagylók

Zötyögünk az Atacama-sivatagban a Csendes-óceán partjára egy Tres Playitas, vagyis „három strandocska” nevű helyre. A chileiek mindent a végletekig becézgetnek. - Na, chaitó (sziácska) sivatagi forróság! Legalábbis pár órára.

A családdal kiegészített, hónapokig tartó kutatóútba illesztett pihenőnapok egyértelműen az óceánpartra vezetnek bennünket. Ahol térdig járunk egy óriásméretű, minium férfiökölnyi kagylófaj héjkupacai közt. De hogy kerültek ide?

A Pan De Azúcar Nemzeti Park vonzó pihenőhely. Wifi és telefonszolgáltatás nincs, csak az óceán morajlása. A viszonylag aktív földmozgásos régióban azért jó tudni, hogy legalább cunamiriasztó szirénák állnak a közelben.

Szerintünk egy sirály nem bírja el. Pelikán a parton?

Sosem jön ki a sziklák közül.

Csigaforgatók? A kicsi futómadarak nem tudnak bemenni értük az árapály zónába.

Rejtély. És nem az egyetlen.

A halászok közelében pelikánok is tanyáznak. Településektől távol pedig katonás sorban repülnek a víztől pár deciméterre. Így pásztázzák a vizet halrajokat keresve. Ha rátalálnak a táplálékra, zuhanórepülésben, torpedókként csapódnak be a víz alá. (kép: Heiling Zsolt)

A Pan de Azúcar (cukros kenyér, cukorsüveg)  nemzeti parkban sátrazunk az óceán partján. A kérdéses óriáskagylók itt is halmokban. A kempinget üzemeltető, higanymozgású Alvaro masszívan zöld cigifelhőben érkezik hozzánk, kérünk-e vacsorát, mert van nekik friss „mariscos”. Köszönjük, ezt most kihagyjuk, de érdeklődve figyeljük a távolból ténykedését – és a tőle 20 méterre napozó keselyű ábrázatát is.

A Csendes-óceán felől érkező légtömegek gyakran felhőbe, ködbe borítják a partokat, ám csapadékképződés ritkán zajlik.

Alvaro egy fekete zsákkal indul a hullámverte sziklák közé. Majd hozzávágja a kőhöz. És még egyszer. Húha. Mivel vezetékes víz nincs ezen az elzárt helyen, fél óra múltán azt gondolom, mos valamit. Mikor 40 perc múlva is csapkod,

felrémlik, hogy a kalmár- és poliphúst puhítani kell, és a szikla remek klopfolóhely. Áhá.

Jó, hogy nem kértünk ma vacsorát.  De azért elgondolkodtat, hogy a chilei étlapokon viszonylag ritkán kínálnak polipot.

Az Atacama régió kikötővárosa, Huasco.

Visszatérünk vallenári kutatóközpontunkba, feltesszük kérdéseinket a chilei ismerősöknek. Valószínűleg a loco (Concholepas concholepas) héjait találtuk meg. Szigorúan védett, a halászata tilos. Ezen a ponton összenézünk a családdal, de hát, mi 28 darabot gyűjtöttünk a héjakból (nettó 6 kg), a 10 éves természetbúvár lányom minden osztálytársának egyet. Mit szólnak majd a reptéren? Már, ha beleférünk egyáltalán a csomagsúly-limitbe… Na, jó, ez még ráér.

A Pan de Azúcar Nemzeti Park guanótelepei a 19. században még éltették itt a foszforbányászatot.

Tehát, illegális kagylóhalászok termelik a parti halmokat. A további rejtélyekre 4000 km-rel délebbre, Punta Arenasban kapunk választ, ahol barátunknál, Lucho Godoynál, Magyarország tiszteletbeli konzuljánál vacsorázunk.

Hagyományos loco fogás zöldsalátával és egyszerű majonézes, répás burgonyával.

„Gyerekek, áz úgy ván

– gesztikulál latinosan, - hogy az illegális ázsiai exportra már 20 éve túlhalászták a loco-állományt.

A gond az, hogy nem tudnak megújulni a populációk, mert még ivaréretlen állapotban begyűjtik őket, hogy az ázsiai konyhában mikrotonnal vágják hajszálvékony karikákra az ételek tetejére.” És hogy miért loco a neve? A loco spanyolul azt jelenti, őrült.

Chile többezer km hosszú tengerpartjai mentén a hideg Humboldt-áramlás gátolja a feláramlást és így a csapadékképződést. Az oxigéngazdag vizek azonban bőséges táplálékot adnak a parti régióknak.

„Ahhoz, hogy ehető legyen a húsa, kövekkel ütve puhítják. Azt mondják, régen a bolondok házában is így puhították az őrülteket.”

Gondolatban feloldozzuk Alvarót.

Shackleton ezzel a mentőcsónakkal szelte át a Déli-óceánt az Elefánt-szigetről a Déli Georgia-szigetekig. Középen Luis Godoy, Magyarország tiszteletbeli chilei konzulja.

Másnap egy literes befőttesüveggel állít haza Lucho: „-Gyerekek, ma kóstolunk egy kis locót.” Kerekedik a szemünk, de megtudjuk, ezek a kagylók tenyésztőtől vannak.

A Tres Playitas sziklás partjai bő loco-termőhelyek. A sivatagi hetek után felüdít a hűvös part.

A locót hagyományosan majonézes krumplival, zöldsalátával, korianderes salsa verdével (zöldpaprika, hagyma, fokhagyma, sok-sok friss koriander, citromlé, olívaolaj) eszik. Ezért felkerekedünk egy kis zöldségvadászatra. Az észak-norvég klímának megfelelő, alacsony beépítésű patagóniai városban Lucho természetesen

„tud egy helyet”,

ahol friss salátát termel a hátsó kertben egy indián asszony.

Ahol halászok bontják a zsákmányt a partokon, a keselyűk is megjelennek a potyadékra lesve.

Egy egész szatyrot megtömnek nekünk tavaszi zápor illatú salátafejekkel. Megállapítjuk, hogy az örökké lendületben lévő Lucho minden rejtett helyet ismer. Persze, mert a mosolygós biokertész Lucía is a betege volt. A gasztroenterológián.

A Déli-óceán felől érkező hűvös szelek hozzák-viszik a felhőket, a csapadék sok, a hőmérsékletek nyár derekán is 20 fok körüliek. Innen már 4 óra repüléssel elérhető az Antarktisz.