Henry J. Heinz nem gondolta volna, hogy paradicsomszósza az amerikai álom beteljesülése lesz.
A paradicsomszószt 1876. július 4-én vezette be, a függetlenségi nyilatkozat 100. évfordulóján. A Heinz-féle csomagolás fogalommá vált, és Andy Warhol révén a modern művészetek kiállítótermeibe is bekerült. De van más alternatíva is.
A franciák csigaevők, az olaszok tésztafalók, a németek mindent állatbélbe töltenek. A cseheké a knédli, a spanyoloké a makksonka, a törököké a döner kebab. Amerika nemzeti étele a ketchup. Mindegy, mit esznek – hot dog, hasábburgonya, hamburger –, ketchupot nyomnak rá. Úszik minden a paradicsomszószban: a fast és a street food üzletek, az iskolai menzák, ezzel öntik le az ellenszenves politikusok szobrait, ezt locsolta a Psycho című horrorfilm híres zuhanyzós jelenetében a nejlonfüggönyre Alfred Hitchcock.
A világon évente több milliárd flakon ketchup fogy,
Ráadásul a ketchup jelkép. Van ketchupevő verseny, Las Ketchup nevű női popkvartett, hirdetik a szószt mint antioxidánst, űrhajóseledelt, életelixírt. Egyes gyártók szerint még ezüstpucolásra, hajmosásra is alkalmas. Szobrot is állítottak neki, az Illinois állambeli Collinsville városában álló víztorony nem más, mint egy 52 méteres, óriási ketchuposüveg.
Henry J. Heinz se gondolta volna, hogy paradicsomszósza egykor az amerikai álom beteljesülése lesz. A ketchupkirály – német bevándorlók fiaként – 1869-ben, a pennsylvaniai Sharpsburgban alapított élelmiszergyárat.
Először tormaszószt gyártott, de az a kutyának sem kellett. Kezdetben gond volt a ketchuppal is. A szögletes Heinz-üvegek ugyan hamar népszerűvé váltak, ám a szósz – hiába ütögették az üveg fenekét – nem akart kijönni. Vagy, ami még rosszabb – plitty, platty, plutty! – kicsusszant az egész. A jelenségnek egyszerű fizikai magyarázata van: ha folyamatosan rázunk egy fajlagos felületű tixotróp anyagot (például paradicsomszószt), akkor megváltozik a viszkozitása és folyékony lesz. Ha állni hagyjuk, újra visszadermed. Fizikaórák helyett Heinz úr inkább műanyag flakonokba töltötte a szószt, majd ezeket a fejükre állította és megfordította a címkét. Ha a ketchup másodpercenként 1 centiméternél gyorsabban folyik ki, akkor híg. Ha lassabban, akkor sűrű. Az ideális sebesség 0,045 km/óra. Bárki utánaszámolhat.
A címkékre azt írta: „57 varieties” (57-féle termék), pedig már akkor hatvannál tartott. De tetszett neki az „57” írásképe, hangzása, az ötös és a hetes szám misztikus jelentése. Ő rendelte meg a világ első neonreklámját is. Kristálypalotát építtetett, ahol a látogatók hintázás közben kóstolhatták meg a mustárjait. A Heinz-féle csomagolás fogalommá vált, és Andy Warhol festményei révén bekerült a modern művészetek kiállítótermeibe is.
A kínaiak szerint vietnámi, a vietnámiak szerint indonéz eredetű. Feltehetően holland tengerészek közvetítésével került a brit szigetekre. Ez a változat azonban szardíniát, hagymát, ecetet, fehérbort, citromhéjat, szerecsendiót, gyömbért tartalmazott – nyoma sem volt paradicsomnak.
A Sugar House Book című amerikai szakácskönyvben ekkor tűnik el a szószból a szardellapaszta meg a fehérbor, és kerül bele a két legfontosabb összetevő: a cukor és a paradicsom. Négy évtizeddel később Charles Dickens már bárányhoz is ajánlja. Újabb három évtized múlva pedig színre lép Henry J. Heinz, aki hamar
és ezt a felfedezését – újabb marketingfogás – világgá is kürtöli. Ez az a pillanat, amikor a szerb ajvárnak, a román zakuszkának, a macedón pindjurnak és a többi paprikás-paradicsomos szósznak – legalábbis a globális piacon – befellegzik. Mert a ketchuphívőket nem érdekli, hogy egy félliteres flakon 48 darab kockacukrot tartalmaz, és annyi konyhasót, ami több hónapra elegendő.
Az ínyencek ketchup helyett maguk készítenek szószokat. És ha erre nincs idő, akkor ott van a piacon számtalan paradicsommártás.
A Corbari kis szemű, hosszúkás paradicsom, keserédes és mély ízű, a belőle készült püré képes a nyarat télen is az asztalra varázsolni. A ketchup viszont becsap.
