A sors fintora. Kortársak voltak, a realista színjátszás úttörői, a Nemzeti Színház tagjai, mindketten őszinte, tiszta emberek - és mindketten levest főztek. (A leves a gyomor szeretője). Ám, amíg egyiküket a lédús fogás halhatatlanná tette (Ujházi Ede), a másik főztjét életében fel sem tették az étlapra.

Csak halála után, 1924-ben kérte meg a fiát, a szintén színész Pethes Sándort az első világháború előtti korszak legendás bűnügyi riportere - akkor már a New York kávéház bérlője - Tarján Vilmos, hogy a papa levesét hadd tűzze műsorra. Így került Mózer István konyhafőnök étlapjára (a Csekonics-saláta és a Bedő-imbisz társaságába) Pethes Imre legendás levese.

Hogy a leves nem éttermi szülemény arra a kortársak mellett bizonyíték a fiú, Pethes Sándor emlékezése is a Magyar Konyha 1981. évi második számából:

"Apám nevét a színháztörténeten kívül a róla elnevezett Pethes-leves is őrzi, ez a színmarhahúsból készített, csontvelővel és pirítós kenyérrel tálalt húsleves.

Persze nem maradhatott ki belőle a benne főtt porhanyós-puha marhahússzeletek bősége, ezt aztán ecetes tormával dúsítva kaptuk be."

Pethes Imre akkora színész volt, hogy a szigorú Ady Endre többször felmagasztalta. Nagyváradon éppúgy, mint később Budapesten. Rekedtes hangjával a Cyrano de Bergerac címszerepében vált országosan ismertté, testileg-lelkileg szinte összeforott a nagyorrú lovaggal.

A hitelességért azonban nagy árat fizetett. Már igazi sztárnak számított, de a nadrágját néha csak az előadás kezdete előtt félórával tudta kiváltani a zaciból, nem azért, mert lump, kártyás alak lett volna:

elveszett művészlélek volt, aki az első világháború vége felé kedvenc festményeit (Márffy Ödön, Mednyászky László képei) is eladni kényszerült, csakhogy élelmet vehessen a családjának.

"Ezeknek nem érdemes! Sem játszani, sem főzni!" - szokta mondogatni Hevesi Sándornak, aki utolsó éveiben volt a rendezője. Aztán átballagott a színházba és eljátszotta a 25. Shakespare szerepét, kiballagott a csarnokba és elbeszélgetett Libás Bözsivel, akit a Berki Lili-Gózon Gyula házaspár mutatott be neki és megtervezte a vacsorát.

Mindig a Józsefvárosban laktak, az Aggteleki vagy a Csokonai utcában, a Nemzeti Színház és a Rákóczi téri csarnok szomszédságában, két igazodási pont az életében. A jó konyha - ezt tartotta - a leves-pecsenye-mártás szentháromságán múlik. Fia szerint kedves eledele volt a szalvétatészta.

"Kelt tésztából készült, rétegesen, rétesmód összehajtogatva és grízzel töltve. Leves után ezzel a szalvétástésztával mártogattuk ki a pecsenyeszaftját.

Formára úgy nézett ki akár a kifli, de az íze, átitatva bő mártással fantasztikus volt." A főtt marhához zsemleszószt készített Dadus (Horváth Róza): a zsemlyét tejbe áztatta, hagymával, köménymaggal fűszerezve kifőzte.

Pethes kevés helyre járt, de színésztörténetekben itt-ott feltűnik. Remek libahúslevest tálaltak például Molnár Kálmán parlamenti gyorsíró sörözőjében. Ha valaki nagyobb húsdarabot kívánt a pincér azonnal válaszolta: "Természetesen, hattyúnyakkal rendel!". Eljárt a Simplon kávéházba, a Fészek klubba, de leginkább a Csokonai utca sarkán lévő Adriában itta a feketéjét, keserűen.

Babonás volt, lakásuk 13-as számát lecserélte 12/A-ra. Péntekenként nem evett vesevelőt, csak káposztás kockát, jól odasütve, hogy ress legyen. Este két almával aludt el - színész számára ez volt a "toroktisztító".

A híres leves szigorúan marhafartőből készült nagy darab velős csontokkal, zöldséggel, snidlinggel, finommetélttel, a pirítóst és az ecetes tormát külön tálalták.

Pethes biztosan ette Ujházi levesét, hiszen maga mesélte, hogy Ede volt az egyetlen ember, aki kézzel ette a levest: belenyúlt a nyakért, kihalászta, úgy szopogatta.

Hogy Ujházi Ede kóstolta-e valaha a Pethes-levest, nem valószínű. De ha kóstolta volna, nyilván azt mondta volna (kedvenc szófordulatával): "A velőt edd belőle, te marha, az a legjobb része!"