Két délvidéki borvidéket egyesít szellemiségében, miközben nemcsak visszaadja az egykoron híres Szerémi borvidék rangját, de olyan szőlőfajtákból készült borokkal lép a piacra, amelyekért a középkorban fejedelmek és királyok küldtek futárokat, no és erős szekereket persze, amelyek elbírják a hordókat. Maurer Oszkár igazán nem mondhatja, hogy nem született bele a jóba, igaz, a jóság útjának ösvényeit neki kellett kitaposnia.

- Lehetett volna más, mint borász?

- Akár költő is. Még verseket is írtam.

- Tudna mondani egyet fejből?

- A helyzet az, hogy csak arra emlék­szem, hogy jönnek a gondolatok és a sza­vak, írom a verseket. Felidézni viszont egyiket sem tudnám. Legfeljebb felol­vasni egyet-kettőt a füzetből. De nem tettem le arról, hogy egyszer visszaté­rek az íráshoz. No nem a versíráshoz, ha­nem a prózához. Szívesen írnék kisebb esszéket, történeteket, olyanokat, ami­ket hallottam, amiket meséltek, amiket átéltem. Szeretném, ha mások is elgon­dolkoznának ezeken a történeteken, le­het, hogy sok minden más értelmezést nyerne általuk.

- Miért fontos ez magának?

- Hogy ne csak azok tudják, mit jelent délvidéki (vajdasági) magyarnak lenni, akik itt élnek, hanem azok is, akik kí­vülről látnak bennünket. Volt négy olyan év az életemben, amikor minden hétvé­gémet a Szerémségben töltöttem; olyan szórvány területeken, ahol nincs magyar oktatás, s ahol még ma is horvátul miséz­nek. Az egyik barátommal létrehoztunk egy cserkészcsapatot - nem is annyira burkoltan - azzal a céllal, hogy visszama­gyarosítsuk az itt élő embereket - vagy­is megtanítsuk írni-olvasni a gyerekeket magyarul, felépítsük az emberen a ma­gyart. Felújítottunk egy magyar művelő­dési házat, aztán a helyi gyerekek, akik korábban alig szólaltak meg őseik nyel­vén, a Himnusszal és a Klapka-indulóval nyitották meg az átadó ünnepséget. A Jó­isten pedig, cserébe a négyévnyi küz­delemért, megajándékozott azzal, hogy alaposan megismerhettem a történelmi Szerémi borvidéket, ami az életem egyik meghatározó eleme ma már.

- Miért vállalta ezt az "önkéntes mis­sziót"?

- Amiért Szabó Dezső is leírta: "minden magyar felelős minden magyarért". Ez alaptézis. Azért mentem a Szerémségbe, mert oda vitt a felelősségtudatom. Most így néznek ki a feladatok. Ma a magyar­ságnak nem hősi halottakra van szük­sége, hanem hősi életet élőkre, ahogyan Wass Albert remekül megfogalmazta.

- Honnan van meg magában ez a fele­lősségtudat?

- Alapvetően humanistának vallom ma­gam. Minden gyarlósága és esendősége ellenére hiszek abban, hogy az embert eredendően jónak teremtette az Isten. Nyilván az Istenbe vetett hitem sok erőt adott ehhez a munkához. Másrészt a ne­hézségeket soha nem nehézségnek lá­tom, hanem megoldandó feladatnak. Strapabíró gyerek vagyok. Olyan, aki nem adja föl soha.

- Nem az van e mögött, hogy a Vaj­daságban nem könnyű megélni a ma­gyarságot, s hogy borászként is sokkal többet kell nyújtani, mint azt az em­ber gondolná?

- Nem kell ennek ekkora feneket keríteni. Egy cigánygyerekből is nagyobb eséllyel válik zenész, ha zenészcsaládba szüle­tik. Nem azt kell mondani, hogy ő hátrá­nyos helyzetű, hanem azt kell látni, hogy akár jó muzsikus is válhat belőle. A vaj­dasági magyaroknál sem azt kell néz­ni, hogy hátrányos helyzetűek, mert ki­sebbségben élnek, hanem azt kell látni, hogy mi válhat belőlük - mert értenek valamihez, mert akarnak valamit. A bo­rászat is ilyen. Muszáj érteni hozzá. Aki beleszületik a szőlőbe, az persze kön­nyebben boldogul, mint aki felnőttként tanulja, de a lényeg úgyis az, hogy mi­lyen bor kerül ki a hordókból. Aki a borral foglalkozik, legyen az bármilyen nemze­tiségű vagy származású is, annak érteni kell a természet törvényeit. Éreznie kell a föld szagát, ismernie a hegy hangját. Nem szabad gyűlölnie a tőkék között fel­törő gazt, sem a jeges esőt és a fagyos szelet; és tudnia kell azt is, hogy bár a tőkék nem tudnak beszélni, érzelmeik mégis vannak.

- Nocsak, valóban lírai.

- Pedig ez a valóság. Ráadásul, ahogyan a szőlő is gyökeret ereszt a mélybe, mert élni akar, úgy ereszt az ember is gyöke­ret a tájon, ahol él. Nem azon kell mun­kálkodni, hogyan tépjük ki ezeket a gyö­kereket, hanem azért kell dolgozni, hogy ápoljuk és tápláljuk azokat. A bor a ma­gyar kultúra része. Isteni eredetű, szak­rális ital. A magyar embernek a vérében van a borkultúra, éppen ezért vigyázni kell rá. Őrizni kell és át kell adni a tu­dást. Azt is fontosnak tartom, hogy az apa tanítsa meg a fiát bort inni. Egyéb­ként Szekfű Gyula is a bortermelőben lát­ta a magyar ember igazi lényét és erejét. A dolgos földművest látta benne, a föld­jét szerető, a szülőföldjéhez ragaszkodó embert - aki ráadásul még örömét is leli a borivásban.

- No, a borivásban azért többen lelik örömüket, mint a szőlő művelésében.

- Hamvas Béla fogalmazott úgy, hogy az ittas állapot a tulajdonképpeni józanság. Ha az embernek van lelke, márpedig az mindenkinek van, még egy ateista sem mondja magáról azt, hogy ő egy lelketlen ember, akkor lélek is van. A lélek ugyan­is gyakran keveredik vitába a józan és­szel, ami abban segíti az embert, hogy helyes döntéseket hozzon. A bor ilyen szempontból fontos ital. Aki nemes bort iszik, az egy kicsit maga is megnemesül általa. A nemesedés pedig nem más, mint a tökéletesedés felé vezető út, amin ha járunk, közelebb kerülhetünk Istenhez is.

- Ehhez azonban hinni kell önmagunk­ban, hinni a borban és Istenben.

- De legfőképp abban, hogy mindig van esély közelebb kerülni a jósághoz.

- Ahogyan hallgatom, egyre inkább az az érzésem támad, hogy Maurer Oszkár lehetett volna akár pap is.

- Tizenkét éves koromban még pap akar­tam lenni.

- És miért nem lett az?

- Mert idővel megtapasztaltam az élet gyümölcseinek ízét, és nem csak a sző­lőét. Nem vágytam már a reverendára. Ma is hívő katolikus vagyok persze, aki­nek a szőlője a temploma, ám inkább a lányaimat kérdezem arról, a vasárna­pi ebéd közben, mindjárt az áldás után, hogy mit mondott a pap a misén.

- A családját nemzedékekre visszame­nőleg átfonják a szőlőindák: az édes­apja, a nagyapja, de még a dédapja is borász, bortermelő szakember volt. Nyilvánvaló volt, hogy Maurer Oszkár is a szőlőtőkék között, hordók és palac­kok között éli majd az életét?

- Be kell vallanom, hogy gyerekként nem álltam közel a szőlők és borok vilá­gához. Megvoltak ugyan a fontos talál­kozási pontok, súrlódások és érintések, amik mindig is a szőlők között tartották a gondolataim egy részét, s amelyek ké­sőbb elő is törtek belőlem, és segítettek abban, hogy úgy döntsek, mégis borter­melő leszek. De volt más is, ami gyerek­ként nehezítette a jövőről alkotott kép kialakítását: a titói Jugoszláviában ma­gánszemélyek nem termelhettek bort - hivatalosan. Tilos volt árulni a bort. A sző­lőt, ha szüretelt valaki, le kellett adni az állami gazdaságokba. Ez nem tett jót a bornak, mert a mennyiség határozta meg a piacot, nem pedig a minőség, de akkori­ban nem volt más lehetőség. A családom valóban szőlővel és borral foglalkozott. Édesapám az Állami Borkombinátnál dol­gozott egy ideig; nagyapám vincelléris­kolát végzett, dédapám pedig szőlész-bo­rász mérnökként egy 340 holdas birtok szakmai irányítója volt. Van egy ültet­vény itt, Hajdújáráson, 1909-es telepíté­sű, szerémi zöld és bakator van benne. A dédapám e borvidék szőlőiből készí­tette el a régió első pezsgőjét, még az 1920-as években. Ezt az ültetvényt most mi gondozzuk, és azt tervezzük, hogy hamarosan újból pezsgőt palackozunk.

- Mekkora az a terület, amin ma gazdálkodni lehet errefelé?

- Lényegében két különálló és mégis egy­séges szellemiségű területről van szó. Külön kell választanunk ugyanis a bor­vidékeket. A Szabadka-horgosi borvidék keleti része a Kunsági-hajósi borvidék ré­sze volt egykor, a nyugati területek pe­dig a Csongrádi borvidékhez tartoztak. Ez lényegében a Dél-alföldi borvidék, ahol most vagyunk, innen 120 kilométerre hú­zódik a Szerémi borvidék, ami a törökig az első számú borvidéknek számított Magyarországon. Ezen a két területen gazdálkodunk, és azon vagyunk, hogy visszaállítsuk a borvidékek régi hírnevét. Nagyrészt mindenhová ugyanolyan sző­lőket telepítettünk, mint amilyenek min­dig is éltek errefelé, de ami talán még ennél is fontosabb: a területre jellemző karós bakművelést alkalmazzuk, a bo­rokat pedig a lehető legtermészetesebb módon készítjük, hordókban érlelve, ada­lékanyagok nélkül.

- Vagyis, ha ma szerémségi borokat kós­tolunk, lényegében Hunyadi Mátyás ita­lát isszuk?

- Vannak ilyen boraink. A Krisztus-dűlő­be például, amely korábban királyi dű­lőnek számított, szerémi zöldet, baka­tort és mézesfehéret telepítettünk. Ezek mind régi, még a filoxéra előtti fajták.

- Erre épül a Maurer-birtok?

- Lényegében igen. A XX. században saj­nos jó néhány szerémségi fajta eltűnt a borvidékről, de ezek egy részét igyek­szünk most visszatelepíteni. Büszkék va­gyunk arra, hogy nálunk található a vi­lág legrégebbi őskadarka-ültetvénye, a tőkéket még 1880-ban ültették, és van egy 1912-es telepítésű kadarkaültetvényünk is. Ezekből szedjük a szaporító­anyagot, az oltócsapokat, és ezeket az őskadarkákat telepítjük vissza a Szerém­ségbe, ahonnan amúgy a kadarka elter­jedt anno Villányban, eljutott a Ménesi és az Érmelléki borvidékre, majd az Al­földre. A szerémi szüretelésű első kadar­kánkkal idén aranyérmet nyertünk a Ka­darka Nemzetközi Borversenyen, és az élen végeztünk hat másik kadarkameg­mérettetésen is. A kadarka kiváló szőlő, remek bor készíthető belőle - meggyő­ződésem, hogy már rövid távon is meg­felelő válasz lehet a pinot noirra.

- És milyen lehetősége van arra, hogy betörjön a szerb piacra? Merthogy, ta­pasztaltam, Belgrádban nem nagyon le­het Maurer bort kapni.

- Egyelőre. Szerencsére felfigyeltek ránk Szerbiában is. Hamarosan ott lesznek a boraink a belgrádi éttermek és borszak­üzletek választékában is.

- Mi tartott ennyi ideig, hiszen lassan húsz éve foglalkozik bortermeléssel?

- A világ dolgai lassan változnak, és ez érvényes az itteni dolgokra is. Nekünk viszont nincs más dolgunk, mint hogy a legjobb tudásunk szerint éljünk és dol­gozzunk. Egyetlen fő kötelezettségünk van az életben, hogy boldog emberek legyünk. A külsőségeknek kell a belsőértékeket tükrözniük. Az issza a bort, akinek az sorsa. A többiek esetleg kó­láznak még egy-két életet.

- Maga boldog ember?

- Nincs okom panaszra. A lényeg ugyan­is mindig az, hogy tudjunk szeretni. Még a legnehezebb időkben és helyzetekben is. Tehát igen.

- Emlékszik arra, hogy mikor volt a leg­boldogtalanabb?

- Ezeket a pillanatokat az ember szeren­csére elfelejti.

- Miközben maga háborút járt ember. 1991-ben, éppen hogy felnőtté vált, behívták katonának, és mindjárt el is vitték a délszláv háborúba. Azt gon­dolnám, hogy ha valahol igazán bol­dogtalanná válhat egy az ember, az a lövészárok.

- Életemben nem kaptam olyan gyönyö­rű szerelmes leveleket, mint a háború­ban. Az ember még a legembertelenebb körülmények között is képes rátalálni a boldogságra. Néha az is elég, ha azokra gondolunk, akik hazavárnak.

- Miért ment el a háborúba?

- Nem akartam menni. Vittek. Aztán amikor már ott van az ember, mindent másként lát, és csak arra gondol, hogy ép bőrrel megússza, s hogy ember ma­radjon.

- Megsebesült?

- Harcban nem. Egy verekedésben vi­szont megkéseltek. Gyalázták a csalá­domat, lenéztek a magyarságom miatt, ezért aztán úgy döntöttem, hogy elég­tételt veszek.

- Ez a viselkedés nem annyira illik egy valaha papnak készülő ember lelki al­katához.

- Az ember jobban teszi, ha a papi lel­két nem viszi a háborúba. Meg aztán ba­darság lett volna nyúlként járni a farka­sok között. Ha túl akarod élni, oroszlánná kell válnod. Pedig tényleg nem vagyok egy harcias alkat, sem indulatos ember. Sőt, megtanultam, hogy nekünk, magya­roknak mindig a jó oldalán kell állnunk, és soha nem szabad a bosszúra gondol­ni. És nemcsak azért, mert már Cicero is írta, hogy két sírt kell ásnia annak, aki a bosszúra készül, hanem azért, mert csak úgy tudod legyőzni a félelmedet, aho­gyan Herkules is tette a démonjaival: ma­gadhoz kell ölelni mindet, mert akkor el­tűnnek belőled.

- És ki művelte addig a szőlőt, amíg a frontot járta?

- Akik itthon maradtak. De akkoriban még nem volt ennyi tőkénk, mint ma­napság.

- A háborúban eljutott Macedóniába is. Arrafelé is híresek a borok. Volt alkal­ma megkóstolni valamelyiket?

- Macedóniában fogságba estünk. Vi­zünk is alig volt, nemhogy borunk. Egy idő után a madarakkal kellett viaskod­nunk a fákon, a bokrokon lévő fagyott bogyókért. Amikor pedig szabadultunk, egyenesen hazafelé vettük az irányt.

- Hazatérve azonnal nekiállt a borter­melésnek?

- Valami emberi létezést kerestem ma­gamnak. Mivel a családom és a feleségem családja is a szőlővel és a borral foglal­kozott korábban, nem is gondoltam más­ra, csak a bortermelésre. Nem volt egy­szerű feladat, hiszen egy egész kabátot kellett újragombolni: két történelmi bor­vidéket kellett egyesíteni szellemiségé­ben. Nem kell persze hatalmas terüle­tekre gondolni, kezdetben fél-, majd pár hektárnyi szőlőről volt szó, és most is tizenöt hektárnyival költöztünk össze összesen. A feltételek azonban adottak voltak ahhoz, hogy a történelmi hagyo­mányokhoz méltó, minőségi bort készít­sünk. Mert ahogyan Szepsy István tokaji borász is megfogalmazta: az ember nem tehet mást, mint hogy elkészíti a lehető legjobbat. A legnehezebb időkben is. Fon­tos esztendők voltak. Fölmértük a lehe­tőségeinket, a kapacitásainkat, és men­tünk előre. Csak előrenéztünk, ahogyan ma is. Az akkori boraink nyolcvan szá­zaléka kísérletezés eredményeként szü­letett. Sajnos a dédapám 1956-ban meg­halt, így nem tudta elmondani, hogyan kell igazán jól bánni a szerémi fajtákkal, így magunktól kellett rájönnünk minden apró titokra: hogyan metsszük a sző­lőt, miként préseljünk és érleljünk, mi­lyen fajtákat lehet egymással házasíta­ni. Hosszú tanulási évek voltak, de mára összeállt sok minden. Megérett, akár a hordóban a bor.