Egy olyan országban, ahol a világháborúk, a válság, a kommunizmus és a forradalom alapjaiban zilálta szét a társadalmat, ritka az olyan vállalkozás, amely 150 évre tekint vissza úgy, hogy mindvégig egy család üzemeltette. Az Auguszt cukrászda ilyen – a legendás Fény utcai épületben ültünk le, hogy Auguszt József mestercukrász elbeszéléséből megismerjük a család, a nők és a véletlenek csodás láncolatát.

Idén ünneplik a másfél évszázados jubileumot, de mi is kivételes napon érkeztünk – a házigazda, Auguszt József szülinapos, éppen a 69. évét töltötte be. „Jó, hogy jött, legalább leköti a férjemet, amíg befejezem a tortáját” – mondja felesége, Ibolya, majd kávéval kínál és el is libben a műhelybe.

„Őseim nem Árpáddal jöttek a Kárpát-medencébe, a család története Sziléziában kezdődött, majd Hont megyében folytatódott” – kezdi Auguszt József a család történetét.

A cukrászdinasztiát alapító, 1836-ban született Auguszt Elek apja Wagstadtból (ma Bílovec, Csehország) került Magyarországra, és falusi tanítóként dolgozott Inám községben. Fia, ifjabbik Elek, a tizennégy gyerek közül az egyik, 1847-ben került Balassagyarmatra. „Feltehetőleg testalkata miatt nem volt alkalmas mezőgazdasági munkára, így a Menczel-cukrászatban lett inas 1852 októberéig” – meséli a dédunoka.

A korban bevett szokás volt, hogy a frissen felszabadult cukrászok utazzanak, tanuljanak – hat év vándorlást írtak elő.

Hogy senki ne nézze őket csavargónak, vándorkönyvvel igazolhatták magukat, ebbe vitték be munkaadóik is a szakmai igazolásokat. S hogy merre járt Elek? Szegeden, Kecskeméten és Temesváron biztos – a többi helyszínt nem tudhatjuk, mert könyvét elsodorta a történelem, a mestereitől kapott tíz működési bizonyítvány pedig a háború végén, az ostrom idején semmisült meg fia, Auguszt József lakásában.

OSTROM, ÁLLAMOSÍTÁS

A saját bolt megnyitásáig még néhány, munkával eltöltött év kellett. 1869 februárjában, felismerve, hogy a budai Tabánban nincs cukrászat, Elek bejelentette a városi tanácsnak, hogy lakhelyén, az Attila utcai házban megnyitja műhelyét – úgy tűnik, a hivatalnokok akkor sem siettek, mert az ipartanács csak szeptemberben adta meg az engedélyt.

Az első Auguszt cukrászda 150 éve, 1870-ben nyílt meg.

A főleg németek lakta városnegyed kis házaival, zegzugos utcáival nem volt előkelő, de úgy tűnik, üzletileg bevált, hisz bár 1881-es haláláig többször költözött a bolt, végig a környéken maradtak – ismertette monográfiájában Rózsa Miklós, aki alaposan feldolgozta a család történetét.

Auguszt Eleknek négy gyermeke született Strebek Erzsébettől, aki korábbi mesterének, Friedl Edének volt a sógornője. A cukrász mindössze 45 éves volt, amikor családja elvesztette.

Az Augusztok történetét végig erős és tudatos nők jellemzik

– az özvegy sem hátrált meg a feladat elől, továbbvitte az Attila utcai üzletet.

„Fia, József lett a család második cukrásza, pedig szobrász szeretett volna lenni – mesél nagyapjáról Auguszt József, és a falra mutat. A képen egy fiatalember agyag mellszobron dolgozik. – Fennmaradtak olyan családi legendák, hogy felültette a cselédet az asztalra, hogy megmintázza. Amikor anyja belépett a szobába, nagyon felháborodott, mert kilátszott a lány bokája.”

A II. kerületi Községi Polgári és Középkereskedelmi Iskola után, 1889-ben állt inasnak a pesti Wikus cukrásznál, ahonnan négy évvel később szabadult – a fennmaradt dokumentumok szerint 1895 augusztusától dolgozott a családi vállalkozásban.

Kézügyességét számos tortával bizonyította, de sok budainak egy tragantból (cukormaszsza) mintázott, évtizedekig a kirakatban csalogató, a Szent László-legendát feldolgozó kétlovas szoborcsoport volt emlékezetes. „Sajnos ez is elpusztult a háborúban” – ingatja a fejét Auguszt József, igaz, legalább fényképen megmaradt az 1896-os millenniumi kiállításon is díjazott alkotás.

„Fogékony volt az új dolgokra, például ő sütött először a városban teasüteményt”

– meséli az unoka. Kereste az új ismereteket, szakmai kihívásokat: 1900-ban Párizsba, majd Németországba utazott. Miután hazatért, ideje volt a nősülésnek: a 18 éves Helvei Vilmát vette el, aki egy Király utcai borkereskedő lánya volt. 1901-ben maga is iparengedélyt kért, majd átvette édesanyjától a cukrászatot.

A család, ameddig lehetett, kitartott az elmaradottabbnak számító Tabán mellett. A testőrlaktanya építése miatt lebontották az Attila út adott házait, így többször költöztek az utcán belül, többek között a Budai Polgári Kaszinó épületébe is. „Bérelte a helyet a nagyapám, de nem volt a díjjal megbékülve, ezért 1915-ben megvette a közeli Krisztina tér 1. alatti helyet – ma az egykori Auguszt cukrászdában a Déryné étterem működik.”

A sarokról nyíló üzlet modern volt és elegáns – bőven megelőzték korukat, hiszen benn nem lehetett dohányozni, erre külön helyiség szolgált. A selyemtapétával, nemesfa bútorokkal, porcelánokkal csalogató boltba azokat a finomságokat csempészte be az idősebbik Auguszt József, amelyeket párizsi tanulmányútja során látott. A mennyezetről lógó elektromos velencei üvegcsillárok is újdonságnak hatottak – akkoriban még a gázlámpa volt elterjedt.

Auguszt nagypapa 1906-ban fióküzletet nyitott az Attila út 14. alatti földszintes házban, amelyet édesanyja vezetett 1911-es haláláig. A boltocskát a Krisztina téri műhelyből látták el áruval. 1915-ben újabb vállalkozásba fogott:

az I. kerületi Hidegkúti úton kiépített pavilon parkos kerttel, romantikus miliővel várta a vendégeket.

Néhány évvel később, 1923-ban már étteremmel is kiegészítették a budaiak egyik kedvenc helyét, ahol fehér kesztyűs portás, frakkos pincér fogadta a vendégeket. A húszas években, Krisztina-városban bérházat épített, amire máig ki van írva, hogy Auguszt-udvar, sőt Abbáziába (Opatija, Horvátország), a tengerpartra szállodát álmodott, ahová „Budapesten, az üzletben is lehetett szállást foglalni – az épület máig áll, máig hotel, de már nem Auguszt a neve”.

A mester 43 évig tartó üzleti sikerének egyik titka a folyamatos fejlesztés volt: imádta a művészeteket, így 1936-ban sógorát, Nemes Mihály festőművészt kérte meg, hogy a pavilon vacsoratermét tegye felejthetetlenné. Nyolc nagyméretű képet készített, amelyen vadásztémák jelentek meg. „Belefestette a családot, nagyapám Mátyás király, apám hadapród volt a vásznon.”

A család, ha kellett, jótékonykodott is.

„Amikor a ’19-es kommunista forradalom idején a Krisztina téri templomból elrabolták az arany áldozókelyheket, nagyapám ajándékozott újakat a plébániának.” 1944 karácsonyán az ostromgyűrű körbefogta a fővárost, a pokoli két hét alatt a Krisztina téri épület komoly károkat szenvedett: az első emeleti mennyezetet bomba szakította be, a katonaság lovakat kötött az üzletbe, majd a Roham utca sarkán álló lőszerszállító teherkocsi kapott találatot. A cukrászda megsemmisült, és az Auguszt Pavilon sem járt jobban – ami nem ment tönkre, annak lába kélt.

A családi hagyományt Auguszt József Elemér nevű fia vitte tovább: ő Hauer Rezső budapesti cukrásznál töltött inasévei után 1931 tavaszán szabadult. Ahogy egykor apja, ő is törekedett az újításra, kínálatban és szolgáltatásban egyaránt. Utazott, világot látott, Portugáliában és Angliában is járt, Londonban a The Dorchester Hotelbe állt be dolgozni.

Mestervizsgáját 1942-ben tette le, de a háború évei megakasztották szakmai karrierjét: elvitték katonának, majd orosz hadifogságba került, ahonnan csak 1947-ben tért haza. „Emlékszem, egyszer bejött egy idős bácsi, és azt mondta:

»Elemér, ez nem jó bejgli, az volt az igazi, amit Szibériában csináltál.«

El sem tudom képzelni, miket kevert össze, de a szakmája megmentette, a konyhán tudott dolgozni – meséli a fia. – 47 kiló volt, amikor hazajött.

A hadi fogságból viszont a házasság fogságába esett, mert még abban az évben elvette édesanyámat, akinek a Felszabadulás téren volt egy eszpresszója. Olga előtte már dolgozott az Augusztban, magas, szép nő volt, apámnak is megtetszett, de a kisasszonyoknak tilos volt az üzletben udvarolni.”

Amint lehetett, nekifogtak a helyreállításnak. Az ostrom nemcsak az I. kerület épületein ejtett hatalmas sebeket, de a lakosság is megritkult a szétlott városnegyedben. Ennek ellenére egy kisebb területen, egyszerűbben, de megnyílt a Krisztina téri cukrászat. Sajnos a munkát nem tudták befejezni, az államosítás utolérte a családot.

1951. április 11-én az Állami Vendéglátóipari Vállalat vette át az Augusztot, s kevés átalakítás után megnyitotta a helyén a Déryné eszpresszót. „A családot viszont nem a cukrászat, hanem anyám miatt telepítették ki még az év nyarán. Az volt a mondás, hogy az eszpresszó kapitalista csökevény, de ez csak indok volt, mert nagyon szép lakása volt a Felszabadulás téren, arra akarták rátenni a kezüket.”

KITELEPÍTÉS

„Taktaszadára telepítették ki a családot, én akkor féléves voltam – meséli tovább József. – Állítólag egész nap utaztunk, csak éjjel értünk oda egy kulák házához, akinek szobát kellett nekünk átadnia. Azt híresztelték, hogy mindenféle bűnözőket telepítenek ki Budapestről, s éjjel már nem engedett be minket. A tanácsházán éjszakáztunk – én hat hónaposan az íróasztalon –, s a szegény embert másnap jól megverte a rendőr. Aztán persze látták, hogy rendes család vagyunk, még évtizedek múlva is emlékeztek apámra, amikor visszamentünk, hogy na, itt a nagy orrú cukrász.

Megbecsülték ott, hiszen esküvői tortákat tudott sütni, édességeket és szaloncukrot készített.

Amikor 1953-ban visszaköltözhettünk Budapestre, ez a tudás újra megélhetést biztosított – szaloncukrot akkor még nem gyártottak üzemszinten.”

Auguszt Elemér azért kerülhetett újra a fővárosba, mert a Közért vállalat létrehozott egy cukrászüzemet, és nem volt hozzá szakember. „Az egyik személyzetis intézte el apám visszatérését. Be kellett mennie a Deák téren a rendőrségre, ahol azzal fogadták, hogy lássuk a pótolhatatlan cukrászt!”

Mivel a családja nélkül nem akart feljönni, aláírták, hogy mindenki visszatérhessen Taktaszadáról. „Odaköltözhettünk, ahonnan el kellett menni, de a nagy lakásból csak két szoba maradt. A többi részét közben egy házaspárnak adták, akikkel tíz évig laktunk együtt jó viszonyban.

Csak akkor költöztünk Budára, amikor a szüleim végre saját öröklakáshoz jutottak. Apám végig a Közért cukrászati termelőjében dolgozott, anyám pedig édességboltot üzemeltetett a Dagály utcában.

Az ’56-os forradalomkor mindent kiraboltak vagy elloptak, anyám viszont az utolsó szögig elszámolt az árukészlettel: ilyen nem volt az egész vállalatnál. A vezetők ezt nagyon méltányolták. Volt itt alattunk, az Auguszt cukrászda mostani helyén, a Fény utcában egy 35 négyzetméteres raktárépület, amit kiadtak anyámnak bérbe, ahol 1957 májusában végre nyithattunk egy cukrászdát.”

Auguszt Elemér nappal a közértben dolgozott, éjjel meg maszekolt a családdal. Néhány régi alkalmazott is visszatért – a család neve és jó híre megmaradt, de így sem volt könnyű, mert kulcsfontosságú termékek hiányoztak a piacról.

Nem volt vaj, nem árultak tejszínt, nem akadt meggy a réteshez

– akkoriban pedig az volt a sikertermék.

„Két lépésben tudtunk bővíteni: mellettünk volt egy suszter, Vecsara bácsi. Amikor nyugdíjba ment, megkaptuk a helyiségét, második körben pedig egy tervezőiroda része került hozzánk.” Az emeleti terem, ahol a fotóink is készültek, 2003-ban vált a Fény utcai cukrászat részévé. „Egy idős hölgy lakott itt, akivel eltartási szerződést kötöttünk, hátul meg egy család élt, akitől megvásároltuk a részüket” – vázolja Auguszt József a fokozatos bővítés ritmusát.

„Nem voltam túl jó tanuló, ami nem érdekelt, azzal nem foglalkoztam

– folytatja a saját történetével. – 1969-ben érettségiztem a szentendrei ferences gimnáziumban. Egyik nővérem orvos lett, a másik a filmiparban dolgozott. Apám látta, milyen vagyok, mondta, menjek el cukrásznak, ott mégsem kell annyit tanulni – pedig valójában ez is örök tanulás, ha jól akarja csinálni az ember.”

Akkor Vörösmartynak hívták a Gerbeaud-t, ahol József a tanulóéveit töltötte. „Volt még egy fiú, aki szintén maszek gyereke volt. Gyakran kiszúrtak velünk, de én nem vettem fel. Sok cukrász volt, aki még apámmal is dolgozott – muszáj volt bizonyítani, minden poszton helyt kellett állnom, elvárták tőlem.

Otthon mindig megbeszéltük, mit, hogyan csinálnak, apám azt mondta, a rosszat is meg kell tanulni, hogy én majd jobban csinálhassam.” Évek múlva a korábbi rossz tanuló Auguszt József a Vendéglátóipari Főiskolát is elvégezte az egész napos munka mellett.

VÉLETLENEK

„Később nővérem, Olga is idekerült a filmgyárból. Egy ideig együtt dolgoztunk, majd anyám segítségével egy belvárosi, majd egy farkasréti üzletet nyitott – nálunk a nők szerepe és ereje nagyon fontos. Apám is azt mondogatta, jó, hogy ilyen anyátok van, mert nélküle még mindig Taktaszadán lennénk!

Olgának három lánya van, kettő dolgozik a szakmában: megtartották az Auguszt nevet, de nem azonos a koncepciójuk a miénkkel” – szövi tovább a családi szálat a cukrászmester. Auguszt József 1978-ban nősült először – 1982-ben megszületett fia, Olivér, akitől nem áll távol a vendéglátás: a Balaton-felvidéken van egy étterme A cukrászmester szülei is sokáig  részt vettek a munkában:

„Anyukám 1990-ig dolgozott, apu is 90 éves koráig ült a kasszában – 94 évig élt, hála Istennek, végig aktív volt. Anyu két évvel később követte.” Az Auguszt család életében a nők és a véletlenek szerepe nem elhanyagolható. 1993-ban Auguszt József belenyúlt a darálóba és komolyan megsérült a keze.

„A Szent János Kórházban ismerkedtem meg a mostani feleségemmel, aki ott volt műtősnő. Járt hozzánk az üzletbe, innen vitte mindig a krémest. Pont akkor lépett ki a sterilizálóból, megismert, rögtön bevitt az orvoshoz. Megoperáltak, tökéletes lett az ujjam – három év múlva össze is költöztünk, majd egy évre rá elkezdett nálunk dolgozni. Két lányunk van – nagyon jó tanulók, nem hinném, hogy cukrászpálya vár rájuk.”

Auguszt Ibolya, aki férje mellett annyira beleszeretett a szakmába, hogy a mestervizsgát is letetette, erdélyi származású – közös történetüket egy aranyos, a hetvenes évekbe visszanyúló véletlen keretezi.

„Már négyéves korában találkoztam vele.

Egy plébános barátomat látogattam meg Erdélyben. Nem találtam a templomot és egy háznál, a gyerekektől kértem útbaigazítást. Elmagyarázták, merre menjek a hosszú, szerekből álló településen. Amikor Ibolyával hazamentünk meglátogatni a családját, mondta, menjünk el nagyapja házához is. Amint megálltunk a jellegzetes épület előtt, azonnal visszatértek az emlékek. A véletlenek ilyenek. Ha ő nem lenne, már én sem bírnám csinálni – a mi családunkban erős nők vannak, meg is tanultuk értékelni a szerepüket.”